„Mindenki egyért, egy mindenkiért” *
Késői beszélgetés Ugrin Gáborral**
Dr. Fehér Anikó: A
tanár úr születésnapi koncertjein száz - kétszáz meglett ember, professzorok,
igazgatók, mérnökök, orvosok, zenészek vannak jelen. Ilyenkor, az ünneplés
végén a tanár úr ad egy avizót és megszólal a kórus…
Ugrin
Gábor: Ez is azt bizonyítja, hogy a zene egy olyan nyelvezet, amelyet nem
érdemes, de nem is lehet elfelejteni. Ezek a drága volt énekkarosok a
legszentebb emlékeik közt őrzik azokat a nagy élményeket, amiket a
próbákon és a szebbnél szebb koncerteken szereztek. Tényleg csak egy mozdulat
kell és felidéződik bennük minden.
Pedig a tanár úr nem
mindig kedvesen, inkább szigorúan és nagyon tudatosan vezette a próbákat. Jól tudom, hiszen én is kórustagja voltam…
Ez
nagyon nehéz kérdés. Mindig azt az elvet vallottam, hogy nem lehet a mások
hátán élősködni. Ha egyszer valaki elvállal egy munkát, amiben alapelv,
hogy mindenki egyért egy mindenkiért, akkor nem lehet megsérteni ezt az
alaptörvényt. Ha mégis megsérti valaki, akkor nagyon szigorúan próbáltam mindig
is érvényt szerezni ennek a követelménynek. Talán ezért voltam néha túl szigorú
is. Viszont az is igaz, hogy nem hagytam őket cserben, azért a rengeteg
áldozatért, amit hoztak, kaptak is valamit. Soha nem felejtik el, amikor a Máté
passiót énekelték Sándor Frigyes keze alatt, vagy a Veres Pálné gimnázium 200
tagú énekkarával a Bárdos koncertet. Ezeket nem lehet elfelejteni, ilyenkor
megbocsátják azokat a kilengéseimet, amelyek a próbákon – nem ritkán –előfordultak.
Ez a szigorúság
enyhült az idők múlásával?
Azt
hiszem, nem. Az elv, amit említettem, továbbra is maradt. Védenem kell azokat,
akik megbecsülik magukat a próbákon és szépen, megbízhatóan dolgoznak. Miután heti egy vagy két próba van csak,
nagyon komolyan kellett képviselnem a zene érdekeit. Ezért időnként lehet,
hogy nem voltam túl szelíd, amikor ezeket sértve éreztem egyesek viselkedése miatt.
Gyulán született, és
ott is töltötte a gyermekkorát?
Édesapám
vármegyei tisztviselő volt, és egész kis koromban áthelyezték őt Szarvasra.
Miután úgymond úri fiú voltam, szokás szerint zenére is tanítottak. Vettek
nekem egy jó zongorát és járattak tanárhoz. Csodálatos tanárom volt Tauth Antal,
aki az elemi iskolában is tanított, és elképesztően jó zenész volt. Tanítóképzőt
végzett, de fantasztikus művészi hőfokon adott elő nagy orgonaműveket,
a d-moll toccatát pl. a fúgával[1]
együtt. Kántortanító volt, kisujjában volt az összhangzattan is. A postludiumai
most is a fülembe csengenek. Késő romantikus harmóniafűzések voltak
ezek, amiket improvizált, és hihetetlen virtuozitással és harmóniai tökéletességgel
improvizált. Elképesztő most is számomra. Most is felvetődik a kérdés
bennem, hogy hogyan tudott annak idején a tanítóképző ilyen zenei
felkészültséget biztosítani a hallgatóinak?
Nemcsak ő volt
ilyen tehetséges? Mások is hasonlóan sokra vitték?
Igen.
Pl. a Privler igazgató úr, aki szintén tanító volt, szintén nagyszerű
zenész, és az elméletet is értette. Apósom nagyon egyszerű származású
ember, tanító, de nagyon komoly zenei képzést kapott, mint kántortanító-jelölt.
Vajon miért nem lehet ezt napjainkban is elérni? Tauth Antal révén találkoztam
én tehát a zenével, aki a katolikus templomban egy nagyon jó két manuálos
orgonán játszott, időnként megengedte, hogy orgonálgassak. Amikor
államosították az iskolákat, a kántortanítókat választás elé állították:
kántorok maradnak, vagy tanítanak az iskolákban. Ő az iskolát választotta,
és a templomban én lettem az utódja. Ott még az együtt éneklés érdekes módon nem
ragadott magával engem. Igaz, kórus sem volt. Nem volt egyszerű feladatom,
mert a válaszokat a pap énekére kísérettel együtt mindig ugyanabban a
hangnemben kellett visszaadni, amiben a pap éppen énekelte.
Van abszolút hallása?
Nincs.
Úgy oldottam meg, hogy az egyik manuálon egy rendkívül halk regisztert
állítottam be, és amikor a pap énekelte például az Ite, missa est[2]-et,
én egy picit megtapogattam a manuált és megfigyeltem milyen hangnemben van. De
meg kell hogy mondjam, nem mindig választotta a C-dúrt a tisztelendő úr.
Ez egy jó iskola volt!
Jó bizony, mindenkinek ajánlom! Ezek után mindenki azt gondolta, hogy engem az
életkörülményeim eljegyeztek a zenével. Ez így is volt. És azt hitték, hogy ez
a pályaválasztásban is érvényesülni fog. De én nem akartam zenész lenni. Abból
a szemléletből kiindulva, ami szintén az ilyen úri családokban otthonos,
hogy a zenészség nem népszerű pálya. A szülők is inkább javasolták a
gyerekeiknek a jogi vagy az orvosi pályát. Miután annak a kornak a gyermeke
voltam, úgy gondoltam, hogy én a jogi pályára megyek. Felvételiztem is, de nem
vettek fel a származásom miatt. Elmentem segédmunkásnak, vasesztergályos lettem
az érettségi után. Volt egy olyan személyi igazolványom –őrzöm ma is –
amibe az van beírva, hogy szakképzettsége vasesztergályos, foglalkozása
zenetanár. Dolgoztam is mint fizikai munkás, pl. aknavető talpakat kellett
gyártanom egy időben. Nem tudtam, hogy az, én csak a rajz alapján
csináltam a munkát. Ilyen izgalmas korban éltem. Azután jött egy másik nagy
személyiség az életemben, Földeák Erzsébet, akit nemrég temettünk, 95 éves
korában. Legyen áldott az emléke! Ő meghallotta a zongorajátékomat és
felajánlotta, hogy tanít engem teljesen ingyen. Kérdezte, miért nem megyek én
zenei pályára. Ekkor felvételiztem a Budapesti Pedagógiai Főiskolára, fel
is vettek 1952-ben énektanár szakra. Ezt elvégeztem, két évig tanultunk a főiskolán,
nagyon komolyan. Zongoráztam is, egy Bartók tanítvány, Wertheimer Ilona tanított.
Péter Klára volt a szolfézstanárom. A harmadik évben ki kellett menni gyakorló
évre vidékre egy általános iskolába. Onnan visszajőve vizsgáztunk módszertanból
és pedagógiából. Én Nagybátonyba kerültem, a bányavárosi általános iskolába.
Életem sok boldog időszaka közül ez volt az egyik. Az egész iskola zenei
nevelése rám volt bízva. Hat évestől tizennégy évesig minden gyereket én
tanítottam. Aki az éneklésre ki tudta tátani a száját – márpedig hitem szerint
mindenki ki tudja – mind benne volt az énekkarban. Nem énekeltünk nehéz
műveket. Pl. a Kőmíves Kelemen balladát úgy adtuk elő, hogy
hátul állt az énekkar, ők énekelték a történetet, aztán négyszögben állt
egy kisebb társaság, az volt a vár, és egy nagyon szép népviseletbe öltözött
nagylány volt Kőmíves Kelemenné. Aztán előadtuk a Magyarokhoz[3]
c. kánont is, tisztességes színvonalon. Nota bene a mostani tanárképzésből
a gyakorló év is hiányzik.
Emlékszik, mely
dallamra énekelték a Kőmíves Kelement?
Nemcsak a dallamára, de hosszú szövegének minden
betűjére is emlékszem. Vannak dolgok, amiket az ember nem tud elfelejteni.
Ilyen pl. az első szerelem. Nekem zenei szempontból ez volt az első
szerelmem. Meg népdalcsokrokat énekeltünk, nem voltak ezek nehezek intonációs
szempontból.
Ezután
Földeák tanárnő azt javasolta, menjek a Zenakadémiára. Felvételiztem. Miután
a dirigálásban és a tanításban is volt némi gyakorlatom, felvettek a másodévre.
1955-től 59-ig jártam az énektanárképző és karvezető tanszakra.
Kikkel találkozott
itt?
Az összes naggyal. Bárdos tanár úr prozódiát tanított. Ez a
tantárgy ma már nincs. A zene és a szöveg összefüggéseit vizsgáltuk.
Karvezetők
ebből mit profitáltak?
Ez
egy jó kérdés… Mindenképpen Bárdos tanár úr sziporkázó jelenségét. Gát József,
Bartók tanítvány, boszorkányos virtuozitással értett a szolfézshez. Az öt
ujjával öt különböző ritmust tudott kopogni. Nagyon jó zongorista volt.
Breitner Tamás akkor tanársegéd volt, ő is tanított, Ungár Tamás, no meg
Vajda Cecília, ő is szédületesen jó tanár volt. Addig legalább háromféle
vezénylési módot tanultam. Volt olyan, hogy a 4/4 vezénylésénél a 3. negyed
szinte visszakanyarodott az egyhez, aztán olyan ütemrajz, ami nagyon szögletes,
mint egy fordított T betű. Végül Vásárhelyi tanár úr tanította meg azt a
fajta vezénylést, amit úgy látom, ma már nem sokan őriznek. Ez a mély
ütősík alkalmazása. Nekem fixa ideám, hogy miután csak egy nagyon kis
ablakon tudjuk közölni a zenei gondolatainkat a kórussal, nem kellene figyelmen
kívül hagyni azt a jelentős teret, amit nem töltünk ki.
Tehát kb. a szem és a
mell síkja közti részt használják?
Igen
és ez kevés. Le kellene menni a köldökig. Ki kellene használni ezt az
ütősíkot is.
Maklári tanár úr
tanította ezt nekünk.
Igen?
A Szép könyörgést[4]
is mindig mélyről indítottam. Onnan jókat lehet „meríteni”. Vásárhelyi
tehát csak ötödéves koromban tanított. Sári Józseffel együtt jártunk Vajda
Cecíliához. A műveket nagyon kellett tudni. Ezt nagyon kedvesen és
mosolygósan, de könyörtelenül behajtotta. Amikor a műveket felmondtuk,
volt egy kedves szava: „szoprán!” – Akkor a szopránt kellett énekelni, a többit
zongorázni. Aztán azt mondta: „basszus”… És a zenének folyamatosan szólnia
kellett. Ez a fajta számonkérés Vajda Cecíliával megszűnt, mint hallom.
Pedig így tényleg szőröstül-bőröstül tudtuk a darabot és ezután
lehetett csak dirigálni. Vásárhelyihez először a Molnár Annát[5]
vittem. Meredten nézett engem, mikor befejeztem, annyit mondott: ejjjh!
Ez volt a véleménye?
Igen.
Meg volt elégedve. Voltak ilyen őserejű megnyilvánulásai. Ő Svédországban
volt koncertmester, de Kodály hazahívta Kecskemétre hegedűt tanítani. Miután
Kodály hívta, persze hogy jött. Ilyen ereje volt Kodálynak. Vásárhelyi
otthagyta ezt a fényűző zenei pályafutást és hazajött a „tyúkólba”,
ahogy ő mondta. A zeneiskola udvarán pulykák voltak és figyelték, hogyan
tanítok – mondta. És mutatta a pulykák fejtartását. Később Kodály
megkérdezte tőle, nem volna-e kedve a Schütz Máté passióját[6]
betanítani és eldirigálni. Volt kedve. Az első időkben teljesen
autodidakta módon vezényelt, de a hihetetlen zeneisége akkor is átütött minden
mozdulatán. Később Ferencsiknél is tanult. Az alsóbb évfolyamokon
tanársegédje a nagyszerű Vajda Cecília volt.
Hogyan tanított
Vásárhelyi?
Átütő
zeneisége abban az időben szinte példa nélkül állt. Akkor még élt a másik
nagy óriás, csak nem vezényelhetett: Bárdos Lajos. Ő akkor már beteg volt.
Ádám Jenő is élt még, ők nagyjából egykorúak voltak. Ádám a nagy
oratórium estekkel, Bárdos a Cecília kórussal, Vásárhelyi pedig a Honvéd
együttessel elképesztő dolgokat produkált. Ez hatalmas hatással volt ránk.
Vásárhelyi a XVIII-as teremben tanított, ami akkor még lépcsőzetes volt. A
lányok lejjebb ültek, mi fent. Vásárhelyi is fent ült, és egyik cigarettáról a
másikra gyújtott. Időnként lejött, ha valami nem tetszett neki és azt
mondta: na most akkor megmutatom! Lejött, és cigarettával a kezében megmutatta.
Mégis a legjobb időben a legtöbbet tudta megmutatni. Egyfelől mint
művész volt lebilincselő, másrészt olyan találóan tudott megmutatni
egy-egy mozdulatot, hogy vitathatatlanná vált a tekintélye. Ő a karvezetés
területén ugyanolyan nagy tekintély volt, mint a zenei életben Kodály.
Kik voltak még hasonló
nagy hatású tanárok?
Ádám Jenő módszertant tanított. Túl sok emlékem nincs róla, de lobogó hite
megmaradt bennem. Mikor elköszönt azt mondta: tudják meg kedves barátim, maguk pedagógusok mindig a nemzet
napszámosai lesznek.
Így is lett?
Én
nem éreztem magam sosem napszámosnak, bár az megesett, hogy az összeesés
határán voltam. A népzenét Járdányi Pál tanította, aki nagy tudású tanár volt,
Kodálynak nagyon kedves embere. A rendszerezésről beszélt elsősorban.
De keveset énekeltünk vele. Pedig szép hangunk volt: Szesztay Zsolt, Hamvas
Anikó, Takács Miklós, Cseszka Edit jártak oda akkor. A szolfézst Hegyi Erzsike tanította,
később Szőnyi tanárnő. Tanított még Ligeti György, aki aztán
elsőként disszidált a Zeneakadémiáról. Rendkívül kemény, rendszerbíráló
mondatai voltak. De hihetetlenül tudta a szakmát. Korálokat harmonizáltunk
összhangzattan órán, ami engem nagyon érdekelt. Adott mindig egy korálszerű
dallamot, amit otthon meg kellett harmonizálni. Én otthon csináltam vagy
tízféle változatot. Kérte, mutassam meg. Kivittem az általam legjobbnak
ítéltet. Nézegette egy darabig, majd azt mondta: Ugrin, ezt nem maga csinálta. Állítólag olyan lett az arcom, mint a
paprika. Megmutattam neki a többi vázlatot. Ő ott az órán átlapozta, és
bocsánatot kért. Vagány ember volt. Utána jött Ujfalussy tanár úr, aki
elkápráztatott minket az őrjítő tudásával. Csodaszámba ment. Azt
hittük, ilyen nincs is. Egyik osztálytársam meg akarta tréfálni. Lement a
könyvtárba és egy korai Haydn vonósnégyes tételből kivett pár taktust,
amiben éppen az a fordulat volt, amit tanultunk. Megmondta Ujfalussynak a
vonósnégyes számát és hangnemét. Ő odament a zongorához és állva
eljátszotta. Erre gondol, kolléga? –
kérdezte. Mindeközben volt egy sajátos arckifejezése: kicsi vagy te ahhoz, hogy engem megfogj! – valami ilyesmi. Mindent
tudott. Gárdonyi Zoltán is tanított összhangzattant, nagyon alaposan. Nagyon
sok szép emlékem van róla. Nála óráról órára kellett készülni, meg is tanította
az összhangzattant.
Melyik tanártól
tanultak többet? A módszeres, következetestől vagy inkább a lazább, ám
különleges személyiségtől?
Nem
tudok különbséget tenni, mindkettő imponált. Főként, ha valaki tudott
valami rendkívülit, az előtt kalapot emeltünk.
Ki volt ilyen?
Ujfalussy.
Szőnyi tanárnő is nagyon fölényesen és imponáló rendszerességgel
tanította a szolfézst. Aztán jöttek a művészegyéniségek, Vásárhelyi, és
mások. Aki tudta a szakmát, azt nagyon tiszteltük. És nem is tudok most olyant
mondani, aki nem tudta volna.
Diploma után hol
kezdett dolgozni?
A
zuglói Egressy Gábor fiú gimnáziumban még főiskolásként kezdtem tanítani.
Nagyon izgalmas volt, amikor a nagy fiúk közé bementem és szembe álltam velük.
Akkor is a szentséges népdal mentett meg. A Vidrócki balladát énekeltem el
nekik és rögtön meg is tanítottam. Ezt sosem felejtem el. Ez volt a
belépőm a pályára. Diploma után meghallottam, hogy a Veres Pálné
Gimnáziumban énektanárt keresnek. 1960-78-ig dolgoztam ott.
Legendás időszak
volt ez, ugye?
Ez volt a leglegendásabb 18 év. Ez kezdetben tiszta leánygimnázium volt. Sztojanovics
Adrienne tanított ott, azelőtt meg Serényi Emma. Csodálatos időszak
volt. Fegyelmezési problémára nem emlékszem.
Később
jöttek a fiúk is a Veres Pálnéba. Vegyeskar is lett tehát hamarosan. Csodálatosan
énekeltek. Olyan követelményt nem lehetet felállítani, amit nem oldottak meg. Eleinte
persze csak népdalt. Mániám volt, hogy népdalt úgy kell énekelni, hogy a
levegő megálljon. Nemrég 40 éves érettségi találkozó volt, rákezdtem egy
régi énekre, mind fújták velem. Emlékeznek rá.
Pedig van olyan
irányzat ma itthon is, amely szerint nem kell a népdal, elavult a szövege, nem
mond semmit a ma ifjúságának…
A
legnagyobb művészi sikeremet is a népdalnak köszönhetem. Belgiumban
történt, fiatal tehetségeket kísértem, Csalogh Gábort és másokat. Volt akkor
egy Bartók szimpózium Ličge-ben, ahol koncertjeiken konferálnom kellett. Miután
kórus nélkül voltam, mindig volt egy rossz érzésem, hogy én nem tudok semmit adni
a közönségnek. A gálaesten felálltam és elmondtam, hogy miután itt Bartókról
van szó és Bartók meg a magyar népdal elválaszthatatlanok, engedjék meg hogy
egy csokorra való magyar népdalt elénekeljek. Jó ötletnek tartották. A gyerekek
műsora előtt beszéltem Bartók és a népdal találkozásáról és utána
elénekeltem pár népdalt. A reflektorok csak engem világítottak meg, semmit sem
láttam, csak egy nagy sötétséget, pedig ott ült a közönség. Én magam mellett éreztem
az őseimet. Rázendítettem a Megrakják
a tüzet-re, a Körösfői kertek
alatt-ra, kedvencemre, az A tamási a
tamási, a tamási nagy vendéglő de
magos kezdetű dalra. Ennek a harmadik sora gyönyörű: az utolsó három
szótag alulról építkezik. Nincs ilyen csodálatos dallam talán sehol. Azt a
tapsvihart, amit én ott kaptam, nem felejtem el soha. Még az utánam
csodálatosan játszó gyerekek sem tudták elérni azt a hőfokot. Ha külföldön
társaságban vagyok, és Magyarországról kérdeznek, akkor gyakran azt mondom:
énekelek nektek, abból majd megtudjátok milyen a magyar élet. Gyakran mondják,
hogy sok a szomorú dalunk. A történelmünk is az volt. Aki tanulmányozza a
magyar történelmet, megérti miért ilyenek a dalaink.
Nehéz a gimnáziumi
korosztály, testi- lelki baja van a gyerekeknek, sok a gondjuk. Mit lehet velük
kezdeni az énekórán?
Népdalt
kell nekik tanítani! Itt kezdődik és végződik a dolog. Meg kórust
kell szervezni. Nagy hite kell, hogy legyen az énektanárnak. Hinnie kell abban,
hogy ami neki szép, az szép másnak is, abban, hogy ez a szép átadható és a
másiknak erre szüksége van a teljesebb élet reménye miatt. Ha az énektanár tud énekelni, és egy dallal
mutatkozik be, nem a nevével, és rábírja őket, hogy a következő órán
ők énekeljenek valamit, ők mutatkozzanak be, úgy nyert ügye van.
1963-ban
kezdődött a munka a konziban, és így párhuzamosan ment ez a két dolog.
Fasang
igazgató úr hívott ide. Színvonalas kórusmuzsikálásra vágyott. Ő ugyanaz a
Fasang Árpád volt, aki engem, mint kisgyereket tanított a szarvasi
gimnáziumban. Nagyon szeretett és ismert engem, ennek sokszor hangot is adott.
Eleinte énekeseket tanítottam szolfézsre, ami nem volt könnyű dolog. Meg a
kórust kellett vezetnem. Miután ez egy alapvetően zenei fogantatású
intézmény, a muzsikának óriási tekintélye volt mindig is. Senkit nem kellett
győzködnöm arról, hogy a zene szép.
A tanár úr nagyon
szigorú ember hírében áll, tudja?
Akit
kiengedtem a tanulmányaim végén, mind megköszönte a munkámat. Valahogy meglátták
a fától az erdőt. Akiket a Zeneakadémiára készítettem fel, azokat fel is
vették. Tudom, hogy ez a hírem, és most már ez így is marad. Képzelje el, hogy
szemben állok egy 130 tagú vegyeskarral a tornateremben a próbán. Ha csak egy
szót is mond egy-egy gyerek, máris elviselhetetlen zaj támad. Mindenképpen meg
kell teremteni egy olyan légkört, amely a munkát segíti. Ha valaki vét ez
ellen, nincs időm lelkizni vele. Vagy kizavarom, vagy ráförmedek. Nehéz
ez. Olyan zenét próbálunk csinálni együtt, amiben sokkal inkább megéri neki
részt venni, mint a szomszéddal hülyéskedni.
A következő
lépcső 1985, azóta a Zeneakadémia tanára.
Gyakorlati
tanítást és módszertant tanítottam. Nagyon szerettem ezt a munkát. Öt éve
mentem nyugdíjba onnan, mert akkor megszűnt ez a tantárgy. Ez olyan
lehetőség, amikor hosszú életem tapasztalatait megpróbáltam átadni a
hallgatóknak. Úgy érzem, ez meg is történt.
Másik nagy vonulat az
életében az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa.
1965-ben
alakult. Azóta, mint a hamvából megélemedő főnixmadár, mindig életre
kel. Most pl. Franciaországba kaptunk meghívást, ez lelkesíti őket. Meg
rendszeresek a találkozók a régi kórustagokkal. Ezek nagyon megható események.
Volt a tanár úr
életében valami olyan zenei jelenség, tett, amit nem kellett volna csinálni?
Az
Állami Énekkar. Ott ugyanis nem találtam meg azt az emberi légkört, amelyet az
amatőr zenélésben megszoktam.
Bajban van az
énekoktatás. Lát-e kiutat?
Feltétlenül.
Mélységesen hiszem, hogy az embernek szüksége van zenére. Ha rátermett embert
küldünk az osztályba, aki meg tudja énekeltetni a társaságot, aki el tudja
hitetni, hogy mindennek az alapja, az őssejtje a népdal, aki megtanítja
énekelni az iskoláját, megtalálta a kiutat. Akkor a többi – a zenei
írás-olvasás, a zenehallgatás – „hozzáadatik néktek”. Azon áll vagy bukik
minden, hogy az illető hittel tudja-e tolmácsolni és tolmácsoltatni a
népdalt. Az iskolákban nem csak képzett tanárokra van szükség, hanem
misszionárius lelkületű művészekre is, akik majd a zene örömét is
tanítják.
És mi legyen a zenei
írás-olvasással? Annak a megtanításához a szakmát kell ismerni…
Minden
a tanárképzésen áll vagy bukik. Ez lehetne az első lépés. Csak rátermett
ember tanítson. Nem csak éneket, de minden tantárgyat: magyart, tornát is. Nem
olyan kétségbeejtő a helyzet, ha a kodályi alapeszméket a végrehajtó
hatalom megérti.
Kikre emlékszik vissza
legszívesebben a tanítványai közül?
Losonczy Kati, Mészáros Zsike, ők főiskolai tanárok lettek, aztán
Hőna Guszti, aki egyetemi tanár lett a Zeneakadémián és azt mondta, nekem
is érdemem van abban, amit elért. Tőri Csaba, aki megnyerte a Lantos
versenyt[7],
itt, ebben a teremben emelte fel először a kezét. Akiket én ajánlottam a
Zeneakadémiára, mind felvették. És lelkes, jó tanárok lettek.
Tanítványai továbbviszik ezt a tüzet!
Mindketten énekelnek a
kórusomban, hangszerükhöz is értenek és tanárok lettek. Két kis unokám is van,
ők is sok népdalt tudnak. A lelkük tele van napfénnyel!
+
(Fotó:
Fidelio)