Utolsó levél

Utolsó levél...

Drága Erzsikénk! *

Sok-sok ember – kollégák, tanítványok, munkatársak – nevében rovom e sorokat...

Igen... Te mindannyiunké voltál, akik most szótlanul és értetlenül nézünk magunk elé.

Tevékeny és termékeny életed oly sok nyomot hagyott a világban, tanításaid úgy élnek tovább, amint a fa virágai emlékeznek a gyökerekre. Olyan értékeket közvetítettél, mint hűség, becsület, türelem, művészi alázat... és végtelen szeretet.

Ha hívtunk... jöttél. Ha kértünk... adtál. S adtál akkor is, ha nem kértünk...

Önmagadból, szeretettel, magától értetődően.

Több mint 40 év képei kavarognak most emlékezetünkben. A cselló hangja a szomszéd teremből, egy-egy mozdulat, ahogy igazítod a kis kezeket a hangszeren.

A vidám tantestületi borozgatások, névnapi összejövetelek...

Kemény próbák a Szimfonikus Zenekarban és a Kamarazenekarban, majd a learatott sikerek felemelő érzése...

Előjönnek az utazások képei: a skandináv fehér éjszakák, a katalánok – Pablo Casals népének - vendégszeretete, kirándulás az alpesi tájakon...

Egyszer a cseh kisváros utcáit rójuk, másszor Velence lagúnáin hajózunk...

Eközben mindig zene, zene és zene! És szolgálat... bárhol, bármikor...

Akármerre vezetett is utunk, gondoskodó jelenléted mindig biztonságot adott mind tanítványaidnak, mind nekünk. Te mindig odaadással tetted a dolgodat, tekintet nélkül a körülményekre, lett légyen az Dél-Anglia nyirkos éghajlata, vagy egy balatoni úttörőtábor. Soha nem hiányoztál!

De mostantól fogva hiányozni fogsz! Nekünk, akik ismertünk és a közeledben lehettünk... és emberi világunkból, amely jobb volt Általad.

Ez egyszer egyedül keltél útra... búcsú nélkül... üres kézzel...

Itt hagytál nekünk mindent... az emlékeket... felbecsülhetetlen erkölcsi és szellemi hagyatékot... és a szeretetet.

A szeretetet, ami betölti a teret, körülölel... és felemel.

Te már fénybe öltöztél, ami a mi lelkünkbe is beleragyog, miközben megköszönjük, hogy része voltál az életünknek!

Torják Vilmos