TÖRÖK MÁRIA*
(1936-2013.)
Érdekes a kapott feladat: tükröt tartani
magam elé, megpróbálni összefoglalni mindazt, ami eddigi életemben legalább nekem
fontosnak tűnik.
Az első, még csupa jó emlék kicsi
koromból tűnik elő. Nyugodt, békés otthon, sok-sok szeretetet,
melegséget és biztonságot sugárzó szüleim és zongoratanár nagymamám, aki sokat
játszott hangszerén. Ő keltette fel későbbi érdeklődésemet a
zene iránt.
Hirtelen szakadt meg mindez, hiszen kitört a
háború, ami kortársaimhoz hasonlóan nekem is gyökeresen megváltoztatta
életemet. Édesapámat – aki jogász volt – Borba deportálták; édesanyám – aki
tanár volt – velem együtt került a „csillagos házba”, majd, megpróbálva a
lehetetlent, hónapokig bujkált. Nyolcéves kisgyerekként kellett megértenem a
megérthetetlent. Azt hiszem, hogy kortársaimmal együtt már ekkor kezdtünk
felnőtté válni.
A háború befejeztével nálunk is megtörtént a
csoda: túléltük, apám megmenekült, hazajött! Aztán, másfél év múlva
megszületett az öcsém, teljes lett a család.
Sajnos az átélt háborús borzalmak megviselték
apám egészségét. Fiatalon leszázalékolva, súlyos betegen élt haláláig. Életem
nagy ajándékaként anyám majdnem 94 éves koráig élt, 2004-ben halt meg. Hiánya
pótolhatatlan.
A háború miatt megszakadt tanulmányaimat az
általános iskolában, majd a Budapesti Zenei Gimnáziumban és a Konzervatóriumban
folytattam. Emlékeim szerint tanulóéveim legboldogabb időszakát ebben az
időben éltem át: remek tanárok, érdekes órák, máig tartó barátságok az
osztály- és iskolatársakkal.
Érettségi után tanulmányaimat a „Konzi”
Tanárképző Főiskoláján folytattam, ahol zeneelmélet–szolfézs tanári
oklevelet kaptam.
Bár nagyon szerettem a gyakorló évek alatt is
tanítani, már a főiskolás évek alatt kacsingattam a rádiózás felé. Amikor
lehetőség nyílt rá, jelentkeztem felvételre a Magyar Rádió zenei
főosztályára. 1963-ban felvettek, mint próbaidős, majd véglegesített
zenei szerkesztőt. Ezzel kezdődött el számomra az a negyven év, amely
további szakmai életem meghatározta.
Szerencsés időben kerültem a Rádióba,
mely a hatvanas, hetvenes években tulajdonképpen a virágkorát élte. Ekkor
indultak azok a műsorok, amelyek részben a műfaji határokat ledöntve,
részben az élő adás lehetőségeinek fokozott kihasználásával
úgyszólván megújították a rádiózást hazánkban. Nagyon sok újdonság született
akkoriban. Lehetőségünk volt ötleteink kipróbálására, a sikeresek
megvalósítására.
Ami engem illet, igyekeztem néhány ilyen típusú zenés magazinműsort
létrehozni. Ezek közé tartozott a Hétvégi panoráma, a mai napig
megszólaló kulturális ajánlóműsor, a Péntektől péntekig és az
idősebb korosztályhoz szóló Pihenőidő. A Petőfi
Rádió Délelőtt című műsorának elődje, a Nyári
zeneszó is ebbe a csokorba tartozik. Sok évig dolgoztam a Csúcsforgalom
stábjában, és szerkesztője voltam az Örökzöld dallamok, a Rivaldafényben,
a Slágermúzeum című műsoroknak. Fontosak voltak számomra azok
a zenés portréműsorok is, amelyek készítése kapcsán fantasztikus
személyiségek megismerésére – ritkább esetekben barátságára is –
lehetőségem nyílt. Ezek közül a legkedvesebb számomra a Szabó Magdával
készült zenés önéletrajz, a Für Elise című.
Az idő előrehaladtával rovat-, majd szerkesztőségvezető
lettem, de emellett mindig nagyon fontos maradt nekem a saját szerkesztésű
műsorok készítése.
Aztán egyszer csak mindennek vége lett! 1993-ban megszakadt mindaz, amit
számomra a Rádió jelentett. Én is „kirúgott” rádiós lettem, hasonló sorsú
kollégáimmal együtt. Nagyon súlyos ütés volt. Mi nem tudtuk elképzelni addig,
hogy bármi hasonló velünk megtörténhet egyszer. És bár néhány hónap múlva
visszamehettünk, többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Nyugdíjasként
vezető szerkesztői minőségben dolgoztam tovább, de amikor
főszerkesztőnek hívtak egy akkor induló kereskedelmi rádióba, igent
mondtam. Kíváncsi voltam erre az akkor még elég új rádiózási formára, gondoltam
és reméltem, hogy talán sikerül az értéket, a könnyebben fogyasztható kultúrát
becsempészni az új rádió műsorába. Érdekes és tanulságos nyolc év volt ez,
de nem tudta pótolni az előző évtizedek rádiózását.
Magánéletem is összefonódott a rádióval.
Férjem, Petur György is szakmabeli. Huszonnégy évig volt a Rádió zenei
főszerkesztője, majd tíz évig a Kulturális Minisztérium zenei
osztályát vezette.
„Lányos család” vagyunk, két lányunk és három lányunokánk – kiegészülve
társaikkal – teszik teljessé családunkat.
Mostanában – kihasználva a nyugdíjas élet adta több szabad időt – módom
van élvezni hobbijaimat, főleg a legújabbat, a digitális fényképezést.
Eddig is szerettem az élmények, emlékek megőrzésének egyik legfőbb
segítőtársát, a fényképezőgépet, de a technika eme újabb vívmánya
rengeteg titkot rejt. Ezt próbálom most felfedezni, birtokba venni. Mondhatom,
nem könnyű, de nagyon érdekes és szórakoztató, agyat mozgató feladat!
Emellett szeretek utazni, úszni, olvasni, és családom, barátaim örömére
élvezettel gyakorlom a sütést-főzést is.
A magam elé tartott tükörben most ezeket láttam…
