Egy régi tanítvány emlékezése
Fájdalommal írom, hogy szeretett tanárom,
mentorom, atyai barátom, hegedűtanár, metodikus, néprajzkutató augusztus
7-én, csütörtökön délután, 93 évesen elköltözött ebből a világból az igaz
emberek örökös otthonába. 13-án eltemettük a győrszabadhegyi
temetőbe, ahol végre újra együtt lehet imádott társával: Ida nénivel,
Varsányi Idával. Mint utolsóként diplomázó tanítványa kötelességemnek érzem,
hogy néprajzi munkássága mellett kevéssé ismert hegedű- és módszertan
tanári, és e területen folytatott elméleti tevékenységére emlékezzek. Ő is
szeretettel is tisztelettel emlegette előttünk első
hegedűtanárát: dr. Szabó Ernőt (Koncz János tanítvány!), a
Zeneakadémiáról Végh Sándort, Waldbauer Imrét. Sajnos
mi, régi tanítványai, kevesen maradtunk. Megelőzték őt Kollár Kálmán,
Liszt díjas karnagy, Bodó Jenő, Horváth Ildikó hegedűs tanítványai, a
módszertan óráit hallgató Tibold Iván, (aki kezdő korában nála tanult
hegedülni is) Molnár László, Németh István, Nyári Katalin. akikről tudok.
Ernő Bácsi nekünk, már "felnőtt" tanítványainak is, akkor
38 évesen "Bácsi" volt, és nem "Tanár Úr", holott
mindenkinél jobban tiszteltük, de iránta érzett szeretetünket, ragaszkodásunkat
nem fejezte volna ki a hivatalos megszólítás. Mert nem csak mérhetetlen tudását
adta át, de emberségre, hazaszeretetre is tanított. Észrevette anyagi
problémáinkat, munkát, kereseti lehetőséget biztosított számunkra a
vezetése alatt álló Zeneoktatói Munkaközösségben, és nem csak a maga tanítványainak.
Ebben a szerény, bürokráciamentes, a megye legkisebb falvait is behálózó
iskolarendszerben a diktatúra számkivetettjei (Halmos László, Dr. Timaffy László) is menedékre, szerény megélhetési forrásra
leltek. Nem egyszer - kérés nélkül - a zsebünkbe is csúsztatott egy kis pénzt,
gyógyszert szerzett, ha szükség volt rá. Kis negyedik emeleti másfél szobás
lakása - amelyben élete végéig élt, jó ideig negyedmagával - nekünk is
otthonunk volt, egyszer tanterem (a „hivatalos” órákon túl) másszor koncertterem
(a bennsőséges házi hangversenyek alkalmával),
múzeum, ahol minden használati tárgy – még a csillár is! - népművészeti
remekmű volt. Máskor könyvtár, ahol a szakirodalom legjaván kívül
megismertük Németh László („A minőség
forradalma”, „Kisebbségben”), Kodolányi János műveit és gépelt,
"szamizdat" kiadásban Sinka István verseit.
1947 és 59 között, mindössze 12 évig
tanított a győri konzervatórumban, majd a
jogutód Zeneművészeti Szakiskolában. A tanárképzőn a hegedű
mellett a hegedűtanítás módszertanát tanította. A Zeneakadémián Végh
Sándor növendéke volt. Waldbauer Imre metodika
előadásait gyorsírással jegyezte le. (Milyen szerencse, hogy a Sárospataki
Kollégiumban gyorsírást is tanítottak, mert Waldbauer
előadásainak anyagát nem publikálta.) Ez képezte a metodikai ismeretek
alapját, amelyet saját kutatásaival, valamint Bloch József elavultnak
bélyegzett, de máig egyetlen alapvető hegedűmódszertanával egészített ki. A hegedűtanítás
történetéből kiindulva alaptudományokra (fizika, anatómia, fiziológia-élettan,
lélektan) építette fel a szakmódszertani ismereteket, ezzel kiegészítette a
tanárképző ugyancsak hiányos lélektani-pedagógiai alapképzését. Könyvtárában megtalálható volt (természetesen eredeti nyelven)
Rode, Kreutzer és Baillot "Methode du violon" című közös munkája, amely a francia-belga
iskola alapját képezte (Hubay Jenő is ezt az iskolát képviselte), James Jeans: "Zene és természettudomány", Steinhausen doktor "Die Physiologie
der Bogenführung" (A vonóvezetés fiziológiája), Artur Jahn: "Die grundlagen der natürlichen Bogefürung der Violine"(A
természetes vonófogás alapjai), és "Methodik des
Violinspiels", Flesch
Károly "Die Kunst des Violinspiels"
(A hegedűjáték művészete) című munkájának két terjedelmes
kötete. A magyar nyelvűek
közül Barcsai Jenő művészeti anatómiája, Kovács Sándor oktatáslélektani írásai. Ezekre, és természetesen az
időközben megszerzett gyakorlati tapasztalataira épül "A
hegedűjáték" című módszertani munkája, amely már az ötvenes
években készen volt, de csak 2003-ban kapott nyilvánosságot kalandos
előélet (a lektor kezén eltűnt, majd előkerült), és hosszú
lappangás után. Barsi Ernő tartott attól, hogy a fél évszázados
"elzártság" folytán munkája már elavult. Mivel ez idő alatt más
területen oktatott (a tanító- és óvónőképzőkben néhány év után
gyakorlatilag megszűnt, illetve a kezdetleges furulyaoktatásra
korlátozódott a hangszeroktatás!), ideje nagy részét a néprajzi kutatás, gazdag
és rendszeres publikáció, és fáradhatatlan ismeretterjesztés kötötte le, nem maradt
ideje a hegedű-módszertani kutatások eredményeinek követésére, és könyve
átdolgozására a megjelenés előtt. Technikai és anyagi okok miatt
hiányolhatja a könyv olvasója a nélkülözhetetlen anatómiai és fogástechnikai
illusztrációkat, amelyek Bloch metodikájában ugyan megtalálhatók, de ez
utóbbiak már - a Barsi-féle módszertan alapján - korrekcióra szorulnak. Az
igaz, hogy az alaptudományok óriásit fejlődtek, és vele a hegedűjáték
technikája is (ma már Hubay és kortársai hangfelvételeit elnéző mosollyal
hallgatjuk!), de a hegedűtanítás módszertana, és főleg ennek elméleti
összefoglalása nem tartott lépést a fejlődéssel. Barsi Ernő
módszertana a mai magyar hegedűtanárok számára is megszívlelendő
tanulságokkal szolgálna.
Ernő bácsi nem csak a
hegedűtanítás "mit és hogyan"- ját ismertette velünk, de
élő példával is szolgált. Mindig
volt 5-6 növendéke a zeneiskolában. Zömmel az ő óráin hospitáltunk,
végeztük tanítási gyakorlatainkat, diploma-tanításunkat. Tanítása valóban
csodálatra és követésre méltó volt. Növendékeit nem az „elitből”
válogatta: pártfogásba vette a más tanárok által tehetségtelennek nyilvánított gyerekeket
is, ha máshol nem, a Zeneoktatói Munkaközösség keretei között tanította, vagy
valamelyik tanítványa pártfogására
bízta. (Az a mondás járta, hogy "még
egy majmot is meg tudna tanítani hegedülni"!)
Ugyanúgy tudott örülni egy "béna" kis tanítványa apró sikereinek,
mint egy istenáldotta tehetségű parasztlányka megrendítő
szépségű ballada-éneklésének. Az akkor kötelezően előírt
Sándor-féle hegedűiskolát csak a „kötelező minimum” erejéig
tanította. Ez az iskola ugyanis a „fogásmód”- rendszerrel – amely a hallás
által vezérelt billentés elsorvadásához, az intonálásban oly fontos
hajlító-feszítő ujjmozgás elmerevedéséhez vezetett -, a technikai fejlesztés következetlenségével
és hiányosságaival évtizedekre visszavetette a magyar hegedűs képzést.
(„Hol vannak a magyar vonósok?) A legjobbak azonban – mint Barsi Ernő is –
mindig megtalálták a célhoz vezető „kerülő” utakat. A hegedűtanítást
– alapos hegedű és vonó nélküli mozgásmechanikai előkészítés után – a
gyerekek által ismert gyermekdalokkal, népdalokkal kezdte, kotta nélkül, hogy a
figyelem megosztása ne okozzon nehézséget a technikai alapok elsajátításában és
az önellenőrzésében. Megtört olyan „babonákat”, mint hogy a balkéz ujjait
a „számozás” szerinti sorrendben kell bevonni a hegedűjátékba. A 4. ujjat
rögtön használatba vettük (pl. az „Éliás, Tóbiás”-sal),
így rögtön kialakult a balkéz egyensúlya, és a „nyeszlett” kisujj később nem szenvedett
hátrányt izmosabb „testvéreivel” szemben. A vonófogás kialakításánál különösen
fontosnak tartotta a hüvelykujj erősítését, mert ezen múlik a vonó biztos,
mégis laza tartása, kezelése. Erre is külön, vönó
nélküli „tornagyakorlatokat” talált ki. A hegedűt – amíg a gyerek nem
tanulta meg a tiszta hangolást – nem engedte hazavinni. Inkább hetente
többször, rövidebb ideig, de tanári ellenőrzés mellett gyakoroltak a
gyerekek. Az első időkben egyszerre ketten-hárman jártak hozzá órára,
amíg a haladás üteme nem kezdett differenciálódni. Ezután a technikai képzés
alapját a Hubay-tanítványok által használt és jól bevált Bloch
hegedűiskola képezte, amelynek egyetlen, de nagy hibája a magyar
művek mellőzése. Ezt pótolta elsősorban Bartók, Szervánszky hegedűduóival, valamint a Sándor-iskolából
gondosan kiválasztott darabokkal. Használta az NDK-ból behozott Kühler-féle hegedűiskolát is. De a legjobbnak a Doflein-házaspár által 1932-es mainz-i
megjelenése óta a mai napig sok kiadást megért, öt kötetes „Geigen-schulwerk”-et tartotta. a hegedűiskola
logikusan, következetesen felépített képzési struktúrája mellett figyelemre
méltó értékes, kiváló klasszikus és modern szerzők által eredetileg is
hegedűre komponált zenei anyaga. Az ő megrendelésükre írta Bartók a
44 duót, de mellette más magyar szerzők (pl. Kadosa, Seiber
Mátyás) művei is szerepelnek a kötetekben. A német klasszikus szerzők
művei mellett Hindemith és Orff darabjai is megtalálhatók a kötetekben. A
tanítás zenei anyaga kezdetben a népdal, természetesen a német,
amely nálunk könnyen behelyettesíthető magyar anyaggal. Kezdetben a nálunk
lassan elfeledett „dó-kulcsot” is használja, amely feltételezi és lehetővé
teszi a Kodály-szisztéma használatát. Az, hogy Barsi Ernő nem
alap-tananyagként alkalmazta, csak a beszerzési nehézségek gátolták. A
legkönnyebben Ausztriából, „kemény” valutáért volt csak beszerezhető. De neki – a 3. kötet kivételével – megvolt,
talán antikváriumban szerezte be. Később én is megvettem a teljes
sorozatot, a 3. kötetet neki ajándékoztam. Néhány növendékemmel eredményesen
kipróbáltam az első két kötetet. (Ha ma tanítanék, feltétlenül ezt
használnám törzsanyagként!) A kezdettől a legmagasabb fokig tanította a
Bloch-féle hangsor- és kettősfogás iskolákat, az előbbieket sokféle vonásnemmel. A sokféle, „száraz”, de igen hasznos Ševčik-gyakorlatok közül elsősorban a fekvésváltó
gyakorlatokat tartotta nélkülözhetetlennek. Koncentrált technika-fejlesztő
tanulmányként Havemann: "Was
ein Geiger wissen muss." (Amit egy hegedűsnek tudnia kell) című füzete
mellett Flesch „Uhrstudien”-jét ajánlotta. De felhasználtuk a klasszikus
hegedűsök néhány bevált ötletét is: pl. Tartini
trilla-gyakorlatát, vagy Geminiáninak a
balkéz-egyensúly kialakítását szolgáló, kezdetben igen nehéz, de hasznos
gyakorlatát is.
Még híre-hamva sem volt a régizene-kultusznak,
korhű előadásnak, amikor Ernő Bácsi megismertetett minket Geminiani, Leopold Mozart hegedűiskolájával (akkor még
csak az eredeti nyelven), Tartini leveleivel, és
minden olyan forrással, ami a hiteles előadás elsajátításához szükség
volt. Bach szólószonátáit és partitáit a Flesch-féle kiadásból játszottuk, mert a kiadó ajánlása
felett az eredeti vonásnemeket is feltüntetteMegismertük
tehát a korhű előadásmódot, de nem alkalmaztuk következetesen, hiszen
ehhez korhű hangszereket kellett volna beszerezni. Inkább igyekeztük
megtisztítani a barokk zenét a rárakódott romantikus sallangoktól: az öncélú vrituozitástól, pátosztól, érzelmességtől. A barokk
orgona és cselló többmanuálos rendszerére alapozva
inkább a terraszos dinamikát alkalmaztuk a szüntelen
erősítés-halkítás helyett. Mérsékelt agogika
mellett igyekeztünk egyenletes tempót tartani lassú és gyors tételekben
egyaránt. A vibráto-t csak mérsékelten, inkább diszítő elemként használtuk. Ernő bácsinak már
megvolt Pergolesi B-dúr hegedűversenye a Mainz-i
Schott cég kiadásában, amelyet másodéves
vizsgakoncertemen játszottam 1958-ban. (később Szombathelyen is
előadtam.) Tőle hallottunk a Telmányi
Emil-féle, az ijj-szerű barokk vonóhoz
visszatérő modellről, amelynek hátrányát a hüvelykujj által
irányított feszítő-lazító kápaszerkezettel küszöbölte ki. Ezzel
lehetővé vált a hármas és négyes hangzatok egyszerre törénő
megszólaltatása, és orgonaszerű zengetése. (Később, a rádióban
hallottam előadásában Bach Chaconne-ját. Egészen
különleges élmény volt!) Mellőztük a Kreisler-féle
Pugnani és egyéb barokk utánzásokat. A
Corelli-Leonard:
A hegedülést haláláig nem hagyta
abba. Előadásait élete párja: a kiválóan képzett énekes: Varsányi Ida,
később a maga éneke mellett hegedőjátékával illusztrálta. Nem
autentikus népi előadásmódban, hanem zeneszerzők - elsősorban barátja:
Halmos László feldolgozásában, vagy a maga egyszerű előadásmódján.
Sohasem volt virtuóz, hiszen későn kezdett komolyabban hegedülni. A
Zeneakadémia befejezése után sem volt elég ideje a gyakorlásra. Más, hasznosabb
munkája akadt. Kezdetben még tagja volt a Metzker –
Pallagi - Barsi-Nyári Béla összeállítású
vonósnégyesnek. Koncertmestere volt a Győr-Sopron megyei Tanács Halmos
László vezette kamarazenekarának. Önálló fellépései jobbára csak
ismeretterjesztő előadásai, koncertjei alkalmával voltak. Emlékezetesek
párjával: Ida nénivel előadott ének-hegedű kettősei általában
Halmos László feldolgozásában. Már tanárként Sopronban dolgoztam, amikor –
rájuk gondolva – egy dalt komponáltam a „Si King”
(kínai daloskönyv) egy
versére, a szokásos duettet egy fuvolával kiegészítve. Ezt be is mutatták egy
soproni vendégszereplésük alkalmával. Kamarazenét általában magasabb osztályú tanítványaival játszott.
Egy alkalommal Kodály Trió-szerenádját adtuk elő Vele, és Bodó
Jenővel. (Én a brácsa szólamot játszottam. ) De - mivel nem volt sikeres
pódiumművész - később kollégái lenézték, és a növendékek is
szívesebben dicsekedtek országosan elismert művész-tanáraikkal. Ő
maga a végtelenségig szerény volt, de minket öntudatosabb fellépésre buzdított,
hogy ne szenvedjünk hátrányt a nálunk szerényebb tudású, de jó fellépésű társainkkal szemben. Nem volt maradása a
győri konzervatóriumban! Az utolsó években is inkább az muzsika iránti
alázata, átélése ragadta meg a hallgatót, mint a szép hangzás,
vagy a technikai könnyedség. Saját bevallása szerint rövid, a legfontosabb
technikai elemeket sűrítő gyakorlatok jelentették számára a napi
gyakorlást.
Szerény tudásunkat elvittük azokba a falvakba,
ahol tanítottunk, és bebizonyosodott, hogy az egyszerű falusi emberek is
képesek befogadni és megszeretni Bach és Bartók művészetét, ha szeretettel
ajánlják számukra. Amikor a konzervatórium akkori légköre már elviselhetetlen
volt számára, az újonnan alakuló soproni Felsőfokú Óvónőképző
Intézet ajánlott számára állást. De közben jelentkezett érte a győri
Tanítóképző is (ahonnét főiskolai tanárként ment nyugdíjba), és
soproni állásába engem - frissen diplomázott tanítványát - ajánlott.
Ajánlásának feltétel nélkül hitelt adtak (így lehettem 22 évesen az ország
legfiatalabb oktatója a felsőoktatásban). Sopronban mindössze két évig
maradtam, majd hazatértem Szombathelyre. Kapcsolatunk haláláig élt. Frissen
megjelent könyveiből küldött egy-egy példányt. Ha Sopronba, majd
Szombathelyre jött, meghívott előadásaira, amíg hegedültem, közreműködőnek
is. (Egy alkalommal Bartók duókat játszottunk együtt a Tanítóképző
dísztermében.) Ha tehettem, elmentem az Őt ünneplő győri
rendezvényekre is.
Én magam összesen kb. 12-13 évig
tanítottam hegedűt különböző zeneiskolákban és a
pedagógusképzőkben. A hegedülést – bár a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
alapító tagja voltam, és szólistaként gyakran szerepeltem nem csak
Szombathelyen, önálló hangversenyeken is –
különböző okok miatt néhány év után abbahagytam a hegedülést, és –
bár nagyon szerettem - ezzel együtt a hegedű tanítását is. De a
hegedüléssel eltöltött évek nem vesztek kárba. Ernő bácsitól megtanultuk,
hogyan kell a gyakorlás során a zenével intim, bensőséges kapcsolatot
létesíteni, amikor egyedül maradunk a zeneszerzővel és a hangszerrel. Ennek
- és még sok más egyébnek (intonálás, memorizálás, formaépítkezés, dramaturgia
stb.) a zene egyéb területein, így a karvezetésben is (Kollár Kálmánnal együtt,
aki kiváló karvezetőként végig megmaradt hegedűtanárnak is) nagy hasznát
vettük. Barsi Ernő elsősorban nem hegedűsöket, hanem
muzsikusokat, és mindenekelőtt „embereket” nevelt tanítványaiból.
Olyanokat, mint Kollár Kálmán Liszt-díjas karnagy, aki a hegedű lelkét
végül a hegedűkészítés során találta meg.
Ernő bácsi szép kort megért:
csaknem egy évszázadot kűzdött végig sok
nehézséggel, kudarccal, sikerrel, és sok örömmel, amelyet elsősorban az
emberekkel való kapcsolatában talált meg. Ő valóban megvalósította Kodály
eszméjét, amely nem az öncélú zenei produkcióban jelölte meg a zenei nevelés
célját, hanem az emberré nevelésben. Temetésén természetesen ott voltam feleségemmel a
gyászoló tömegben, a megrendítően szép szertartáson. Fájdalommal,
ugyanakkor jó érzéssel emlékezem rá, amíg élek, és remélem, hogy
szellemiségéből sikerült valamit átadnom tanítványaimnak is.
Horváth Rezső