EGYMÁSRA TALÁLNI… a kamarazenében

Muzsikusok, akikkel az utóbbi időben találkoztam, egészen különböző módon reagáltak, amikor arról kérdeztem őket: milyen számukra az ideális kamarapartner, és mi az, amit a legjobban élveznek az együtt-zenélésben. Erről, valamint az elmúlt évben szerzett, tanítással kapcsolatos benyomásairól beszélgettem Fülei Balázs zongoraművésszel, aki - a koncertezés mellett - 2012 szeptembere óta a Zeneakadémián tanít kamarazenét.

- Április végén néhány tanítványa koncertet adott a Bartók Emlékházban. Teljes nyugalommal figyelte őket a nézőtérről, vagy volt önben feszültség is?

- Egy kicsit izgultam, mert voltak olyan csoportok, akiket élőben még nem hallottam pódiumon. A színpadi szereplés pedig mindig egy plusz kihívás, egy újabb helyzet, amire mindenki másképpen reagál. Ezt nem lehet a tanteremben megtanulni, hiszen szinte minden koncerten adódhat olyan szituáció, amire nem számítottunk, és amit meg kell oldani.

- Amikor magukra maradtak a növendékekkel, azon melegében elemezte is a produkciókat? Vagy ilyenkor csak dicsérni érdemes?

- Van a tanszaki koncert, ami igazából egy próbakoncert. Ott jónak látom, ha utána megbeszéljük a dolgokat, szóvá teszek ezt-azt. Ez viszont nem egy tanulmányi koncert volt, hanem külső esemény. Azt szerettem volna, hogy minden kamaracsoport élményt tudjon adni a közönségnek, érezzék meg a külső reakciókat. Próbáltam a koncerten úgy részt venni, mint egy hallgató, nem elemeztem velük utána a produkciókat, egyszerűen csak örültem, mert mindenki a legjobb formáját hozta.

- Van, aki azt mondja: ahhoz, hogy jól tudjanak együtt játszani, a kamarapartnereknek baráti viszonyban kell lenniük, mások úgy vélik, nem a barátság a fontos, hanem hogy egyformán gondolkodjanak a zenéről.

- Én is úgy gondolom, hogy nem kell okvetlenül barátoknak lenni. Szükség van viszont arra a közös rezonanciára, ami ebben a kis csapatban mindkét, vagy mindhárom fél részéről ugyanazt az inspirációt váltja ki. Olyan is van, hogy a kamaratársak nem éppen ugyanazt a zenei nyelvet beszélik, de egészen közeli barátok lesznek, és ez is képes mozgatni az együttműködést. Szóval, nagyon sokrétű dolog az, hogy kik, hogyan találnak egymásra a kamarazenében. És van még egy tényező: a távlati célok. Ha két zenész elhatározza, hogy ők ebben a felállásban szeretnének együtt maradni, vagy esetleg elindulni egy versenyen, akkor ez olyan – és most egy furcsa párhuzamot mondok –, mint amikor egy pár eljegyzi egymást. Ettől kezdve lesz egy távlati céljuk, amiben az aktuális dolgok hirtelen más kémiai reakciót mutatnak. A felkészülés, a zenével való foglalkozás tehát egyszerre más távlatokat nyit, más célokat nyer, és onnantól kezdve lehet, hogy bizonyos feszültségek jobban meg is oldódnak. Nagyon érdekes ez, és most megint párkapcsolati példát mondok: amíg csak együtt járnak, vagyis együtt zenélgetnek, lehet, hogy olyan problémákat találnak egymásban, amelyeknek esetleg sokkal kisebb jelentősége lenne, ha egy távoli célt tűznének ki.

- Azért a célhoz vezető utat is nagyjából egyformán kell elképzelni.

- Persze, mindenképpen kell egyfajta közös elgondolás a felkészülés, a gyakorlás menetéről. Ebbe az is beletartozik, hogy ha az egyik ötször akar próbálni egy héten, a másik pedig egyszer, az olyan különbség, ami ezt már megbontja. Ha viszont már eleve mindketten azt érzik, hogy nekik – ha esik, ha fúj - egy héten háromszor ott kell ülni és csinálni, akkor ez a közös hozzáállás még akkor is megdobhatja a kamarazenélést, ha külön nem feltétlenül kiemelkedő játékosok. Az, hogy szeretik ezt, és vágynak rá, már a tehetség jele.

- Az ön számára mi a legélvezetesebb a kamaratanításban?

- A kamarazene igazából olyan, mint egy végtelen hosszúságú tanösvény, ahol az ember a zene minden összetevőjével találkozhat. Ameddig szólóban a tanár és a diák általában egy dologra koncentrál, – felkészülnek egy eseményre, legyen az koncert, vagy vizsga – addig a kamarazenénél számtalan olyan dolog előjöhet, ami mindannyiunknak meglepetés, és újabb fordulatokat hoz. Egy-egy olyan problémára gondolok, ami a szólóórákon valahogy nem kerül elő, de épp az együttzenélés miatt előbukkan. Lehet ez egy rossz tartás, egy görcsös beidegződés, ami egy bizonyos munkaütem alatt nem olyan feltűnő. Ha ki van tűzve, hogy két hónap múlva van egy bizonyos helyzet, amit meg kell oldani, – például egy vizsga, vagy verseny, szereplés –, akkor a cél miatt esetleg olyan dolgokon is átsiklik egy tanár, ami a kamarazene órán épp azért jöhet elő, mert olyan nagyon nagy kötöttség nincsen. Jóval nagyobb a szabadság a művek kiválasztása terén is, és emiatt több figyelem eshet más paraméterekre.

- Nem okozott nehézséget, hogy rengeteg féle hangszeres jött önhöz a legkülönbözőbb felállásban?

- Nagyon örültem, hogy ennyiféle formációval találkoztam, egy vonósnégyes is jelentkezett hozzám, tanítottam kürt-triót és egy trombita-zongora párost is, csak hogy a legkülönlegesebb felállásokat is említsem. Én ugyan nem játszom ezeken a hangszereken, de ebből nem adódott semmiféle nehézség. A problémákat mindig a zene felől próbáltam megközelíteni, és a szemeken azt láttam, hogy ez néha hasznosabb, mint egy-egy konkrét hangszeres utasítás. Ha szükség volt rá, megmutattam a zongorán, mi az, amire gondolok. Ha tehát a zenéből indulunk ki és próbálunk megoldani egy helyzetet, ahol van valamiféle gát, akkor maga az ifjú művész, akinek ott van a kezében a hangszer, úgyis megtalálja majd a megoldást.

- Tegyük fel, hogy a tanítványai előállnak egy darabbal, de egészen másként közelítik meg, mint ahogyan azt ön tenné. Mennyire nyitott egy ilyen, az ön számára idegen interpretációra?

- Két eset lehetséges. Az egyik, ha olyan előadást hallok, aminek van közölnivalója, ami működik, ami mögött koncepció van. Ezt nagyon könnyen el tudom fogadni, de ez igen ritkán fordul elő. Inkább az szokott történni, hogy mutatnak valamit, ami még nincs pontosan kidolgozva, én pedig igyekszem ráérezni arra, mit is szeretnének. Úgy próbálom megközelíteni a dolgot, hogy életben tartsam ezt a kis csírácskát, és nem behozni valami újat, ami egyből legyilkolná az ő kezdeményezésüket. Ilyenkor általában kérdezősködni is szoktam, az a célom, hogy közösen jöjjünk rá arra, vagy közelítsünk afelé, ami az ő elképzelésükben már megfogant, de még nem sikerült kibontani. Talán van bennük valamilyen gátlás, vagy egész egyszerűen nem merik eljátszani úgy, ahogy szeretnék. Ebből egyébként sok mindent le lehet szűrni, például azt, hogy kiben mekkora előadói ambíció lakozik.

Kamaramuzsikálás Baráti Kristóffal (hegedű) és Várdai Istvánnal (gordonka)

(Felvégi Andrea felvétele – Muzsika)

- Mit tapasztalt, hogyan fér meg egymás mellett a tanítás és a koncertezés?

- Amikor elkezdtem tanítani, beugrott egy mondat, amit korábban sokszor olvastam interjúkban: többen úgy tartják, hogy a tanítás és a gyakorlás kiegészíti egymást, és gyümölcsözően hatnak egymásra. Eltelt az első év, azt érzem, hogy egyik sem hat a másikra. Amikor tanítok, próbálom teljesen kikapcsolni az előadói életformámat, amikor meg gyakorolok, nagyon kell igyekeznem, hogy ne gondoljak arra, hogyan haladnak a tanítványaim. Sokszor átfedi egymást a kettő, néha arra gondolok két óra között, hogy holnap utazás, holnapután koncert. Igaz, hogy fel vagyok készülve, de ebben a pillanatban, mint egy rezervátumban, ott ülök a teremben, és hiába áll ott egy zongora, nem ülhetek oda, pedig jó lenne. Szóval az alakult ki bennem, hogy a két dolog két külön embert kíván, bár lehet, hogy csak az én személyiségem ilyen.

- Amikor ebben az elmúlt évben órákat tartott, lehet, hogy csak tudat alatt, de nyilván felvillant néhány kép a saját tanárairól, és azokról az órákról, amelyekre ön járt.

- Sokszor eszembe jut, hogy mi mindent köszönhetek egy-egy tanáromnak. Elvont példákat mondok: azt, hogy jó ujjrendeket találok ki, vagy azt, hogy képletesen gondolkodom? Azt, hogy színeket-szagokat gondolok hozzá egy-egy zenéhez, vagy azt, hogy tudom a formát és a struktúrát, és jól számolok? És akárhányszor erre gondolok, mindig felvillan előttem, hogy végül is egy-egy tanárból – mint egy szűrőn keresztül – nem az marad meg, hogy mit mondott erről vagy arról, hanem hogy mi volt a hozzáállása, milyen szemléletet közvetített. Ez a szemlélet lehet jó értelemben véve ragályos: amelyikkel rokonságot érez az ember, azt átveszi, de nem utánozni fogja, hanem gazdagodik általa egy „elemmel”, a zenéléséből viszont nem lehet konkrétan kiolvasni, hogy kihez járt. Ez egy akadémia, szerintem az lenne a jó, ha egy-egy hallgató megtalálná azokat a tanárokat, akiknek a személyiségére rezonál, akikre hallgat, és életre szóló táplálékot szívna ki belőlük. Oda kell menni, mint egy szivacs, és felszívni, amit lehet, aztán továbbállni. A tanár pedig ne várjon hálát, hanem fogadja el, hogy ez volt a mi utunk, ez lehet tíz év, lehet öt, de lehet egy fél év is. Ha a diáknak fél év alatt sikerül valami olyat felszívnia, ami fontos számára az életben, már megérte. Szerintem ez így jó. És az a legtermészetesebb, ha az egyetemi tanulmányok után az ember úgy lép ki az ajtón, hogy tudja: én én vagyok, ettől ezt kaptam, attól azt, ennek jobban hittem, annak kevésbé, amit amaz adott, az érdekes volt, de nem tudtam elfogadni, talán majd öt év múlva, emennek pedig abszolút nem adok igazat. Hogyha ez megvan, akkor azt tudom mondani, hogy ez egy ép, kreatív gondolkodású ember. Szerintem ugyanis a zenetanulásnak az a legmagasabb célja, hogy a különböző magatartásformákhoz való közeledés után az ember ráébredjen, ki is ő valójában, és gondolatai hová helyezik ebben a megfoghatatlan, gyönyörű világban.

- Mit akar kihozni a növendékekből? Figyelemmel kíséri, ahogyan alakul a pályájuk?

- Mostanában sokszor gondolok vissza a kerti munkára, amit gyermekkoromban nem kedveltem, az utóbbi időben viszont egyre gyakrabban hiányzik. Ha metszik a növényeket, utána rögtön új hajtásokat hoznak valahol, hiszen van egy bizonyos mennyiségű tápanyagforrás, ami folyamatosan rendelkezésre áll. Ha valaki sok vesszőt akar leszedni, viheti, nő helyette másik, gyorsan. Ha nem kíván vágni belőle, megmarad, és nem fogom feltétlenül elhullajtani. Ezzel képletesen azt akartam mondani, hogy nagyon különböző az, hogy ki mit akar. Ha valakinek ez az egész nem fontos, akkor nyilván én sem akarom jobban. Ha valakinek ez az egész nagyon fontos, akkor nekem is az lesz, teljesen felvillanyoz. Tehát nem lehet jobban akarni annál, mint amit ők szeretnének. Ha ebben a korosztályban nem érett meg az, hogy ők ezt csinálni akarják, akkor a tanár nagyon kevés motivációt adhat. Annak viszont, akin láttam, hogy szívesen játszik, és akar koncertezni, próbáltam lehetőségeket találni. Szerencsére jó pár csoport megfordult Magyarország különböző városaiban, de külföldön is alakultak koncertlehetőségek, többen koncerteztek Hollandiában, Csehországban. Ez azért is nagyon fontos, mert szerintem ez a pálya nem kötődik diplomához, papírokhoz, végzettségekhez. Inkább egy vízrajzhoz hasonlít: elindul egy patakocska, ami aztán belefolyik egy nagyobb folyóba, az egy még nagyobba, és így tovább. A diplomával nem képződik egy duzzasztógát, nem nyílik ki hirtelen a világ, a patak nem alakul Nílussá, tehát már a tanulmányok alatt csatlakozni kell az egyre nagyobb folyásokhoz. Vagyis játszani kell, mert így alakulnak azok a lehetőségek, amelyekből később profitálni lehet, például kapcsolatokra szert tenni, újabb meghívásokat kapni. És nem utolsósorban, így lehet gyakorlatot szerezni. Az órákon annyiszor elhangzik, hogy most akkor képzeljük magunkat egy koncertterembe, meg is próbálom úgy beállítani a kamaracsoportot, hogy ne az szabja meg a lehetőségeket, ahogy éppen abban a szűkös teremben elférünk, hanem mintha kifelé játszanánk, mondom is mindig, hogy hol lenne a közönség. Hogyha azonban ez nem történik meg a valóságban, nem tapasztalják meg, milyen az, amikor tényleg ülnek ott emberek, akik figyelnek, tapsolnak, vagy éppen köhögnek, akkor az egész olyan lesz, mintha – mondjuk – a horgászatot könyvből tanulnák meg, és soha le nem mennének le a folyópartra. Úgy is meg lehet tanulni, csak az egy elméleti zenélés lesz, én pedig azt szeretem, ha a zene nagyon is gyakorlat, egy élő valami, amiről nem beszélünk, hanem csináljuk.

Bokor Gabriella