HERCEG ATTILA*

 

Az információfeldolgozási stratégiák szerepe a zenetanulásban

 

 

Az információfeldolgozásról és a tanulási stílusokról általában

Nem csupán tanulási stílusunkat, hanem a világban történő mindennapos tájékozódásunkat is jelentősen meghatározzák információfeldolgozási stratégiáink. Pszichológusok, oktatástechnikával, valamint kommunikációelmélettel foglalkozó szakemberek gyakran hangoztatják, hogy amennyiben növelni szeretnénk személyes hatékonyságunkat, elengedhetetlen megismernünk tanulási stílusunkat, valamint kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket (Gyarmathy, 2007).

Ezen tanulási stílusok az alábbiak lehetnek:

 

•    vizuális (imaginatív): képekben gondolkodik

•    auditív: a hallás útján érkező ingereket részesíti előnyben

•    kinesztetikus, taktilis: mozdulatok, tapintás által szerez információkat

•    interperszonális, orális: társas készségek, beszéd motiválja.

 

Azt természetesen nem jelenthetjük ki, hogy a fenti tanulási stílusok közül mindössze egyre támaszkodunk, ám nagy valószínűséggel ezek között találjuk azt a ránk leginkább jellemző stratégiát, amely domináns szerepet tölt be információszerzési és feldolgozási folyamatainkban.

 

Ezek felismerése és kiaknázása a zenetanítás-tanulás optimálissá tételében is nélkülözhetetlen jelentőséggel bír, különösen akkor, amikor a kompetencia alapú oktatás áll a középpontban. Képessé kell válnunk arra, hogy növendékeink egyéni különbségeit minél jobban megérthessük, ugyanakkor ehhez túl kell lépnünk a zenei képességtesztek alkalmazásán, amelyek mindössze szűk keresztmetszetét mutatják a mérni kívánt készségeknek. Emellett az is rendkívül fontos, hogy növendékeink adottságainak mérése, tesztelése folyamatos legyen, s törekedjünk arra, hogy a teljesítmény hátterében álló motivációkat minél jobban felszínre hozhassuk.

 

Az információfeldolgozási stratégiák szerepe a zenetanulásban

Susan Rancer amerikai zeneterapeuta 2005-ben jelentette meg útmutatóját Perfect pitch, relative pitch címmel (Abszolút hallás, relatív hallás – a kiadvány magyar nyelvre történő fordítását magam végeztem), melyben gyakorlati tanácsokat kíván adni zenetanárok, zeneterapeuták, valamint szülők számára növendékeik, gyermekeik képességeinek feltárásához és megértéséhez. Rancer – több évtizedes tapasztalatára támaszkodva – leírja, hogy alapvető különbségek figyelhetők meg a vizuális és az auditív úton tanulók zenei képességeik és szokásaik között. Noha az eltérő információfeldolgozási stratégiához kapcsolódó tanulási stílusok gyakran nem tudatos formában működnek, ám egyes viselkedésbeli attitűdök megfigyelése során meglehetősen pontos képet tudunk alkotni a növendék ingerpreferenciájáról, vagyis arról, mely csatornán keresztül érkező információkat részesíti előnyben. Ez különösen akkor lehet érdekes számunkra, ha az ingerek integrációja még nem történt meg, ekkor ugyanis a nem preferált ingerek kizárására irányuló attitűdök hangsúlyos szerephez juthatnak. Ez történik akkor, amikor valaki csukott szemmel játszik a hangszerén, vagy elfordítja fejét, esetleg lapról éneklés során eltakarja szemeit. Ilyenkor alanyunk az auditív ingerek preferenciája mellett a vizuális ingerek elkerülésére tesz kísérletet.

Ez elsősorban gyermekeknél fordulhat elő, ám fontos tudnunk, hogy mindez nem csupán az ingerek integrációjának hiányát, hanem sok esetben a nem megfelelő tanulási-tanítási stratégiát is jelzi.

 

Rancer gondolatait továbbvíve 2013 tavaszán kérdőíves vizsgálatba kezdtem, melynek segítségével a tanulási és a zenélési szokásokat mérem fel. A kérdőív kitöltésének egyetlen kritériumát a zenetanulás megléte képzi, függetlenül annak módjától, formájától és időtartamától. A teszt két részre oszlik: az első részben 20, a tanulási szokásokra vonatkozó megállapításról kell eldönteni, hogy azok milyen mértékben jellemzőek a vizsgálati személyre. A második részben szintén 20 megállapítás található, ám ezek a zenélési szokásokra vonatkoznak.

A vizsgálatban 205 személy (131 nő és 74 férfi) vett részt, átlagéletkoruk 27,14 év. A válaszadók közel 55%-a jelenleg is aktív zenei tanulmányokat folytat. A vizsgálati személyek 42%-a hivatásos muzsikus, 47%-uk műkedvelő, fennmaradó részük nem foglalkozik zenével.

 

Az eredmények kiértékelését hipotetikus csoportok létrehozásával kezdtem.

Feltételezéseim szerint az auditív úton tanulók szeretnek zene mellett tanulni, szemben a vizuális úton tanulókkal, ezért első lépésben az erre vonatkozó megállapításra adott válaszok alapján különítettem el a két csoportot. A zene mellett tanulók (az összes válaszadó 25,85%-a) tanulás közben több dologra is képesek figyelni anélkül, hogy ez megzavarná koncentrációjukat, továbbá rövidebb ideig tanulnak, mint azok, akik nem szeretnek zene mellett tanulni (40%), ugyanakkor több információt jegyeznek meg az órák, előadások során, ezért számukra nem szükséges többször átolvasni a tankönyveket, jegyzeteket. A zene mellett tanulók erősségükként említik a matematikát, míg a nem zene mellett tanulók gyengébb matekosként értékelték önmagukat.

 

A két csoport zenélési szokásait tekintve az alábbiak figyelhetőek meg.

A nem zene mellett tanulók nem hunyják be szemüket zenélés, gyakorlás közben, szeretik alaposan áttanulmányozni a kottát; ahhoz, hogy hibátlanul tudjanak játszani, legalább rövid időre bele kell nézniük a kottába, továbbá nem szokásuk hangszer nélküli, csupán az ujjaik segítségével gyakorolni. A zene mellett tanulóknál az ezen megállapításra adott válaszok sokkal nagyobb szórást mutatnak, legnagyobb arányban a változó opciót jelölték meg. A nem zene mellett tanulók nem szeretnek improvizálni, valamint nem szoktak zeneműveket parodizálni – szemben a zene mellett tanulókkal.

 

Az eredmények ismertetésével kapcsolatban – a teljesség igénye nélkül – érdemesnek tartom megjegyezni, hogy az improvizálás, a parodizálás, valamint a mentális gyakorlás (amely a hangszer tényleges jelenléte nélkül zajlik) főfaktort képzett a hipotetikus csoportok megalkotásában. Ezen képességek és szokások megléte szinte kizárólag az auditív úton tanulókat jellemzi. A hallás és a látás útján érkező ingerpreferenciához kapcsolódó feltételezéseket erősíti meg az a tény, miszerint a vizuális tanulási stratégiát alkalmazókat jellemzi, hogy a hibátlan felidézéshez szükséges a kottába való belenézés, valamint zenélés közben a kottát vagy az ujjaikat figyelik. Ez utóbbit Rancer is megemlíti útmutatójában arra hivatkozva, hogy a vizuális úton tanulóknál a kinesztetikus, haptikus (tapintási) ingerek is fontos tényezőként jelennek meg. Ezért fontos számukra, hogy a megtanulni kívánt zeneműveket újra és újra eljátsszák. Ezzel szemben az auditív stratégiával rendelkezők a kényszerű többszöri ismétlés hatására frusztrálttá, motiválatlanná válhatnak.

 

Konklúzió

Általános érvényű tényként figyeltem meg, hogy míg a vizuális úton tanulókkal szemben az auditív úton tanulók esetében a megállapításokra adott válaszok jelentősen nagyobb szórást mutattak. Véleményem szerint ez két dologra vezethető vissza.

Mivel a magasabb szervezettségi szintet igénylő zenei folyamatok (improvizáció, transzponálás, parodizálás, mentális gyakorlás) többnyire ennél a csoportnál vannak jelen, ezért joggal feltételezhetjük, hogy ez már önmagában előidézi a képességek sokszínűségét, ami az egyes attitűdök jelentős változékonyságában is megmutatkozik.

Másrészről azt is okkal gondolhatjuk, hogy a már kialakult tanulási-tanítási stratégiák hatása áll a háttérben. Néhány vizsgálati személy jelezte, hogy a zenetanulás időszaka alatt frusztrálttá, motiválatlanná vált, aminek oka az egyéni igényekhez nem igazodó pedagógiai eszközökben keresendő. Ide sorolhatjuk az ingerek integrációjának elhanyagolását, valamint a képességek egyoldalú fejlesztését is.

 

Gyermekek esetében fontos jelző lehet a megváltozott viselkedés, a látszólagos dekoncentráció, a gyakorlás mellőzése, vagy a teljesítményromlás. Ezek mind arra utalhatnak, hogy az alkalmazott tanulási-tanítási stratégia nem igazodik a növendék igényeihez, legrosszabb esetben ellentmond természetes tanulási, információfeldolgozási stílusával.

Tudnunk kell, hogy a zenei képességek egy része affektív, míg másik részük kognitív. Varró Margit (1937) szerint az affektív komponensek jelentik a veleszületett, nem fejleszthető készségeket, míg a kognitív komponensek alatt tanulható, fejleszthető képességeket ért. Tanulási, információfeldolgozási stratégiáink ebben az értelemben affektívnek tekintendőek, ugyanakkor kiaknázásuk, megfelelő módon történő alkalmazásuk mindenképpen tanulható, fejleszthető. Ebből is kitűnik, hogy az affektív és a kognitív sémák szerves egységet alkotnak, ezért a tanulási-tanítási folyamatok csak akkor lehetnek valóban hatékonyak, ha integrált, ugyanakkor az egyéni különbségeket figyelembe vevő, azokhoz alkalmazkodó módon fejlesztenek.

 

Mi, zenepedagógusok összetett célt tűztünk ki magunk elé. Komplex, művészeti értékkel bíró nevelésünk a zene szeretetének átadásán, valamint a képességek fejlesztésén alapszik – mindezt pedig legjobb tudásunk szerint kívánjuk tenni.

A komplexitás, az egységesség azonban csak úgy jöhet létre, ha készek vagyunk saját magunk és növendékeink képességeinek feltárására, megismerésére, valamint a személyes adottságokra épülő munkára.

 


* HERCEG ATTILA 2009-ben a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán klarinéttanár-kamaraművész, majd 2012-ben a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán klarinétművész, zeneművész-tanár oklevelet szerzett. 2012 óta a Debreceni Tudományegyetem Humán Tudományok Doktori Iskolájának hallgatója pszichológia programon, Dr. Szabó Pál egyetemi docens témavezetése mellett. Kutatási területe az általános és a zenei intelligencia korreláltathatóságának lehetőségei, ezen belül kiemelt figyelmet szentel az eltérő információfeldolgozás mentén létrejövő képességek vizsgálatának. Jelenleg a Dombóvári Belvárosi Általános és Alapfokú Művészeti Iskola tanára.