„NAGY
HIRNÉVRE TETT SZERT A VILÁGBAN”*
Rózsa
Miklós
(1907. ápr.18. Budapest -1995.júl.27. Los
Angeles, USA)
Kevesen tudják, milyen nagy hírnévre tett szert a világban egy olyan
magyar zeneszerző, akinek számára édesanyja, a tehetséges zongorista
játéka, a palócföldi emberek piactéri muzsikája, tánczenéje jelentette az
első meghatározó és sorsdöntő zenei élményeket. A visszaemlékezéseiben
leírt nagylóci nyarak, a barangolások a határban – aratás és szüret vagy épp
más mezei munkák idején, - a kortárs legényekkel való játék, a késő esti
szerenádok a helybéli muzsikusokkal a szép lányok ablakai alatt, mind-mind
hatással voltak rá élete utolsó pillanatáig. A zeneszerző apja is kedvelte
a zenét, de fiára úgy tekintett, mint aki átveszi majd földbirtoka gondozását,
gyárait. Szüleinek birtokát a helybéliek egyszerűen Rózsa-kertnek
nevezték. Sajnos ma már nem láthatjuk ennek a birtoknak sem eredeti épületeit,
sem határait, hisz Rózsáék eladták itteni földjeiket, a világháborúk után pedig
minden tekintetben megváltoztak a tulajdonviszonyok.
Rózsa Miklós szenvedélyesen szerette honfitársai, Kodály és Bartók
zenéjét, - különösen nagy gonddal igyekezett már egészen fiatal gimnazistaként
híveket toborozni az akkor még szokatlan, de elementárisan magyar és nemes,
eredeti zenéjüknek. Rózsa zenéjének legfőbb forrásai, ihletői lettek
– élete, munkássága végéig – a palócföld dalai, Bartók és Kodály zenéje az
európai zeneirodalom nagy művei mellett. A fiatal hegedűs és
komponista számára a magyar főváros és lakossága túlságosan konzervatív és
– talán leginkább Trianon miatt – szellemiekben, érdeklődésben
erőtlen, kicsinyes és szűkkeblű volt. A fiatal zenész menekülni
akart, tágabb tér, gazdagabb szellemi környezet volt az álma. Édesapja
támogatni tudta, hogy Lipcsében járjon egyetemre, de nem zenei fakultáson,
hanem vegyészmérnöki karon. Rózsa Miklós ezt nem sokáig látogatta, mert szíve a
zenei pályára vonzotta.
Lipcsében végül is zeneszerzést és tanulhatott apja beleegyezésével,
hisz számos sikert aratott műveivel és hangszerjátékával az ottani
zeneakadémián. Felfigyeltek rá a legkiválóbb professzorok, s hamarosan
koncerttermekben játszották műveit. Így történhetett, hogy nem is sokára
az a kottakiadó kért tőle darabokat, amelynek díszes címlapjaira tekintve
Rózsa Miklós már gimnazistaként arról álmodozott, milyen is lenne, ha egyszer
az ő neve kerülne oda. És nem telt el még húsz év sem, már sorra
jelentették meg zeneműveit.
1931-ben Párizsban mutatták be néhány művét, ott is felfigyeltek
rá. Megismerkedett Arthur Honeggerrel, akinek filmzenéje nagy hatással volt rá,
és azonnal fel is kereste a híres mestert. Találkozásukból életre szóló
barátság lett. Ezután telepedett le Párizsban, és kisebb nagyobb feladatokat
vállalva megalapozta filmes jövőjét. Mozifilmekhez írt kísérőzenéket.
Így találkozott Korda Sándorral, a legendás hírű filmrendezővel, aki
azonnal szerződtette londoni cégéhez. 1937-ben „A páncél nélküli lovag”
zenéje akkora sikert hozott, hogy Korda a következő filmjéhez (A bagdadi
tolvaj) is Rózsa-zenét akart. Közben kitört a II. világháború, ezért kénytelen
volt az egész vállalkozás áttelepülni az Egyesült Államokba. A zene a
költözéstől függetlenül is megkapta az Oszkár-díjra jelölést. Az amerikai
kontinens olyan hatással volt Rózsa Miklósra, hogy a tervezett pár hónap
helyett élete végéig ott maradt.
1943-ban vette feleségül – egy filmgyári ismeretség nyomán – a szép
Margaret Finlasont. Két gyermekük született: 1945-ben Juliet lányuk, 1946-ban
fiuk, Nicholas.
Néhány évig kizárólag filmzenét komponált (A dzsungel könyve, Hitchcock
Bűvölet c. filmjének zenéjéért pedig megkapta az első Oszkárt!)
1947-ben az „A Double Life” (= Kettős élet) című George
Cukor-film zenéjéért ismét Oscar-díjjal jutalmazták, s 1948-ban a
Metro-Goldwiyn-Mayer filmgyártó óriás szerződést kötött vele. Ez a
hollywoodi mércével mérve is hatalmas üzlet azt bizonyította, hogy a cégnek
nagyon fontos volt Rózsa személye, minden rendkívüli követelését elfogadták.
Eszerint rajta kívül senki más nem írhatott éppen aktuális zenéjéhez egyetlen
hangjegyet sem, sőt senki sem követelhette tőle, hogy a film
készítése közben átírja azt, (ami egyébként gyakori, bevett szokás volt már
akkor is Hollywoodban). Engedélyt kapott arra, hogy kizárólag otthon dolgozzon,
és stúdióba csak a legszükségesebb munkálatokra vonuljon be. Tudomásul kellett
venniük tanári elkötelezettségét is a Dél-Kaliforniai Egyetem zeneszerző
hallgatói iránt. 1950-ben még azt is hozzávette szerződéséhez, hogy
hangversenytermek részére is tudjon komponálni –, évente három hónap fizetés
nélküli szabadságot kért erre.
A tizenöt év alatt az MGM epikus művei részére írt
történelmi-bibliai ihletésű zenéi alkotják legjelentősebb zenei
korszakát. Az 1951-es "Quo Vadis" római korra jellemző
hangzásvilágát 1952-ben az "Ivanhoe"-hoz írt zenéje követi. XII.
századi, lovagi rendhez hű francia trubadúrok, latin egyházi énekek,
középkori zsidó muzsikák, és Oroszlánszívű Richard balladái ihlették meg
Rózsát, hogy saját szenvedélyes stílusával finoman keverve egy harmóniákban
gazdag művet alkosson a filmhez. A csendes líraiság éppoly jellemző a
zenére, mint az igazi nagy csatajelenetekhez komponált energikus tételek. E
művet Rózsa Miklós beleegyezésére 1994-ben az Intrada lemezkiadó cég ismét
megjelentette.
1959-ben megalkotta minden idők egyik legmonumentálisabb
kalandzenéjét, a
"Ben Hur"-t, amely méltó módon újabb Oscar-díjat is hozott
számára, valamint azonnal a halhatatlan zeneszerzők társaságába emelte
őt. A "Ben Hur" zenéje tökéletes összefoglalása a komponista
tudásának, az elképesztő játékidő ellenére egy pillanatig sem válik
unalmassá, fárasztóvá vagy nehezen befogadhatóvá. A pompás fanfárokkal
teletűzdelt harci jelenetek, ünnepélyes diadalmenetek mellett a legendás
harci szekér-verseny alatti dinamikus muzsika, valamint a gyönyörű
szerelmi téma mind felejthetetlenné teszik.
Az
1961-es "El Cid" (Charlton Heston és Sophia Loren
főszereplésével) lehetőséget nyújtott Rózsa számára, hogy egy kicsit
elmélyedjen a tizenkettedik századi spanyol folklór világában. Sokak szerint
élete legcsodálatosabb főtémáját komponálta meg. Maga a zeneszerző
ezt a művét tartotta utolsó jelentős produkciójának, s valóban: az
addigi termékeny időszak után évek teltek el egy-egy újabb filmzene
megírásáig. 1974-ben, majdnem negyven év után visszatért Magyarországra, hogy
Budapesten egy koncertet adjon életművéből. A '70-es évek végén Rózsa
zenéi egyfajta különös reneszánszukat élték meg, a komponistán kívül még számos
zenész elővette klasszikussá vált műveit, hogy újra felvehessék.
Utolsó
filmzenéi mellett 1982-ben kiadta saját önéletrajzát "Double Life" címmel,
(utalva az 1947-es filmre.) Egészségi állapotának súlyos legyengülése
tulajdonképpen véget vetett filmzeneszerzői karrierjének, így visszavonult
a nyilvánosságtól. Hollywood filmkészítőinek szokásos kegyetlen
hozzáállása révén nagyon hamar feledésbe merült. A világ filmzenerajongói
viszont egyre nagyobb figyelemmel fordultak Rózsa páratlanul eredeti zenéje
felé. Sajnos 1988-ban látása annyira megromlott, hogy kénytelen volt a
kottaírást végleg feladni, s végül 1995-ben, július 27-én hunyt el,
világviszonylatban is jelentős életművet hagyva maga mögött.
Magyarországon 2007-ben jubileumi koncertekkel tisztelegtek munkássága
előtt, és nagyszerű műveit vettük lemezre. Jelen írásommal az a
célom, hogy megismertessem Nagylóc és környékének lakosaival ezt a nagyszerű
embert, és felkeltsem az érdeklődést csodálatosan beszédes zeneművei
iránt. Hazájának is dicsőséget szerezve tette zenéjével is feledhetetlenné
a legnagyobb filmrendezők alkotásait, ugyanakkor élete végéig emlegette
vidékünk összetéveszthetetlen, gazdag zenei és kulturális nagyszerűségét, testet-lelket
felüdítő egyediségét.
A Rózsa-kert őrzi családja nevét emlékezetünkben, de úgy gondolom,
megérdemelne egy utcanevet is a falumban!
Enreiter
István
nagybőgő művész/ Budapest