UNGÁR ISTVÁN*
„Bűn lesz a sorsom,
amíg csak élek” **
A sátán útja Verdi Otello c. operájában
A sátán: Jago Verdi kései Otello c. operájának bosszúszomjas szörnyalakja.
Nem tudom, van-e az operairodalomban arra példa, hogy egy bordalt más énekeljen, mint aki a nedűt issza. Petur bán a békétlenkedők biztatásának engedve emeli poharát. Marci bácsi gondűzőként ereszti le torkán a finom hazai itókát. Varlam legendás hőstettek elbeszélése közben mámorosan kortyolgat. Ozmin, Pedrillo unszolására, vele együtt dalolgatva néz a pohár fenekére. Don Giovanni ún. Pezsgő áriája az élet olcsó habzsolásától pezseg. A bordalok velejárója a felszabadultság, az oldottság.
Verdi Otellójában mindez egészen másként van. A gyűlölet kelti életre Jago alattomos bordalát. Nem ő iszik, még csak nem is ő itat (miként Pedrillo Mozart operájában), ez egy sötét, aljas, ördögi terv első állomása. Rodrigo segítségével, cselként, szinte öntudatlan állapotig részegíti le az alkoholt nehezen tűrő Cassiót. Ehhez énekel démoni nótát. A 6/8 ritmikájú, gúnyos, strófikusan ismétlődő A-dúr vezérdallamot a körülötte mulatók utánozó kórusa erősíti fel. Jago gonosz dalának öntelt, borzongató hidegségű lefelé kúszó kromatikáit nem veszi át az énekkar. Annyira félelmetes és kíméletlen, hogy az kizárólag az övé. Ez a bariton hangra komponált bordal könyörtelenül pökhendi, csúful kárörvendő, nemhogy nem oldott, de egyenesen vészjósló. Kezdetét veszi a sátán útja.
Cassio illuminált állapotban karddal ront Rodrigóra, majd a kettejüket csitítani igyekvő Montanóra. Az esti zűrzavarra és hangoskodásra felháborodva előjön a felesége nyugalmát féltő Otello s a nemrég hadnaggyá előléptetett Cassiót lefokozza. A sátáni út első állomása Jago számára sikerrel járt. Ez az ő bosszúhadjáratának legfőbb indítéka. Igaztalannak tartotta, hogy az amúgy győzelmet győzelemre halmozó hős, Velence megmentője, Ciprus ünnepelt kormányzója Cassiót emelte magasabb rangra, míg Jago megmaradt zászlósnak. Otello felé irányuló haragja a legmegátalkodottabb gazságok egész sorát hozzák ki belőle. A fekete bőrű Otellón könnyen megtalálja az igazán sebezhető pontot, s azt veszi célba. A mór és gyönyörű fehér, ifjú hitvese: Desdemona érinthetetlenül szép szerelmét készül feldúlni és végzetes tragédiába sodorni. A bőrszíne miatt könnyen gyanakvóvá tehető Otellót mesteri módszerességgel kergeti őrült féltékenységbe, becstelen barbársággal bemocskolva tiszta boldogságukat. Akár egy játékszert, úgy tartja markában a szerencsétlen férfit. Otello mind elvakultabban hisz neki. Amikor egy a rossztól megszállott démon semmiféle gyalázattól meg nem hátrálva üldözőbe veszi az ártatlan és becsületes jószágot, akkor bizony nagy a veszély. Az ördögi düh mindent képes összezúzni, szétrombolni. Otello főbizalmasaként tekint Jagóra, aki valójában legelvetemültebb ellensége. Életszerű? De mennyire! Kegyetlen? Igen. Tehát legyőzhetetlen a bűn? Nem! Erről szól ez a Shakespeare nyomán Boito szövegkönyvére komponált öregkori, halhatatlan Verdi-remekmű.
A csillag borította égbolt alatt az örökkévalóságig összeolvadó, meseszép, költői csókmotívumban öleli át egymást az ifjú szerelmespár. Az Otello és Desdemona szerelmét őrző csillagragyogás fényei töltik be a végtelent. Irigylésre méltó béke, varázslatos csend és egy boldog jövő ígérete száll a tájra, amikor leereszkedik az I. felvonás függönye. Még lelkünkben vibrálnak a csillagok, amikor a II. felvonást indító fenyegető, komor unisono triolák eltiporják. Lesben áll a bosszú tébolya. Rövidesen felhangzik a most még csak megelőlegezett sátáni hitvallás zenekari bevezetője, majd felcsendül az önelégült, minden igazi emberi értéket tagadó Jago eltorzult Credója. Ez a hitvány, gőgös rémének az odaképzelt pokolbeli oltár előtt zeng dicshimnuszt a gonoszságról, a rosszról, a gyűlöletről, kajánul hazugnak ítélve a tisztességet, a jóságot, a szeretetet. Recitálva kezdődő iszonytató vallomása fennen hangoztatja az áskálódás jogosságát, a jóistent félő emberek ostobaságát: „Vallom, hogy rossz az isten, földi mása így lettem én.” Rövid záróakkord nyugtázza a szörnyű kijelentést. „Mocsokból lett a testem, húsom s vérem, Rongynak születtem.” Ördögi trillákkal bólogat rá a bőgőszólam. Amikor Verdi Otellójának Credójáról van szó, végkép nem lehet figyelmen kívül hagyni Boito zseniális szövegkönyvét. Nemigen van hozzáfogható. Az érzelmi silányság diadalát, a test fölött győzedelmeskedő enyészet borzongató eljövetelét hirdeti. Jago kinyilatkoztat. Emberi alapértékeket kérdőjelez meg. Egy sértett férfi a bűnben keres orvoslást. A Verdi-zene tökéletesen bújik a szörny bőrébe, dermesztő figurájának ábrázolása mai fül számára is hihetetlenül merész és modern muzsika. A belcanto óriása elhagyja magát a dallamot, mert a dallam az líra, az szépség, míg ez az undort magasztaló Credo rút. Hiteles megformálása az operairodalom nagy bariton szerepei között páratlan nehézségű kihívást jelent. A mérhetetlenül sok szelídséggel és finomsággal megáldott Verdi egy Mefisztó súlycsoporthoz tartozó földi lény keserűen, de fölényesen, az alvilágból táplálkozva kimondott ítélkezését mutatja fel, annak minden durvaságával. A Credo misetétel. Az ekként nevezett Jago monológ zenedrámába helyezése nagy vakmerőség. A Boito és Verdi megformálta Jago jellemrajza teljességgel elrugaszkodik a Shakespeare színműben ábrázolttól. Ott csupán megvetjük, itt menekülnénk kivetett hálója elöl. Ott egy kisstílű senkiházi, itt palackból kiszabadult és oda soha többé vissza nem zárható szellem. Az f-mollba süllyedt darab bénító hatású előfanfárjainak zenei anyaga végigkíséri a monológot. Kísérteties ahogy megbúvik a zenekari szólamok sötétjében is. A hangszerek minden kimondott, kiénekelt szóra reagálnak, értelmezik azokat. Hol vagyunk ekkor már attól, hogy a zenekar az énekest szolgálja?! A sziklakeménységű. Határozott, szigorú melódiafoszlányok olyan zeneszerzőről árulkodnak, amilyen az ekkorra már öreg Verdi, aki megtapasztalta és bölcseletében mérlegelhette az élet fonákjait. Ez a Credo az ördög filozófiája. Rontás van rajta. Átok sújtotta anti-imádság. Nem ostobaságokról szól, hanem kíméletlenül otrombán állít elfogadhatatlan szemléletet. Goromba zenei környezetből emelkedik ki a megrázó erejű ének: „Bűn lesz a sorsom, amíg csak élek. Örökös posványból lett minden lény, ezt hittel vallom én.” Felharsan a névjegyként is értelmezhető fanfár és Jago folytatja: „Igen, vallom ezt szentül, úgy, ahogy a Credót mindhalálig, hogy az a rossz, ami e szívben tombol, nékem csak hasznomra válik. Vallom hogy aljas, aki jónak látszik, Álnok, képmutató és szemfényvesztés nála” – szinte kapkodja a felsorolást – „nevetés, sírás, ölelés, esküszó.” Lefelé száguldó mélyvonósok tesznek pontot a mondat végére. Majd egy olyan melódiatöredék következik, amely a zenekar mélyebb szólamaiban megismétlődik. „Sorsverte báb,” – s azután – „játék az ember, nem más. Csak sárból támadt senki, kit férgek rágnak szét. Testeden dáridózva győz a bomlás.” A zenekarban a basszus szólam „oszlásnak” indul. Befejezése előtt lélegzetelállító némaságba fullad a monológ. Sejtelmesen settenkedve lapul meg a hangszereken csendben a fanfár-téma. Olyan, mintha csak suttognák. A váratlan szünet rejtekében Jago sziszegve teszi fel a kérdést: „Aztán? Aztán?” Kibírhatatlanul feszült némaság után hörgi: „Halál és semmi.” Torokszorítóan megdicsőült hangos sátáni kacaj zárja a Credót: „Világcsalás az ég!” Jaj annak, akit áldozatul szemelt ki. Ez a hittétel nem ismer irgalmat. Jago nemcsak elégtételt akar venni, nemcsak gonosz intrikus, messze túlnő ezen, ő maga a megtestesült gonoszság. Most bemutatkozott.
/Az ezredforduló idején történt. 18 éves gimnazistáknak mutattam meg Jago Credóját. Miután átbeszéltük és elhangzott ez a remekbeszőtt rettenet, egyikük hirtelen felém fordult: - Tanár úr! Nem lehet, hogy igaza van? – Mire felocsúdtam, kissé megszédülve diákom váratlan, de annál józanabb kérdésétől, mindössze annyit tudtam sután kibökni – Hogyha így van, akkor már be is köszöntött, mert utolért bennünket a világvége. – A gyermekfelnőtt mélyen őszinte szemekkel, a zavar legkisebb jele nélkül nézett kérdőn rám: - Miért, nem?! - Ebben a pillanatban kicsöngettek. Szívembe zártam és akkor ezt a szerkentyűt, azóta is hálával gondolok arra a bizonyos megváltó csengőhangra. Az óra után már csak egyetlen dolog motoszkált a fejemben és azóta sem hagy nyugodni: Nehogy egyszer majd áment mondjunk e szörnyszülött Credo végére./
Melis György (Jago) és
Simándy József (Otello) az MTV legendás operafilmjében
A fondorlatos bosszúterv további állomásai már áldozata, Otello jelenlétében folytatódnak. Jago sikerének záloga az, hogy Otello barátként tekint rá, így biztos lehet hiszékenységében. Célzottan tereli Cassióra az egyre kétségbeesettebb és mind féltékenyebb mór gyanúját. Tudja, hogy Cassio nem közömbös az elbűvölően szép és gyermekien naiv, jólelkű Desdemona iránt. Alattomosan simulékony, behízelgő ún. Álomelbeszélésében számunkra immár leplezetlenül Otello és általa Desdemona vesztét készíti elő. A C-dúr természetességével induló 6/8-os dallam úgy lopakodik, mint egy kígyó, úgy is tekeredik a kormányzó köré, hogy annak szorításából lehetetlen kiszabadulnia: „Nemrég egy estén Cassiónak álmát meglestem lopva. Lihegő testét, kéjsóvár lázát megláttam nyomban.” Az ördögi, lefelé tartó kromatika itt sem marad el. Majd álnok, majdhogynem suttogó hangon, de úgy, hogy az marjon, Cassio szájába ad olyan szavakat, amelyek soha nem hangzottak el tőle. Nyájas, szándékoltan elhaló recitálásának ravaszsága gátlástalan: „Mily szörnyű, átkos végzet, Hogy férjed lett a mór!” Ehhez fogható sunyi dallam nemigen található másutt a zeneirodalomban. Alantas kéj húzódik meg ennek a melódiaféleségnek az ívében. Csak viszolyogni lehet tőle.
Jago bosszútervének kedvez az a kendő, amelyhez amúgy balszerencse során jut hozzá, tudván, hogy azt Otello ajándékozta szerelmük zálogaként imádott asszonyának. Később rafinált és otromba módon fogja felhasználni a megfelelő alkalommal. Otellón gyors iramban és visszafordíthatatlanul hat a sátán boszorkánykonyháján kevert méreg. Az is Jago malmára hajtja a vizet, hogy Desdemona újra és újra megpróbál közbenjárni a férjénél Cassio büntetésének visszavonása érdekében. Szívből sajnálja Cassiót, és nem érti ura fokozódó ingerültségének okát. Jago következetesen gonosz intrikájának első csúcspontjaként Otellónál betelik a pohár. Döntött: halállal bünteti hűtlennek vélt hitvesét. A tántoríthatatlan – meggyőződése szerint – méltóságában és szerelmében megalázott férfi bosszút esküszik, amelyhez „igaz barát és együttérző társként” csatlakozik Jago.
A bordallal azonos A-dúr hangnemű Bosszúkettős Otello tragédiájának jóslata. Miként Jago a Credo elején, itt a tenor hangfekvésű Otello énekszólama ismételgeti ugyanazt a hangot szenvedélyes hőfokon: „Esküszöm a bosszús égre, mennykövére esküszöm.” Büszkesége és feldolgozhatatlan csalódása küzd ekkor egymással. A térdre rogyott Otello szavai alatt háborgó tenger dallam zúg a zenekarból. Jago átveszi az önkívületi állapotba kergetett és totálisan megvezetett mór iszonyú bosszúhimnuszának folytatását: „Maradj, fel ne állj! Bosszúd bennem testet öltsön! Ím a napra esküszöm!” Mintha közös célról szövetségesekként zengenék egy jogos megtorlás, igazságot szolgáltató szózatát. Csak a vér moshatja le a megcsalt dicső hős beszennyezett becsületét. Jago belül újabb győzelmét ünnepli. Otello sorsa ahhoz a fordulóponthoz érkezett, amelyet Jago szánt számára. A férfiasan erőteljes sodrású muzsika kéz a kézben köti össze az üldözőt áldozatával. Az elsöprő erejű zenekari dallamhullámok az éneklésbe is felcsapnak, már ott is megjelennek összeláncolva kettejük – valójában más-más indíttatású – esküjét. (Ennek a vérlázítóan megszervezett, felkavaró bosszúkettősnek a csíráját a három évtizeddel korábbi Rigolettóban találhatjuk talán. Az eleve elrendeltetett békíthetetlenség közös bennük.) A mű II. felvonását záró duett egyszerre durva és lenyűgözően hatásos zene. Mélységesen emberi és mélységesen ördögi. Az első gigantikus tetőpont a sátán útján. Jago elkönyvelheti magának: Otello elveszett. A továbbiakban kedve szerint szórakozhat vele. Meg is fogja tenni. Együtt tekintve a magasba éneklik immár ketten: „Esküszöm a bosszús égre, mennykövére esküszöm!” – megismételve az első versszakot az egyre dúsabb zenekari aláfestés fölött. Befejezésként egyetértésben kiáltják: „Istenünk, most nézz le ránk!” Ezek a szavak vélhetően nem jutnak el a mindenhatóig, mivelhogy nem szakad le az ég. Jago mindenesetre felhelyezheti magára a bűn glóriáját.
Az ördögi csapdában Otello meg sem hallja hűséges szerelmének ragaszkodó szavait. Elvakítja, eszét veszi Jago mesterkedése. Ténynek tekinti, hogy imádott hitvese egy másik férfi karjaiban keresi a boldogságot. Desdemona nem tudja előkeríteni a korábban Jago által elorozott kendőt, így már a mór minden – még remélt – kétsége is szertefoszlik. Feleségére támad, cédának nevezi, magán kívül van, elkergeti a rémült asszonyt. Egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el az őrült feltevésben: Desdemona romlott asszony. Talán nem is ez az, ami elsősorban a fejében jár, hanem inkább saját magának sem bevallott félelme, hogy egy mór számíthat-e fehér asszonya kitartó szerelmére, van-e igazi esélye annak, hogy egy jóképű fehér csábító ne lépjen a helyébe. Jago belelát Otelló lelkébe, tudja, hogy ez a gyengéje, éppen ezért ezt használja ki. Otello megsemmisülve roskad magába. Ez Jago műve, de az itt felhangzó monológnak nem a sátán az irányítója, hanem az a semmihez sem fogható gyötrelem, amely a hős hadvezért, Ciprus kormányzóját emberi ronccsá nyomorítja.
A csellók és a bőgők elcsendesedéssel félhangonként hullnak alá a hét bés asz-moll éjszakájába. A zenedráma mélypontjához érkeztünk. A mélyben bőgőszólam ismételgeti orgonapontszerűen az esz-asz hangokat, míg felül a hegedűk b-desz-cesz (egy ízben: b-fesz-esz) tizenhatodtriolái más és más hangra érkeznek vigasztalhatatlan, befelé hulló könnyeikkel. Megismétlődik még visszafogottabban a mélyvonósok lefelé tartó kromatikája, amely felett a b-desz-cesz triolák belefutnak abba bebé hangba, amely már nem titkolva sírja el magát, s amely a Verdi-életmű egyik legmegrendítőbb dallamfordulatához vezet. Nincs tovább! Otellót elhagyja minden ereje. A későbbi triolák hangjai megváltoznak, de a végletekig megtépázott mór szívtépő önvallomása már nemcsak a szánalmunkat, hanem szeretetünket is kiérdemli. Otello asz-moll jelenete olyan kínokat tár elénk, amilyenekhez csak teljes magányban lehet eljutni. A sátán nem végzett félmunkát. Otello végérvényesen összeomlik. Szédül, támolyog. Nem is énekel igazán, reszkető hangvételű megszólalása olyan, mint egy zsolozsma, amely akkora mélységű szakadékból szól, ahova nem ér el semmilyen segítség: „Vesd uram, Isten rám sújtó kezed! Küldj reám szégyent, keserves nyomort! Vedd vissza tőlem a győzelmes nevet, legyen a sorsom kínlódás, robot! Eltűröm némán a romlást, a bajt s kereszt nagy súlyát, a kínok útját. S nem hallasz tőlem se zokszót, se jajt! Ezt, csak ezt ne hagyd!...” A szavak zene nélkül is a szenvedés megindítóan szép költészetévé emelik ezeket a sorokat. És akkor még jön Verdi! Arra gondolok, ha Desdemona tanúja lehetne mindennek, nagyobb ajándékkal gazdagodna, mint amilyet valaha el tudott volna képzelni. Aki Otello gyanútlan hiszékenysége, elvakultsága fölött pálcát tör vagy megveti, elutasítja azt, hacsak egy kicsit is megérinti ez az asz-mollba lehelyezett könyörgés, az bizonyára alaposan elszégyelli magát.
Jago cinizmusa átlép minden határt. Desdemona csúful megszerzett kendőjét becsempészi Cassio szobájába, tudván, hogy az dicsekedni fog vele. Tanácsára Otello az egyik oszlop mögé lopódzik, és onnan figyeli a pokoli előadást. Jago kedélyes csevegésbe kezd Cassióval. Az pedig valóban gyanútlanul mutatja a gyönyörűen hímzett selyemkendőt. Jago kéjes élvezettel lebegteti Otello előtt még tovább hergelve a mórt. A szemérmetlenül pimasz, C-dúr hangnem körül mozgó, ugyancsak 6/8 (Bordal, Álomelbeszélés) ugrálgató, fürge, hetyke dallamocskája kifejezetten undort keltő: „Annyira drága, annyira szép, rabságba zárja a szíved még.” A megismételt motívum már fegyver a sátán kezében. Ekkorra Otello már tanácsadójává fogadja. Még arra is ő ad ötletet, hogy ágyában fojtsa meg Desdemonát, ott, ahol a bűn megesett. Otello hálás Jagónak, végre megkapja – micsoda áron – a hadnagyi rangot, amelyet azelőtt Cassio birtokolt. (Mennyire mások ezek a 6/8-ok, mint a Figaro házasságának vagy A varázsfuvola Pamina-Papageno kettősének ringató békéje!) Jago megkapta az elégtételt, de neki több kell.
Trombita hirdeti a velencei dózse követeinek érkezését. Ilyen rangú vendégeket illendő, hogy a kormányzó hitvesével oldalán fogadjon. Desdemona lejön hát, Otello színlelt udvarias vendégköszöntőjét meg-megszakítják a riadt hitvesnek odavetett gorombaságai. Ízzik a levegő. Ezt a követek is érzik, akik azzal az üzenettel jöttek, hogy a dózse elismerésként Otellót visszarendeli Velencébe és Cassiót nevezi ki Ciprus kormányzójává. Azt nem tudják, hogy a mór megfosztotta hadnagyi rangjától. Elképedve látják a téboly közelében járó kormányzó méltatlanul otromba viselkedését ifjú feleségével szemben. Szerelmük messze földön híres. Bénultan állnak, nem hisznek a szemüknek és küldetésük miatt teljesen tanácstalanok. Otello egyáltalán nem figyel rájuk, s ezt ők is érzékelik. Látván, hogy a mór elvesztette józan eszét, nincs magánál, dolgavégezetlenül kényszerülnek távozni. A zenedráma valamennyi szereplője a színpadon van. Otello és Jago kivételével teljes az értetlenség. A III. felvonást záró monumentális tabló nagy ívű, áradó dallamban csúcsosodik ki. Egyszerre tragikus és himnikus. A mindenki előtt megalázott Desdemona panasza elvegyül az együttérzés, a totális értetlenség és a tehetetlenség hangjai között. Ezt a zenét valami csodálatosan emelkedett pátosz hatja át, szenvedélyes és magasztos, nem elborzaszt, hanem felemel. Otello agyát elönti a vér, megátkozza Desdemonát, mindenkit elkerget. Eszelős állapotban a földön kúszva nyögi: „Csak én nem szökhetem. Vér kell! Jaj! Fekete téboly! Hol az a kendő?” Eszméletlenül esik össze. A legendás hőst dicsőítő ének már csak a távolból hallatszik: „Szent Márk oroszlánja éljen!” Egybecseng a hős előtti tisztelgés az ördögi terv szégyenteljes beteljesedésével. Hódolat odakint, gúny idebent. A sátán útjának ez a végállomása. Az ájultan fekvő mórra taposva Jago immár elégedett: „Ki tiltja meg, hogy sarkammal e fekete arcba lépjek?” Egyre messzebbről, de még hallható az éljenző kórus, mialatt hangos hahotázás kíséretében Jago rámutat a földön magatehetetlenül fekvő Otellóra: „Ím az oroszlán!” A Credo bevégeztetett. Ami ezután még történni fog az a jagói pokol bugyraiból nem észlelhető.
„Félni nem kell! Véget ért a földi út.” – énekli Otello a IV. felvonásban, miután mindenét elvesztette. Oda a hősi múlt, a méltán kivívott magas rang, oda a tisztessége, a becsülete és ott fekszik előtte holtan élete legfőbb értelme, imádott Desdemonája. Ő oltotta ki e csodálatos asszony ifjú életét. Otello magával is végez, felesége holttestét átölelve a meg-megcsukló, zokogó e-moll hangnem után felmosolygó cisz hangról az örökkévalóságig összeolvadó, meseszép, költői csókmotívumban egyesülnek a szerelmesek. Az ég rendeli egymás mellé őket. Efölött Jagónak nincs hatalma. Amikor a záró E-dúr hármas alatt összehúzódik s függöny, már nem is gondolunk a sátán szervezett bosszúhadjáratára.
Verdi Otellója tomboló tengeri viharral kezdődik. A gályán rekedt harcosok fohásza istenhez szól: „Jöjj el, égi hadvezér, mert, jaj, a gálya nálad nélkül, célt nem ér!” A végítéletszerű vihar lassan elül, ők szerencsésen földet érnek. Otello és Desdemona szerelmét sem az idő, sem a legádázabb ördögi bosszú nem tudta kikezdeni. Azt a magasságot, amelyben Verdi operája zárul a sátán nem ismeri, itt alul marad. Így nem az övé az utolsó szó. Ez csak mese? Ez már életszerűtlen? Jaj, dehogy! Sőt, több mindkettőnél. A sátán legyőzhető, ez nem. Verdi nem az ártatlanul meghurcolt, majd halálba küldött, tisztaszívű Desdemona és a sátántól megmételyezett, önmagából kivetkőzött Otello végletes különbségének emberi drámájával búcsúzik. Megmutatta azt a híres Ave Maria után. Amivel ez a remekmű utunkra enged, abban nincs helye különbségnek, féltékenységnek, bosszúnak, ördögi cselszövésnek, mert jóval fölötte áll azoknak. Az elvitathatatlan összetartozásra az utolsó leheletig a szerelmét szomjúhozó eggyé válásra, a minden mást maga mögé utasító egymástól való elválaszthatatlanság mennybéli harmóniájára mond áment az Otello áldást hozó, könnyes feloldozása.
1886-t írunk ekkor. Verdi 73 éves. 80 esztendős korában kezd neki az élet bolondságait kifigurázó és azon jóízűen nevető komédiája, a sziporkázó humorral átitatott Falstaff megírásához. A windsori erdő varázslatos éjszakájának nem sátánok vagy angyalok a szereplői, hanem manók, tündérek és más fura csodafigurák. Az ő fricskákkal, pajkosságokkal teli játékuk végeredménye mégis ugyanaz a bölcselet, amely az Otello tragédiájáé. Az élet felkínálta végeláthatatlan szépségek sorát nem dézsmálhatja meg semmilyen démoni akarat, tartalmát tekintve még a halál sem. E fölött örvendezik a Falstaff mind e földi bajon túli – ám azt nagyon is jól ismerő – felhőtlen igazságtétele. Ráncba szedik a rakoncátlan evilági lét huncutságait. Jó móka, nem? A legjobb.