Dr.
Adrovicz István*
Az ember gitárja**
A gitár történetét a XX. században sokan megírták. A szerzők abban a kérdésben szinte kivétel nélkül egyetértettek, hogy a hangszer szempontjából a legfontosabb események Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban történtek.
A gitár múltját sokféle szempontból vizsgálták már, de arra a kérdésre, hogy ez a hangszer más hangszerekkel ellentétben hogyan volt képes az elmúlt 500 évet túlélni, és lényegében a mai napig közkedvelt, gyakran használt zeneszerszámnak megmaradni mind máig nem született válasz.
Sok rövid életű hangszert ismerünk az európai zenetörténet múltjából, némelyikre csupán egy - két zenedarab született. Ezekkel a hangszerekkel ellentétben a gitárra az elmúlt évszázadokban mindig komponáltak nagyon értékes és színvonalas zenedarabokat.
Mi lehet a titka a gitárnak? Miért szerették Európában a gitárt minden korszakban? Milyen közvetlen és közvetett okoknak köszönhette ezt a hosszantartó, csaknem töretlen népszerűségét a legkülönbözőbb kultúráju emberek körében?
Disszertációm ezekre a kérdésekre kíván adekvát válaszokat adni.
Az első kérdése kutatásomnak azt volt, hogy miért éppen 3 európai országban volt a gitár történetének a legfontosabb eseményei?
A hangszertörténeti kutatások szerint Spanyolország és Olaszország volt az a két ország, ahová a bizánci kultúra, ill. az arabok közvetítésével került e hangszer (chitarra latina, chitarra morisca), és ezekben az országokban kezdte meg európai hódító útját. Franciaország pedig a történelemben mindig szoros kulturális és gazdasági kapcsolatban élt együtt a két másik országgal.
A kutatás másik kérdése politikai, ill. történelmi természetű. Itáliában a reneszánsz, a kora kapitalista viszonyok hatalmas gazdasági fejlődést, nagy vagyonok felhalmozódását hozta (kereskedelem – Mediciek, bányászat – Fuggerek). Ez a felhalmozott gazdagság szomszédjaiban hódítási vágyat ébresztett. Tudjuk, Franciaország és Spanyolország változó sikerrel vívták háborúikat Itália birtoklásáért.
Történelmi példák mutatják, hogy a hódító szinte mindig megtanulja a meghódított ország kultúráját, és a meghódított a hódítóét. A kultúrák egymásra hatásából, a kultúrák cseréjéből a zene sem maradhatott ki. A 3 ország pengetős zenekultúrája is egészen az újkorig egymás kölcsönhatásában fejlődött.
A kutatás harmadik iránya a hangszeroktatás a zenepedagógiai vonatkozások voltak. A vihuela korában alakult ki a hangszeres iskola sajátos típusa, amely hathatós segítséget kívánt nyújtani a leírt zeneművek megszólaltatásához, és pedagógiai módszerekkel közelített a problémákhoz. E módszerek sajátos fejlődését is vizsgáltam mind zenei, mind hangszertechnikai összefüggéseiben.
A disszertációmban az egyik kutatási módszerként az ú.n. „beavatkozás-mentes vizsgálati módszert” alkalmaztam. (Earl Babbi)
A tárgyban korábban már felkutatott, megismert és leírt, nagyszámú kutatási eredmény és dokumentum összehasonlító elemzésével kutattam, és kerestem a nagyszámú részlet között az összefüggéseket. A képzelőerő és a megértés eszközével találtam meg a válaszokat a feltett kérdésekre. Nem hipotézisek létrehozására törekedtem, hanem a valóság dokumentumaira alapozott egyértelmű válaszokat kerestem.
A másik kutatási módszerem az a történettudományban széles körben ismert és alkalmazott valóságfeltáró gyakorlat volt, amely a személyiségek meghatározó szerepének vizsgálatára, az eseményekre gyakorolt tevékenységük elemzésére épül. A disszertációmban építek erre a módszerre a meghatározó jelentőségű gitáros komponisták és a hangszer kiemelkedő művészei életútjának és munkásságának történeti ívü bemutatásával. Így felfedem a gitár történet utóbbi 500 évének legfontosabb jellemzőit, összhangban a történeti vizsgálat egyik alaptípusával, amelynek az egyik meghatározó narratívája a személyiségközpontú elbeszélésmód.
A „nagy emberek” megjelenése a gitár világában jelentheti egy korszak megteremtőit, vagy a megfelelő pillanatban érkező személyek kifejezői lehetnek egy alapjaiban új gondolkozásmódnak, vagy csupán egyszerű megjelenítői egy új művészeti irányzatnak.
A gitár múltjában fontos, főszerepet játszott személyek életútjának és munkásságának vizsgálata, elemzése rámutat a gitár népszerűségének okaira is. Ezért vizsgáltam életútjukat, hangversenyező és zeneszerzői tevékenységüket, valamint pedagógiai munkásságukat részletesen. A pedagógiai tevékenység a gitárművészet fejlődése során olyan magas színvonalat ért el, hogy ez a tény a XIX. és a XX. században élt és alkotott személyiségek esetében komoly módszertani elemzéseknek is utat nyitott.
Az évszázadok során a folyamatos technikai újítások a zenei formákhoz történt állandó alkalmazkodás mutatja azt a hosszú utat, melyet a gitár a vihuelától napjainkig megtett.
A gitár története nem csupán az elmúlt 500 év eseményeit jelenti, sokkal régebbről is vannak töredékes ismereteink a hangszer akkori formáiról, használatáról.
A vihuela kora azonban az az időszak, amelyet a már felkutatott hatalmas ismeretanyag birtokában a legbiztosabban megragadhatunk. Ma már szinte minden apró részletét ismerjük ennek a korszaknak, a vihuela zenéjének, és nagyrészt a vihuelisták életútjának is.
Disszertációmban a vihuela korát tekintettem a vizsgált időszak kiindulási pontjának.
Azt az alapkérdést, hogy a gitár miként tudta túlélni az elmúlt 500 évet feltehetjük úgy is, hogy melyek voltak korszakonként azok a meghatározó és legfontosabb okok, amelyeknek következményeként évszázadokon keresztül szinte töretlenül népszerű maradt ez a zeneszerszám.
A kérdésre a választ a következő szempontrendszer alapján kerestem:
I. társadalmi, gazdasági, politikai körülmények, az ember változó viszonya a zenéhez.
II. az egyes korszakokra legjellemzőbb szellemi, művészeti, zenei törekvések, az ember zenéről alkotott képének változásai, a zenehallgatási szokások változása
III. a hangszerépítés technológiai változása
IV. a hangszertechnika és a zenei kifejezés fejlődése, a pedagógiai és módszertani változások tükrében, műfajok születése
V. a személyiség meghatározó szerepe, az egyén tehetségének befolyása és hatása a gitár népszerűvé válásában
I.
A vihueláról sokáig azt gondolták, hogy kulturális értelemben szinte minden előzmény nélküli szinte a semmiből született meg, és semmilyen előzményét nem találták a hangszeren megszólaltatott nagyon színvonalas zenei világnak Spanyolországban.
Ha a történelmi hátteret nagy vonalakban vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a spanyolok a vihuela megszületésének idejére már kiűzték országukból az arabokat, és az újvilág felfedezése is megtörtént. Áramlott a gazdagság a gyarmatokról az országba. Az addig elképzelhetetlen gazdasági fejlődés következménye az életszínvonal soha nem tapasztalt mértékű emelkedése. V. Károly és II. Fülöp uralkodása alatt a németalföldi zenekultúra megtermékenyítette a spanyol zenei világot. Spanyolországban, ebben az időben mindent, aminek köze volt az arabokhoz, üldöztek. Ezért nem kultiválták a lantot sem, inkább a már akkor közkedvelt népi hangszert, a gitárt lantszerűvé alakítva, spanyol leleménnyel létrehozták a vihuelát. Ez a hangszer került végül a művelt arisztokrácia kezébe, hogy az otthoni zenélési igényeiket kiszolgálja.
A templomban hallottakhoz hasonló minőségű zenéket próbáltak rajta játszani. A vihuelát a könyvnyomtatás felfedezése egyre népszerűbbé tette, ugyanis a kottanyomtatás is megkezdődött, és a zeneművek sokkal könnyebben, és gyorsabban terjedhettek.
A többszólamú játékra alkalmas és könnyen kezelhető vihuela nagyon népszerűvé lett az arisztokrácia körében. A legkiválóbb vihuelán játszó zenészek pedig több hangszeres zenei műfaj kialakítóivá lettek. Köztük is kiemelkedő a fantázia, amely az európai zenei fejlődés során az egyik alapműfajjá vált.
A Spanyolországban kialakult magas színvonalú zenekultúra Itáliában is megtermékenyítően hatott a pengetős hangszerekre. Az 1500-1600-as években ott kedvelt hangszer volt a lant, de a gitár is szeretett hangszer volt. Általában a gitárosok éppen úgy, mint a lantosok a kor valamennyi pengetős hangszerén kiválóan tudtak játszani. Ez nem számított nagy teljesítménynek annál az oknál fogva, hogy a hangszerek játéktechnikája meglehetősen hasonló volt.
A zene lejegyzési módjaival, a tabulatúrákkal is arra törekedtek a zenészek, hogy mindnél egyszerűbb legyen a pengetős hangszerek használata. A barokkra már széles körben alkalmaztak egy fejlett tabulatúra írást. Az itáliai kora kapitalista fejlődés, a feltörekvő polgárság életszínvonal emelkedése következtében sok gazdag és dologtalanná vált ember a művészet felé fordult. Nemcsak passzívan, hanem gyakran maguk is a művelőivé lettek. Ez a divat a könnyen kezelhető barokk gitárt is népszerűvé tette. A hangszer ekkor már nemcsak az arisztokrácia, de a rohamosan gazdagodó polgárság egyik kedvelt zeneszerszáma lett.
Az olasz barokk zene nyomtatásban megjelent tabulatúrás könyveinek hatalmas mennyisége is mutatja a barokk gitár közkedveltségét. Itália és Spanyolország esetében számos példát ismerünk a zenészek egymás országában tett utazásairól, külföldi munkásságukról, tanulmányútjaikról. Franciaország sem maradhatott ki ebből a kulturális pezsgésből. A francia udvarban, az arisztokrácia köreiben működő legjelentősebb zeneművészek többnyire olasz származásúak voltak.
Az olasz zenészek Franciaországba áramlása a XVIII. és XIX. századra addig nem tapasztalt méreteket öltött. A sok háború következtében Itália gazdasága megroggyant, és a nagyon magasan fejlett barokk zenekultúrán nevelkedett zenészek a megélhetést keresve külföldre kényszerültek menni. Az 1700-as évek végére Franciaország (főleg Párizs) megtelt olasz zenészekkel, akiknek dallamos, könnyed és vidám zenéjét a franciák többsége kitörő lelkesedéssel fogadta. A gitárosok népszerű zenészek lettek, és a gitár népszerűsége ismét csúcsokat ostromolt.
A későromantikában a gitár ugyan háttérbe szorult, de a XIX. század végére és különösen a XX. század elejére a művelődés és az iskolázottság egyre általánosabbá válásával (meritokrácia) a zenetanulás is elérhetővé vált a szélesebb néprétegek számára, és a gitár ismét praktikus eszköznek bizonyult az új tömegigénynek a kielégítésére.
II.
A reneszánsz zenei világát a dallami vonzások határozták meg elsősorban, a zenélést alapvetően a kórusművészet jelentette. Az otthoni zenélés példáit az arisztokráciának a templomi zene mintái adták. Az intavolációk az első hangszeres próbálkozások voltak, és a spanyol zenekultúra nagy pillanatainak egyike az az út, ahogy a vihuela zenéje eljutott a hangszeres fantáziák világába. Az ember került az élet középpontjába, és a humanisták hatása a zeneművészetben is alapvető változásokat hozott. Az ember igénye a zenélésre megnövekedett és ez magával hozta a világi zene ugrásszerű fejlődését. Fontossá vált, a középpontba került az egyén, és az egyéni teljesítmény. Megnőtt az egyén magabiztossága, öntudata. Luis Milan például büszkén és öntudattal írja műve, az El Maestro végén: ” ezek a művek az én, és csakis az én alkotásaim.”
A barokk zene új kihívásokat jelentett a gitárnak. Megnövekedett a harmóniai vonzások szerepe a zenében, a harmóniai viszonyrendszer fontossá vált. A gitár akkordikus volta ennek a zenei igénynek zökkenőmentesen megfelelt. A modernizált tabulatúraírás egyre szélesebb körben tette lehetővé a zenélést. Ekkor már nem csupán az arisztokrácia kezében szólalt meg a gitár, hanem az egyre gazdagodó és immár a hatalomra törő polgárság szeretett hangszerévé vált.
A zenélési, a zenehallgatási szokások a XIX. század elejére mélyrehatóan megváltoztak. A gazdag polgárházaknál nyilvános hangversenyeket rendeztek, amelyekre az érdeklődőknek belépőjegyet is kellett vásárolniuk. Sok szereplő volt ezeken a hangversenyeken és sokszínű, változatos muzsikát kínáltak a fellépők a hallgatóknak. A zenészek legtöbbje saját kompozíciókat játszott. Ezek a nem túl nagytermi szóló és kamarahangversenyek nagyon kedveztek a gitár lágy hangjának és viszonylag kis hangerejének. Ez a zenélési forma ideális körülményeket jelentett a gitárnak. A szerencsés körülmények ismét kedveltté tették a gitárt. A nagy virtuóz hangszeresek kora kezdődött, amely később a XX. század zenehallgatási szokásait is átalakította. A nagy hangversenytermi koncertek valóban széles néptömegeknek tették elérhetővé a jó minőségű zenehallgatást. A gitárt a gitárvirtuózok a hangszerkészítők új építésű hangszereivel a XX. század közepére a nagy hangversenytermek elfogadott szólóhangszerévé varázsolták.
III.
A legnagyobb változás a gitár fejlődéstörténetében a vihuela megszületése volt. A háromhúrú perzsa „ki-tár” Európába kerülésekor kibővült még egy húrral, de a minőségi változást a „spanyol leleménnyel” (Tinktoris) megalkotott vihuela jelentette, amely a spanyol zenekultúrában a hat dupla húrjával a reneszánsz lantot volt hivatott pótolni. Egyes reneszánsz szerzők tabulatúrás könyvében (Miguel de Fuenllana) már találkozunk négyhúros, ill. 5 duplahúros vihuelára írt darabokat. A korabeli képi ábrázolások arról tanúskodnak, hogy a hangszerépítők már ebben az időben is sokféle hangszerváltozattal kísérleteztek.
A hangszerkészítők fantáziája határtalan volt a barokk pengetős hangszerek megalkotásában, és se szeri se száma a sokféle gitárszerű hangszernek, melyekkel a kor támasztotta zenei igényekhez kívántak alkalmas eszközöket létrehozni. A gitár a barokk korban mélyreható változásokon ment át. A harmóniai vonzások új zenei világa megkívánta a mélyebb, az 5. húr hozzáadását a hangszerhez, és a gitár jellegzetes arányai ebben az időben megváltoztak, pl.: Antonio Stradivari munkásságának is köszönhetően. A gitár nemcsak kísérő hangszerként funkcionált már, hanem a kamaraegyüttesek, a barokk zenekarok egyik fontos szereplője lett. Szólisztikus szerepekre is egyre gyakrabban használták.
Új típusú húrokat kezdtek készíteni, majd az 1700-as évek végétől egyre gyakrabban használtak egy 6. húrt is. A húrok gyártástechnológiája is megújult. Lehetővé vált a gitáron a szimpla húrok használata. A gitár játéktechnikája a virtuozitás irányába fejlődött. A klasszikus kor végén, a romantika kezdetén a gitár a kor közönségének virtuózok iránti vonzódását is képes volt kielégíteni.
Az új anyagok keresése és felhasználása a gitárépítők körében ma is mindennapi gyakorlat. Kiváló példa az új megoldások alkalmazására a II. világháború utáni nylon húrok elterjedése, mely nagyságrendekkel tette olcsóbbá a gitárhúrokat, ezáltal a gitározást is, és ezzel növelve a hangszer praktikusságát és népszerűségét. A kísérletezés a hangszerépítés területén mind a mai napig folytatódik, és az új anyagok, az új technológiák használata a gitárkészítésben általánossá vált.
IV.
A vihuela korszakban a szerzők a tabulaturás könyveikben, a zeneművek gyűjteményes kinyomtatásaiban – mondhatnánk használati utasításként – hozzáfűzték az egyes darabokhoz a technikai megvalósítás részletes leírását. Gyakran a zenei kérdésekről is szó esett. Ezeket a műveket már érdemes didaktikailag, ill. metodikailag is elemezni, ugyanis egyikük – másikuk már komoly pedagógiai elképzelések hordozója.
Napjaink felé haladva az időben, a tabulatúrás könyvekben egyre bővebben és egyre színvonalasabban, használhatóbb pedagógiai szemlélettel írtak a gitárjáték technikai és zenei lehetőségeiről. Ez vezetett később a XIX. századi módszertanok, gitáriskolák megszületéséhez, és elmondható, hogy mind a mai napig tart ez a hangszert népszerűsítő, az információkat egyre szélesebb körben terjesztő iskolaírási hagyomány. A XX. században már valóban tudományos alapossággal átgondolt és kidolgozott egységes technikai rendszerek születtek, amelyek magas pedagógiai színvonalon tanítják és terjesztik a gitározás művészetét. Se szeri, se száma az elmúlt 70 évben íródott gitáriskoláknak. Az előadási darabok kinyomtatása terén is nagy előrelépésnek lehetünk tanúi. Egy UNESCO felmérés szerint a világon a legtöbb kottát a klasszikus gitárra írt művek megjelentetése adja.
A XX. század elején még ritkaságszámba ment az a gitárművész, aki a gitározás minden területére kiterjedő tudás birtokában volt.
Ma már a világ sok országában a zenei felsőoktatási intézményekben magas színvonalú gitáros képzés van, és elmondhatjuk, hogy a XXI. század elejére már széles körben ismert a gitározás minden technikai és zenei lehetősége.
V.
A gitár sok százéves múltjában sok kiemelkedő képességű művész és komponista alkotott. Imponáló teljesítményekkel találkozhatunk, ha megvizsgáljuk életútjukat, életműveiket. Sokuknak részletesen ismerjük pályafutását, egyeseknek kevésbé, de ha megismerkedünk műveikkel, és elemezzük munkásságukat, feltárul előttünk személyiségük, és az a korszak is megmutatja arcát, amelyben éltek és alkottak. A kutatás rávilágít művészeti, zenei törekvéseikre és tisztán láthatjuk a gitár népszerűségének sokszor nagyon is egyszerű, hétköznapi okait.
A legjelentősebb gitárosok mindegyikét jellemzi egy közös alaptulajdonság, a hatalmas kalandvágy. Meghatározó közös tulajdonságuk még a konzervativizmus, ugyanakkor a kreativitás és az innovatív gondolkodás is. Kisebb nagyobb huncutságra szinte mindegyikük kapható volt. A konkurenciaharcnak sokszor a legdurvább változataitól sem riadtak vissza. Az ügybuzgalom és a gitározás iránti határtalan elkötelezettség, a fanatikus gitárszeretet és szorgalom jellemezte őket. Az elmélyült munka, az alkotás eredményessége, a küzdelem sem hiányzott az életükből. A hiúság és önmaguk művészi teljesítményének magasra értékelése sem volt ritka és idegen tőlük.
A kutatás eredménye azt mutatja, hogy jól behatárolható személyiségi jegyekkel rendelkező embertípus választja hangszerének a gitárt. Ez a zenésztípus sok tulajdonságában különbözik a többi zenésztől. A gitárosok éppen személyiségjegyeiknek köszönhetően és személyes teljesítményükkel döntően hozzájárultak a gitár sok évszázados népszerűségéhez.
A dolgozat végkövetkeztetései választ adnak a gitár túlélő képességét illető kérdésekre.
A válaszok a következők:
o
a gitárt bármikor kézbevevő emberek
személyisége, kreativitása, vonzódásuk e hangszer kínálta intimitáshoz
mindenkor meghatározó és kedvező hatást gyakorolt a hangszer életben
maradási esélyeire;
o
a hangszer rendkívüli
alkalmazkodóképességről és változóképességről tanúskodik minden
korszakban, mindenhez és mindenkihez alkalmazkodott mind formai megjelenésében,
mind játéktechnikájában, mind a megszólaltatott zenék vonatkozásában;
o
a gitár rendkívül praktikus hangszer volt
mindig, akkordikus és egyben szólójátékra alkalmas, előállítása viszonylag
olcsó, könnyen szállítható és kezelhető;
o
használható volt minden korban, a zenei
igényeknek mindig megfelelt, akár a magas kultúrát, akár a hétköznapi kultúrát
kívánták vele szolgálni, jelentős és jó minőségű irodalma alakult
ki a reneszánsztól napjainkig;
o
az új anyagok felhasználása a
hangszerkészítésben, egy állandóan megújuló, magas minőségi színvonalra
jutott hangszert eredményezett;
o
a gyáripari technológiák fejlődése széles
néptömegek számára hozzáférhetővé és kedvelt hangszerré tette a gitárt;
o
a gitár népszerűsödéséhez jelentősen
hozzájárultak a zenepedagógiának a gitároktatásban elért kimagasló eredményei.
A gitár, Cs. Uhrin Tibor rajza
A témában bővebben tájékozódni kívánók számára:
Aguado, Dionisio: Methode complete pour la guitarre, Párizs, 1826.
Amat, Juan Carlos y: Guitarra espanola y vandola en dos manevas de guitarra, castellana y cathalana, de cinco órdenes, Barcelona, 1596. 19. B
Attaignant, Pierre: Tres breve familiere introduction pour entendre, Paris, 1529.
Bailleux, Antoin: Methode de guitare par musique et tabulatur, Párizs, 1776
Baillon, Pierre Joseph: Nouvelle methode selon le sisteme des meilleurs auteurs, 1781.
Barberiis, Melchior de: Opera initiolata contina, Velence, 1594.
Bartolotti, Angelo Michele: Libro Primo dei Chitarra Spagnola di Angiol Michele Bartolotti Bolognese, 1640.
Bartolotti, Angelo Michele: Secondo Libro di Chitarra di Angelo Michele Bartolotti di Bologna, 1655.
Bermudo, Fray Juan: Declaration de instrumentas musiocales, Osuna 1555., Új kiadás: Kassel 1957. (Kastner)
Besard, Jean Baptiste: The Musical Quarterly, vol. LI. 1965.
Besard, Jean Baptiste: Novus Partus sive Concertationes Musicae, duodena trium, ac totidem binarum Testudinum… singulari ordine modulamina continens, Augsburg, 1617.
Bobri, Vladimir: The Segovia Technique, The Macmillen Company, New York, 1972.
Bon, J. Philip: The Guitar and Mandolin, Schott and Co. LTD. London 1914.
Briceno, Luis de: Metodo uni facilissimo para aprende – a taner la guitarra, Párizs,1626.
Buek, Fritz: Die Gitarre und Ihre Meister, Robert Lienau Vormals Schlesinger, Berlin, 1926.
Buetens, Stanley: „The Instructions of Alessandro Piccinini”, Journal of The Lute Society of Amerika, Vol. II. 1962.
Butler, Gregori G.: „The Fantasia as a Musical Image”, Musical Qarterly, 1974.
Calvi, Carlo: Intavolatura di chitarra e chitarriglia, Bologna, 1646.
Campion, Francois: Nouvelles Découvertes sur la Guitare, Párizs, 1705.
Carcassi, Matteo: Gitarre-Schule, B. Mainz-Leipzig, 1921,
Carlevaro, Abel: Escuela de la Guitarra, Exposición de la Teoria Instrumental DECISA S. A. 1984, A könyv magyar fordítása a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának Gitár Tanszaka számára készült jegyzet, (Az 1984-es angol nyelvű kiadvány alapján fordította: Jászberényi István – 2004.)
Carré, Anthoine: Libre de guitarre contenant plusiers piéces, Párizs, 1671.
Castiglioni, Baldassare: Az udvari ember, Franklin társulat, Budapest, ford.: Gróf Zichy Rafaelné
Charbonchi, Antonio: Sonate die chitarra spagnola con intavolatura franzese, Firenze, 1640.
Charbonchi, Antonio: Le dodici chitarre spostate, Firenze, 1643.
Clinton, Georg: Andrés Segovia, Musical New Service Ltd. 1978.
Colonna, Ambrosio: Intavolatura di chiterra alla spagnuola, Milánó, 1620.
Corbetta, Francesco: De gli seherzi Armonici de Trovati, Bologna, 1639.
Corbetta, Francesco: Varii Capriccii per la Chittara Spagnuola, Milánó, 1643.
Corbetta, Francesco: Varii scherzi di Sonate per la Chitarre Spagnola, Brüsszel, 1648. Corbetta, Francesco: La Guitare Royalle, Párizs, 1671.
Daca, Estevan: Libro de musica en cifra para vihuela, intitulado el parnasso, 1576. Valladolid
Diderot, Denis: Encyclopedie on Dictionaire raisonné des sciences, des arts et des metiers, Paris, 1751-65.
Dizionario enciclopedico universalio della musica e dei musicisti, diretto da Alberto Basso, UTET, Le biografie
Donington, Robert: A barokk zene előadásmódja, Zeneműkiadó Budapest, 1979.
Ebert, Adam: Auli Apronii vermehrte Reise-Beschreibung, 1723
F. Heck, Thomas: Mauro Giuliani: Virtuoso Gitarist and Composer, Edition Orphée, 1995.
Ferandiere, Fernando: Arte de tocar la guitarra espanola por musica, Madrid, 1799.
Foscarini, Giovanni Paolo: Libros Secondo, 1629. Il Primo, Secondo, e Terzo Libro della Chitarra Spagnola, 1630. Il Libro, Secondo, Terco, e Quatro Libro, 1637. Li Cinque Libri della Chitarra alla Spagnola, 1640.
Fuenllana, Miguel de: Libro de musica para vihuela intitulado orphénica lyra, 1554, Sevilla
Gaspar-Sanz: Instruccion de musica sobra la guitarra espanola, Zaragossa, 1674.
Granata, Giovanni Battista: Capricci Armonici Sopra la Chittarriglia Spagnuola…, 1646. Bologna
Granata, Giovanni Battista: Nuove suonate di Chitarriglia spagnuola piccicate, e battute..., 1650. Bologna
Granata, Giovanni Battista: Nuova Scielta di Capricci armonici… Opera Terca, 1651. Bologna
Granata, Giovanni Battista: Suavi Concerti di Sonate Musicali per la Chitarra Spagnuola… Opera Quarta, 1659. Bologna
Granata, Giovanni Battista: Novi Capricci Armonici Musicali in vari Toni…, Opera Quinta 1674. Bologna
Granata, Giovanni Battista: Nuovi Sovavi Concerti di Sonate Musicali… Opera Sesta”, 1680. Bologna
Granata, Giovanni Battista: Armonici Toni di Vari Suonate Musicali Concertante… Opera Settina, 1684. Bologna
Griffiths, John Anthony: The vihuela fantasia [microform]: a comparative study of forms and styles, diss., Monash University, Australia, 1984.
Guerau, Francisco: Poema Harmonico Compuesto de Varias Cifras por el Temple de la Guitarra Espanolas, 1694. Madrid
Hall, Monica: „Baroque guitar stringing: a survey of the evidence”, The Lute Society Booklets, No. 9.
Henestrosa, Luys Venegas de: Libro de Cifra nueva para tecla, harpa y vihuela, en el qual se ensena brevemente cantar canto llano y canto de organo y algunos avisos para contrapunto, Alcalá de Henares, 1557.
Homolya István: Bakfark, Zeneműkiadó, 1982.
Jeffery, Brian: Fernando Sor, Composer and guitarist, Tecla Edition, London, 1982.
Kapsberger, Johann Hieronimus: Libro primo d’Intavolatura di Chitarrone, Venezia, 1604.
Kovács Emil: Akusztikai- és számarányok a gitárok formatervezésében. Magánkiadás
Meier, Bernhard: Alte Tonarten, Berenreiten Verlag, Kassel, 1992.
Mersenne, Marin: Harmonie universelle, Paris, 1636.
Mertz, Johann Kaspar: Schule für die Guitarre, Wien, 1848., Haslinger
Micheli, Antonio di: La nuova chitarra, Palermo, 1680
Milano, Francesco da: Opere Complete per liuto, Ruggero Chiesa, Ed. Suvini Zerboni, Milano
Montesardo, Girolamo: Nuova intenventione d’ intavolatura per sonare i balletti sopra la chitarra spaguiola senza numeri, e note; per mezzo della qualle da se stesso ogu’uno senza maestro potrá imparare, Firenze, 1606.
Moreno, José Miguel: Robert de Visée and the Theorbe Pieces (CD) Glossa Music, S. L. 2000.
Moretti, Federico: Principios para tocar la guitarra de seis ordenes, Elementos generalas de la musica…, Madrid, 1779.
Morphy, Guillermo: Die spanischen Lautenmeister des 16. Jahrhunderts, Leipzig,1902.
Mudarra, Alonso de: Tres libros de Música en cifras para Vihuela, en el primero av Música… para Guitarra, Sevillia, 1546.
Murcia, Santiago de: Resumen de Acompanar la Parte con la Guitarra, Madrid, 1714.
Murphy, S.: „Seventeen-Century Guitar Music”, Notes on Rasgueado Performans e Golpin, Society Journal, Vol. XXI. 1968.
Narvaez, Luis de: Los seys libros del Delphin de musica de cifras para taner Vihuela
Nichel, Heinz: Beitrag zur Entwicklung der Gitarre in Europa /Hg.: S. Navascués/Bruchbauer, Heimhausen, 1972.
Päffgen, Peter: Die Gitarre, Schott – Mainz, 1988.
Palumbi, Franco: Libro di Villanella Spagnuol et Italiane et sonate spagnuole, Párizs, Bibliotheque Nationale, MS. 390 (kézirat 1595)
Pap János: A hangszerakusztika alapjai, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Hangszerészképző Iskola, Budapest, 1994
Pellegrini, Domenico: Armoniosi concerti sopra la chitarra spagnuola, Bologna, 1650.
Piccinini, Alessandro: Intavolatura di liuto et di chitarronne, Libro primo, Bologna, 1623.
Pico, Fiorano: Nuova scelta di sonate per la chitarra spagnuola, Nápoly, 1608.
Pinnell, Richard: „The Role of Francesco Corbetta” (1615-1681) in ’The History of Music for the Baroque Guitar’ Ph. D. disszertáció, Kaliforniai Egyetem, Los Angeles, 1976.
Pisador, Diego: Libro des musica de vihuela agora nuevamente compuesto por Diego Pisador, Salamanca,1552.
Pocci, Vincenzo: The Guitarist’s 20th Century Repertoire Guide VP Music Media di Vincenzo Pocci, Roma 1999. August
Pohlmann, Ernst: Laute, Theorbe, Chitarrone., Die Laute-Instrumente, ihre Musik und Literatur von 1500 bis zur Gegenwart. Edition Eres, D-2804 Liliental/Bremen, 1972.
Powrozniak, Józef: Gitarren Lexikon, Verlag Neue Musik Berlin, 1979.
Prat, Domingo: Diccionario de guitarristas, Casa Romeo, Buenos Aires,1934.
Pujol, Emilio: „Escuela razonada de la guitarra”, Basada en los principios de la técnica de Tarrega, Prologo de Manuel de Falla, I. füzet Ed.
Romeo and Fernandez 1934/ 1940-től Ricordi Americana, Buenos Aires, II. füzet 1935. Ricordi A., III. füzet 1954. Ricordi A., IV. füzet 1971. Ricordi A.
Raguenet, Francois: Paralelle des Italiens et des Francais… 1702.
Reimann, Margarete: ’Zur Deutung des Begriffs „Fantasia”, (Archiv für Musicwissenschaft) 1953.
Ribayaz, Lucas Ruiz de: Luz y norte musical…, Madrid, 1677.
Romanillos, José L.: Antonio de Torres, Guitar Maker-His life and Work, Element Books Ltd., 1987.
Roncalli, Ludovico: Capricci armonici sopra la chitarra spagnuola, Bergamo1692.
Ruf, Paul: Vihuela und Gitarre, Zulassungsarbeit, Lörrach, 1976.
Russel, Craig H.: Santiago de Murcia's 'Codice Saldívar No.4', Urbana: University of Illinois Press, 1995.
Sagreras, Julio Salvador: „Gitáriskola” Ricordi American, Buenos Aires, Argentína,1933.
Sanchez, Jesus: Gaspar Sanz, Orphénica Lyra: Gaspar Sanz (CD), Glossa Music, S. L. 2000.
Sanseverino, Benedetto: Il primo libro d’intavolatura per la chitarra alla spagnuola opera terza, Milano, 1622.
Santa Maria, Thomas de: Libro llamado Arte de Fantasia assi para Tecla como para Vihuela… Madrid, 1565.
Smith, Douglas A.: ’Baron and Weiss contra Mattheson: In Defense of the Lute ’ Journal of the American Lute Society’ Vol. VI. 1973.
Sor, Fernando: Méthode pour la Guitarre (A gitározás módszertana), a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézete gondozásában jegyzetként magyar nyelven megjelent 2002-ben, Fordította: Kiss Boglárka
Spinacino, Francesco: Intabolatura de Lauto, Libro I. e. II. Velence, 1507.
Szabolcsi Bence: A zene története, Zeneműkiadó, Budapest, 1984
Tinctoris, Johannes: De inventione et usu musiciae, 1487.
Tóth Aladár: Válogatott zenekritikák, Zeneműkiadó 1968.
Tyler, James and Sparks, Paul: ’ The guitar and it’s music from the renessaince to the classical area’, Oxford University Press, 2001.
Tyler, James: The Early Guitar, Oxford University Press, 1980.
Valdambrini, Ferdinando: Libro primo d’ intavolatura di chitarra, Roma, 1646.
Valdambrini, Ferdinando: Libro secondo d”intavolatura… Roma, 1647
Viglietti, Cedar: Origen e historia de la guitarra, Editorial Albatros, Buenos Aires
Visée, Robert de: Livre de pieces de guitarre dedié au Roy, 1682., Párizs
Visée, Robert de: Livre de pieces pour la guitarre dedié au Roy, 1686., Párizs
Pieces de theorbe et de luth, mises en partition, dessus et basse, 1716., Párizs,
Wade, Graham: Tradition of The Classical Guitar, John Calder, London
Ward, John Milton: The Vihuela de Mano And Its Music, Diss., New York University, 1953.
Yrol, Pablo Minguel y: Reglas y advetencias… 1852. Madrid
Valamint:
The New Grove Dictionary of Music and Musicians, Second Ed.
Gitarre&Laute, 1983. 5. füzet, Interview mit Andrés Segovia, (287-293. old.)
Világtörténelmi enciklopédia, Kossuth Könyvkiadó, 1984.
