Vásáry Tamás

Üzenet

Vásáry Tamás 80 éves

Megjelenés: 2013. október 15.

„Mikor úgy tudod: hiszel,

Már tudsz is.

S ha úgy hiszed: tudsz,

Talán csak hiszel.

Melyiket érzed magadénak?

Rá sem a földi véges tudása,

Sem az öröknek hite

Nem lehet hitel.”

Vásáry Tamás: Hit és tudat

Hatalmas zenei életműve mellett Vásáry Tamás egész életében írta naplóját. Élet-regénye több puszta érzelmi élmény-gyűjteménynél, pontos rajza a kornak és a társadalomnak, amiben felnőtt. A terjedelmes – két kötetbe foglalt négy részből álló – írás lapjain megelevenedik a XX. század Magyarországának zenei élete, politikája és kulturális miliője. Kodály Zoltántól Cziffra Györgyön át Fischer Annie-ig találkozhatunk a kor jeles zenészeivel, megismerhetjük a háború, a kitelepítés, a családját sújtó politikai döntések következményeit, s írásából egy „másik”, eddig rejtőzködő Vásáry Tamást is. A transzcendenciában hívő, magánéletében sokáig örömtelen, szerelmet kereső, és azért a végsőkig harcoló férfit, akinek életében a küzdelem, az ön-megismerés teremtette meg a sokáig áhított nyugalmat és békét. Mottója: a megismerés.

Vásáry Tamás élete

Idén ünnepli 80. születésnapját Vásáry Tamás Kossuth-és Liszt Ferenc-díjas magyar zongoraművész, karmester.

A „csodagyerek” öt évesen kezdett zongorázni, majd 7 évesen nyert felvételt (korkedvezménnyel) a debreceni Zenedébe. Tíz évesen Dohnányi Ernő tanítványa, 14 évesen a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját nyerte meg. 1953-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ekkor már több nemzetközi versenyen vett részt, s a Magyar Hangversenyrendező Vállalatnál (Muzsika) dolgozott. Kodály Zoltán „tanítványaként” a Mesterrel közeli viszonyba, majd munkakapcsolatba került: Kodály kinevezte tanársegédnek a szolfézs tanszakon.

Leningrád, Moszkva voltak az első állomásai kiemelkedő művészi karrierjének, majd rövid időn belül négy jelentős nemzetközi verseny díjazottja lett (1955 varsói Chopin-verseny, 1955 párizsi Marguerite Long-verseny, 1956 brüsszeli Erzsébet királyné verseny, 1957 Rio de Janeiró-i nemzetközi verseny).

1961-ben mutatkozott be Londonban a Royal Festival Hallban, mely elindította nemzetközi karrierjét. Ettől kezdve évi átlag 100 hangversenyt adott a világ legfontosabb zenei központjaiban (London, Párizs, Berlin, Bécs, Róma, Madrid, Lisszabon, Luxemburg, Stockholm, Oslo stb.) 1962-ben Széll György mutatta be New Yorkban a Carnegie Hallban. Rendszeresen fellépett a világ legfontosabb zenekaraival és legnagyobb karmestereivel (pl. Ernest Ansermet, André Cluitens, Paul Kletzki, Fricsai Ferenc, André Previn, Claudio Abbado, Simon Rattle, Wolfgang Sawallisch, Eugen Jockhum, Erick Leinsdorf, Doráti Antal, Bernard Haitink, Kurt Sanderling, Solti György, Rudolf Kempe, Neville Marriner, Adrian Boult) .

Máig a legfontosabb fesztiválok vendége, mint Salzburg, Edinborough, Berlin, Granada, Aldeburgh, Tanglewood (U.S.A.) Cleveland Blossom, Streza, Hong-Kong, London South Bank Festival, BBC. Prom. Holland Fesztivál, Budapesti Tavaszi Fesztivál.

Karmesterként több mint 100 zenekarral dolgozott a Berlin Philharmoniker-től kezdve a New York Philharmonic-on át a Washington National, Dallas , Detroit, Houston, Baltimore, Denver, London Philharmonic, London Symhony, Royal Philharmonic-ig.

Két angol zenekar igazgatója és első karmestere volt: Northern Sinfonia (1979-1982), Bournemouth Sinfonietta (1989-1997). A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának főzeneigazgatója (1993-2004), majd a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának örökös tiszteletbeli főzeneigazgatója volt 2004-től.

Kitüntetései:

Külföldön a Bach- és Paderewski-érem (London), a Művészetek Érdemrendjének Tiszti fokozata

(Párizs), az UNESCO Mozart Érem (2012, Párizs), emellett 1988 óta a London College of Music tiszteletbeli tagja, illetve 1992 óta a Royal Academy of Music tiszteletbeli tagja.

Magyarországon: a Liszt Ferenc-díj (1952), a Liszt Ferenc emlékplakett (1986), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994),a Köztársasági Aranyérem (1998), a Kossuth-díj (1998), a Magyar Örökség díj (1999), a francia kulturális miniszter által adományozott Művészetek és Irodalom Lovagrendjének Tiszti Fokozata kitüntetést (2001), a Millenáris Kölcsey-díj (2001), a Köztársaság Elnökének Érdeméremje (2003), Prima Primissima díj (2007), illetve A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2009).

AZ EMLÉKEZÉS VIRTUÓZA

Az Üzenet című könyv, Vásáry Tamás életregényének első kötete súlyos, mint maga az évszázad, amiről szól és amelyben megszületett. Nehéz, mint egy versenyzongora, a benne található érzelmi rezdülések és megfigyelések mégis finomak és pontosak, mint egy zongoravirtuóz ujjai.

Vásáry Tamás eddig „csak” mint világhírű zongorista és karmester volt ismert a magyar kultúrában, október 15-én megjelenő, Üzenet című önéletrajzi regényével viszont már nem csak a zene, hanem a magyar irodalom kiválóságai között is szólnunk kell róla. Szélesvásznú, prousti távlatokkal dolgozó életregényében Vásáry az igazi nagy, békebeli elbeszélők hangján, az egymással párhuzamosan futó külső és belső történések lassú hömpölygését drámai jelenetekkel és káprázatos leírásokkal, zseniális dramaturgiai csavarokkal és színes anekdotákkal fűszerezve állítja elénk saját életének és az európai történelemnek az egyik legmozgalmasabb harminc évét, amelyen keresztülolvasva magunkat minden főszereplő mint ősidők óta ismert családtag, minden helyszín mint ezerszer bejárt és belakott otthon telepszik meg az emlékezetünkben.

Amiben persze a szerző segítségére van a maga már-már ijesztően pontos, minden apró rezdülésre kiterjedő emlékezete is, ami, bármilyen hihetetlenül is hangozzék ez első hallásra, valóban szinte a szülőszobáig képes visszatekerni az eltűnt idő filmszalagjait, ráadásul nem csak a külső események szintjén. Vásáry ugyanis a főszereplőin túl önmagával szemben is óriási empátiáról és beleérző képességről tesz tanúbizonyságot, amelynek köszönhetően az első részek gyermeki látásmódja ugyanolyan hitelesen, itt-és-most történően válik számunkra is átélhetővé, mint a tizen-huszonéves kamasz felnőtt fejjel már megmosolyogtató szenvedélykitörései, vagy a harmincas éveit taposó, sokat látott házasember bölcsessége.

Persze ahogyan a szerző maga is megjegyzi a kötethez írt előszóban, az égiek igencsak a segítségére voltak, amikor egy kivételesen gazdag és mozgalmas életrajzhoz szolgáltattak neki alapanyagot az élete során. Története 1933-ban indul Debrecenben, a város egyik legelőkelőbb házában, ahol anyai ágról a leghíresebb rokon Baltazár Dezső (1871-1936) református püspök, apai ágon pedig a város polgármestere, Vásáry István. A már korán hatalmas zenei tehetséget mutató csodagyerek karrierje azonban még csak épp kezd beindulni, amikor Debrecenbe megérkezik a háború, a légicsapások előli bujkálásokat, a pincékben töltött éjszakákat és az orosz hadsereg bevonulását pedig a fiatal elbeszélő első kézből ismerheti meg, ahogyan később az ország talpraállási kísérleteit is az új hatalom alatt, hiszen az apja földművelésügyi államtitkárságot kap a háború utáni első magyar kormányban. De amilyen üstökösszerűen ível fel az apa politikai karrierje, olyan gyorsan véget is ér, a sorsüldözte családot pedig nemsokára már a kitelepítésre várakozva látjuk viszont egy sötét és szűkös szükséglakásban, ahonnan csak Kodály személyes közbenjárására nem viszik el a fiatal tehetséget – a szüleit viszont igen. És amíg hősünk megküzd a hirtelen jött önállóság megannyi kihívásával, feltárul előttünk az ötvenes évek teljes zenei és kulturális fel- és alvilága, az operaházi páholyukban szalont működtető Fischer Annie és Tóth Aladár csillárfényben szikrázó mesevilágától és Kodály Zoltán olimposzi ködbe burkolózó dolgozószobájától kezdve a Kedves presszóban éhbérért zongorázó Cziffra Györgyön át a vidéki esztrádműsorok kiöregedett bonvivánjaiig. Közben pedig egyre-másra születnek az újabb és újabb sikerek, szaporodnak a külföldi meghívások; egészen addig, amíg az 1956-os forradalom idején az ekkor még mindig csak 23 éves Vásáry Tamás egyszer csak a belga királyné előtt találja magát, akitől éppen bebörtönzött édesapja szabadon engedtetését próbálja kieszközölni.

Az előbb Belgiumban, később Svájcban letelepedett hármas pedig innentől kezdve hamisítatlan családi vállalkozásként működik, ahol a fiatal művész előmenetelén már nem csak a saját sorsa, hanem a szüleié is múlik. Ebbe a hisztériáig menően szenvedélyes szeretettel átfűtött, zárt rendszerbe érkezik meg nem sokkal később hősünk első igazi nagy szerelme és későbbi felesége. Az idilli látszat alól pedig lassanként előkúsznak az egymásnak való végletes kiszolgáltatottság, és a családfenntartó gyermek és a tekintélyük látszatához görcsösen ragaszkodó szülők hatalmi játszmáinak démonai, melyek már-már elnyeléssel fenyegetik a két fiatal bontakozó kapcsolatát. Egy ilyen végletekig kiélezett helyzetben, a nemzetközi zenészkarrier versenylóistállókat megszégyenítő hajszájában, saját tehetségével és kételyeivel is birkózva kell Tamásnak megküzdenie nem csak a szerelemért, de önmagáért, önmaga újra elvesztett, vagy talán soha igazán meg nem talált önállóságáért a szülői szeretet és ragaszkodás béklyóitól megszabadulva. És az Üzenet című könyv igazi története valójában erről a küzdelemről szól, és arról, hogy hogyan lehetséges nem csak egyszerűen legyőzni, de meg is érteni azokat, akiket a legjobban szeretünk – akkor is, ha éppen minden erejükkel azon dolgoznak, hogy tönkretegyék az életünket. És ez még csak az első kötet…

Dunajcsik Mátyás

Vásáry Tamás

ÜZENET

(részlet)

Mostanában egyre többet járt Kodályhoz. Volt egy állandó alibije. Emma asszony combnyaktörést szenvedett, és a Kútvölgyi úti kórházba költözött vele a férje is. Kodálynak is beraktak egy ágyat Emma asszony szobájába, és az öreg úgy ápolta feleségét, mintha nem is fizették volna hivatásos ápolók seregét. Ide zarándokolt hát el az a sok ember, akik Kodállyal akartak beszélni, és akik meg akarták látogatni a beteget. Tamás ez utóbbi ürügyén jutott az előbbihez, bár Emma asszony is olyan egyéniség volt, akit akkor is felkeresett volna, ha nem Kodály felesége. Csodálta szelleme frissességét, amely így, ki tudja, mennyivel kilencven felett, egy combnyaktöréssel, sorozatos tüdőgyulladásokkal, ágyhoz kötöttség mellett is képes volt sziporkázni, és vendégét, legyen az öreg, fiatal, zenész vagy más érdeklődésű, úgy el tudta szórakoztatni, mint egy igazi szalondáma, ami most, a kórházban épp úgy csillogott, mint egy fél századdal előbb a pesti szellemi óriások divatos köreiben. Őt látogatták, és ő mulattatta azokat. Tamás mindig egy csokor szegfűvel állított be hozzá, és Emma asszony nem szűnt meg nyugtázni a gavallér gesztusát, kokett-bájjal kötekedő nőiességgel:

– Már megint az a bizonyos gyönyörű szegfűcsokor? Mit jelentsen ez? Még sosem voltak ilyen szép pirosak.

Majd mesélt Tamásnak néha mesét is. Tamásnak nem kellett magát megalkuvónak éreznie, mert végcélja mégiscsak Kodály volt. Az öreg ott hevert félig ülő, félig fekvő helyzetben az átellenes fal melletti ágyon. Kottákat javítgatott, és néha oda-odamordult valamit, mint egy nem egészen megszelídített oroszlán, aki mindvégig feszélyezi a látogatókat, mert bár nem hozzá jöttek, legalábbis fél szemmel mégis rá kell figyelni.

Most Zrínyi Szózatán dolgozik éppen, és mintha csak folytatna egy el nem kezdett beszélgetést Tamással: „Látja a földön ezt a sok könyv- meg kottalapot? A legnehezebb kiollózni a szövegből azt, mi jó a zenéhez.”

Ez a mű nagy felhördülést okozott a Párt köreiben, még mielőtt megszületett volna. A mű témája a török áfium, de mindenki tudta, hogy ez csak allegorikusan török. Tamás meg is kérdezte Emma asszonyt, igaz-e a monda, ami városszerte járja, miszerint a minap egy Parlamentben tartott fogadáson Kodály és Rákosi találkoztak, és a rettegett diktátor tréfába burkolt fenyegetéssel fordult Kodályhoz: „Sok rosszat hallok magáról mostanában!” Mire Kodály egyáltalán nem tréfásan: „Én is magáról.”

– Á, sok mindent mesélnek az uramról, ami igaz is, meg nem is. Ezt biztos mondta, amilyen…

– Én most elmegyek járni – szólal meg Kodály a másik ágy felől.

De látva, hogy Emma néni nem hallja, felé hajolva kiáltja:

– Elmegyek a hegyekbe! – és már indul is kifelé a szobából.

– Tanár úr, megengedi, hogy elkísérjem?

– Jöjjön!

Ahogy végighaladnak a kórház folyosóin, kiérnek az útra, felszállnak a buszra, Tamás érzi, milyen csóvában irányul feléjük az emberek tekintete. Így, Kodály mellett haladva kicsit részese annak a mérhetetlen személyes mágnesességnek, amely felé vonz mindenkit. Mintha egy óriás mellett haladna, mintha egy földöntúli lény sugárzása venné körül. Milyen is lehet Kodálynak lenni, ha még a mellette haladónak is ennyi jut? Pedig most még nem is támasztja alá a tekintélyét különösképpen. Sortban és rövid ujjú ingben, a busz utazóközönsége közé vegyülve láthatják. Mégis, mindenki rögtön tudja, hogy ki van köztük. Rangra, korra tekintet nélkül állnak fel, hogy átadják a helyüket neki. De ő kis fejbiccentéssel elutasítja, és úgy néz át mindenkin, mint ahogy az egyes személyeken szokott. A végállomástól aztán ösvényeken haladnak a Sváb-hegy gerincén. Kodály virágokat szed csokorba Emma asszonynak. Most van idő és lehetőség olyan témákra is, amelyekre különben nem kerülhetne sor.

– A tanár úr milyennek képzeli az Istent?

Kodály kémlelően szemléli a növényzetet, mintha ott akarná felfedezni a Jóistent valamelyik virág kelyhében, vagy fűtövön lapuló tücsök szárnyai alatt.

– Nem egy fehér szakállas öregúrnak.

– Ha az ember szemügyre veszi a természetet az egysejtűtől az emberig, akkor feltehető, hogy a láncolat itt nem áll meg, és az, ami azon túl van, az az Isten.

Közben az este utoléri őket, a lámpák egyre-másra kigyúlnak a hegyoldalban és az alant meghúzódó völgyben.

– Látja ott azt a sok fényt? Ott laktunk mi valamikor. Akkor még egy lámpa sem égett a miénken kívül.

Tamás követi tekintetével ősz mesterét, és gondolatával az ő gondolatát. Bejárja azt az élethosszat, aminek az egyharmadát sem élte még meg, és mégis, most tudja, mit érez ő, énjének időtlen része eggyé olvad az övével, és hirtelen ő Kodály, és meghatottan emlékszik annak emlékeire. Még több fény lesz a kis hegyoldalban, vagy csak a szeme nedvessége szikrázta?

Kiérnek egy útra. Itt egy elhagyott autó áll az út szélén. Rádió szól benne. A zene groteszk akarással tör elő a gép belsejéből, és Kodály kesernyés mosollyal:

– Micsoda világ… Szól itt magában ez a zene, és senki sem hallgatja.

Egész sötét az este, mire a kórház kapujába érnek. Késő van már, hogy felmenjen elköszönni Emma asszonytól. Kodály feléje biccent, és elhelyez mellé ez egyszer egy gúnymentes mosolyt. Tudja, hogy közel engedte magához a fiút ott, a hegyen. Ott, ahol a Jóisten is jár… Néha ősz szakállal, sortban… És virágot szed.