Balázs Árpád: Válogatott életeim

(Szentes-Bp., Szentes Városi Könyvtár Nonprofit Közhasznú Kft.-Argumentum, 2012)

Egy zeneszerző emlékeiből – hirdeti az alcím, s rögtön továbbrészletezi: család, művek, utazások, pályatársak. Történik mindez több mint ötödfélszáz oldalon. A vászonkötésű könyv strapabírónak bizonyul, és szükség is lesz rá, hiszen az olvasmányos kötet korántsem csupán egyszeri végigolvasásra való.

Az előétel: hétoldalas prológus, amelynek legnagyobb haszna, hogy felkelti az étvágyat, egyúttal felkészít a folytatásra. Ez utóbbira elsősorban azoknak van szükségük, akik nem ismerik (többé-kevésbé) személyesen Balázs Árpádot. Aki ismeri, annak olyan, mint egy nem várt találkozás, amelynek spontán módon megörülünk, s ki akarjuk használni a sors-kínálta lehetőséget… A közvetlensége a szó szoros értelmében megragadó: megragadja s fogva tartja az olvasót, aki persze azonnal benne van ebben a róka-fogta-csuka, csuka-fogta-róka játékban. A zeneszerző ismerői szinte hallják, amint mondja mindezt – s a hang egyúttal magával hozza az olvasás tempóját is. Nyilvánvaló: beszélgetőtársra akadtunk, aki csak mondja, mondja, mondja – megunhatatlanul. (És ez még csak a prológ!) Olyan operanyitányra emlékeztet, amely utólag készült… – nincs is dátuma, mint előszó esetében szokásos. Emellett szól az is, hogy nem a tartalomjegyzék mentén tagolja a könyv felépítését, hanem olyasmire mutat rá, ami a végigolvasás során talán nem tűnne fel: „… a történetfolyam alapvetően három forrásból táplálkozik. Az egyik a szülőföld, az Arany János-i ’kirepítő fészek’, a szentesi és szegedi évekkel a központban. A másik a harmincöt országot érintő szakmai utazások sora. … A könyv harmadik vonulata az égi mezőkre költözött kortársak előtti tisztelgés.” Ehhez képest, a fejezetcímek a nagy vonalakban időrendben követik az eseményeket: Szentes, a kirepítő fészek (Kis családtörténet, 1937-1956) – A szegedi évek (A konziban, 1956-1959) – A zeneakadémiai évek (1959-1964) – Szabad pályán (1964-). Minderre Epilógus következik, amely a képzeletbeli étlapnak azokból a fogásaiból szemezget, amelyek nincsenek beárazva. Talán a következő, szezonális ínyencségek kínálatában szerepelnek majd…

Mindez eddig 375 oldal. Ezt hasznos-informatív függelékanyag követi, melyben először a művek jegyzéke szerepel, műfajonkénti csoportosításban, fricskaszerű codettával: „a műlistából kimaradtak az elkallódott és az alkalmi alkotások”, majd válogatás a hazai és nemzetközi szakirodalomból. Figyelmesség az olvasó iránt: személynévmutató és földrajzi nevek mutatója könnyíti meg a tájékozódást. Végül, de korántsem utolsósorban: érdekes-izgalmas képmelléklet teszi még élményszerűbbé a leírottakat (mert a kép korántsem csupán fényképeket-portrékat jelent…).

A főétel-kínálat olyan mester-szakácsra vall, aki tudja, hogy a feladat: „jót s jól”. Tetszetős arányban adagolja az összetevőket: az életrajzi adatokat, a személyes kapcsolatokat, s a szakmai vonatkozásokat, különböző vonatkozásokban. Ismerve a szerzőt, nem kell tartani attól, hogy szakzsargonba csap át – miként kompozíciói is fogyaszthatók heterogén összetételű nagyközönség számára, úgy az olvasnivalót sem „megcélzott” közönségnek szánja. Nagy erénye, hogy nincsenek benne túlírt részek, Balázs Árpád nem magyarázgat és nem magyarázkodik, hanem mértékkel választja meg azt a mélységet, ameddig betekintést enged a személyes szférába, vonatkozzon az rá, vagy valamely emlékcsillám szereplőjére. Miniatűrök kerekednek rendre, s a pillanatképek sorában üdítően hat, ha néha egy-egy művének életén/sorsán tekint végig.

A kisformák nagymestere azonban korántsem csupán sorol, hanem formál is; 40 éves korától (azaz 1977-től) belső formai tagolást ad az anyagnak az évenkénti naplókból való „önkényes szemelgetés”. Ilyenkor a személyes eseménynaptárt több-kevesebb kommentár-anyag követi, ami esetenként azt eredményezi, hogy a szőttesben átfedések, ismétlődő motívumok fordulhatnak elő (ilyenkor az olvasó elbizonytalanodhat: mintha ezt már olvastam volna… – szerencsére a mutatók mentén „tisztázhatóak” az ilyen apróságok). Ezt a napló-kivonatoló formáló elvet követi a kerek-évfordulós 2007-ig, majd az anyagnak engedve folytatta – ám ekkor már érezhetően tömörítve - 2008-cal. A megjelenéshez közeledve, érezhető a lekerekítés sürgető (terjedelmi?) kényszere. Igaz, addigra talán a soroló forma keretében nem tudott volna „újítani”… mert megannyi típusú esemény ismétlődve követte egymást.

Az ismétlések azonban rendkívül fontosak; így rajzolódik ki plasztikusan egy-egy mozgalom a kibontakozástól a virágkoron át a befejeződés/abbahagyás mozzanatáig. Mert megannyi muzsikáló csoport résztvevői szerepelnek a könyvben – hogy is ne, amikor az életmű központi műfajának a kórusművek tekinthetők! A fúvósmuzsika súlyát-jelentőségét nehéz lenne megítélni a szerző elkötelezett zenei-közéleti tevékenysége nélkül. Ő is tudja és vallja, hogy a Magyar Fúvószenei Szövetség alapítása és vezetése immár az életművének a része.

Ideje az első pillantásra meghökkentő címre is reflektálni. Aki folyamatosan olvassa a könyvet, csakhamar rájön, menyire nem csupán szellemeskedésről van szó. Mert Balázs Árpád élete (az Egy, az Egész) megannyi „féleségből” tevődik össze, s ezek a „féleségek” korántsem csupán a magánélet szférájában burjánzanak. Végigkísérjük a családi viszonylatok változását, amíg gyermekből családalapító, szülő, majd nagyszülő lesz (mindezen funkciókat nem egymás után, hanem közülük többet egyidejűleg töltve be), az iskolai és iskolán kívüli szakmai kötődéseket zeneszerző-berkekben (az utazásoknak köszönhetően a kortárs-zene mind tágabb tájait bejárva), s a szerzőnek az előadókkal való kapcsolatát is felidézi a múltidéző emlékezés. (Ez az én „Kossuth-díjam” – emeli ki a Prológusokban, visszagondolva gyermekdalosai produkcióira, amelyek számára megannyi visszaigazolást jelentettek.) A daloló közösségekkel való kapcsolat minden bizonnyal adott/ad annyi örömet (s talán tanulságokat is), hogy mindenképp megérje azt a többlet-munkát, fáradozást, ami kétségkívül távol esik íróasztaltól, kottapapírtól – s mindattól, ami iskolában tanulható…

A szakmai önéletírás ezúttal olyan távlatban jelentkezik, amely érezteti: a zeneszerző-lét nem zárja ki a rendszeres-folyamatos zenei-közéleti feladatvállalást. Járható út ez, példázza Balázs Árpád élete. Az életkrónika olvasása közben ki-ki (előbb vagy később) felfigyelhet a nem elhanyagolható társadalmi háttérre, az érvényesülést hol könnyítő, hol talán akadályozó mozzanatokra.

Balázs Árpádnak persze „könnyű” ilyen könyvet írnia, hiszen bőséges forrásanyagának titkát maga árulja el a prológusban: „Kisdiák korom óta vezetek határidőnaplót, készítek jegyzeteket a velem vagy a körülöttem történtekről. Mintegy háromszáz irattartó őriz leveleket, meghívókat, fényképeket, újságcikkeket, de még régi színház-, koncert- vagy villamosjegyeket is.” Eltekintve az őszinte irigykedéstől, amiért ő nem kényszerült időről-időre szelektálni, netán felszámolni gyűjteményét – elgondolkodtató ez a közlése. Figyelmeztet a papír-alapú dokumentumok hasznára/hasznosságára és bizonyos szempontból: pótolhatatlanságára.

Ezek a memóriát-erősítő dokumentumok könnyítik az időnként aktuális számvetéseket, s (ön)igazolást adnak: megérte! Már csak mennyiségük által is erősítik a szerző kitartását, amikor esetleg érdektelenebb közegbe kerülnek művei. Emlékeztetnek sikerekre, ezáltal lelkesítően hatnak. Ha pedig kötetben kerülnek felidézésre, megajándékozottnak érezhetik magukat azok az előadók, akik egykor sikerre vitték, repertoáron tartották a műveket, kedvet teremtve ezáltal másoknak is megszólaltatásukhoz.

Válogatást „értékelni”: kétes értékű vállalkozás, hiszen az egésznek csupán a válogató van birtokában, így az általa közkinccsé tetteket önmagukban lehet csak jellemezni. Ezúttal könnyű dolga van a „meós”-nak, jó szívvel minősítheti tartalmilag „így kerek”-nek, s ebben jelentős szerepet játszik az, hogy a külföldön is ismert és elismert szerző történeteiben számos szereplőt „nevesít”. Nyuszival szólva, „rokonai, barátai és ismerősei” nagy számban fordulnak elő – komolyra fordítva: tanárai, diáktársai, hazai és külföldi szakmai ismerősei nemritkán sztorik főszereplői, s nem elhanyagolható, hogy megemlékezik műveinek megannyi előadójáról (kórusművek esetében az énekkarok feltüntetésével, s a karnagy név szerinti említésével). Imponáló a világhírességek névsora, akikkel hosszabb-rövidebb kapcsolatba került, vagy legalábbis személyesen találkozott (Britten, Hacsaturján, Petrassi, Sosztakovics, Sztravinszkij) – és rendkívül szimpatikus, hogy nem feledkezett meg a muzsikus-szakma közkatonáiról (akik egyszersmind a hétköznapok hősei!), kisvárosi zenetanárokról, falusi karvezetőkről, akiknek lelkesedése és lelkesítése nélkül kevesebben ismernék nemcsak nevét, hanem életművének legalább egy karcsú szeletét…

Az Epilógusban az emlékező zeneszerző Déry Tibort idézi: „A mindennapok hordalékaiból kell kimosni életünk maroknyi aranyát.” Ez, s a hasonló gondolatgazdag megjegyzések (amelyeket Balázs Árpád olvasmányélményein túl társművész-kortársaiból kapott) gazdag tárháza ez a könyv. Ezek a szellemi csemegék jelenthetik a desszertet, a csemegét a kötet kínálatában.

A magam részéről a szerző egyetlen állításával nem értek egyet, miszerint nem könnyű olvasmány ez a néhány száz oldal. S lehet, hogy ő nem folyamatos olvasásra szánta, mindenesetre azt tanúsíthatom, hogy nehéz letenni…

Fittler Katalin