„…az biztos, hogy kell egy nagyon jó tanár is.”

Interjú Szabadi Vilmos hegedűművésszel, az LFZE egyetemi adjunktusával

- Mennyre „tetten érhető” a tehetség a versenyen szereplő korosztálynál? Lehet már látni, ki lesz az, aki alkalmas a pályára?

- Én azt hiszem, hogy ez már szinte a születéstől kezdve predesztinálva van, de az biztos, hogy kell egy nagyon jó tanár is. Persze, ez sem elég: a tanár mellett fontos még az iskola és a családi háttér. Én lassan már abban sem hiszek, hogy egyáltalán létezik tehetségtelen gyerek: többször is előfordult már, hogy egy fatuskóból egy év múlva gyönyörű pálmafa nőtt. Tehát mindenhol van remény, de valóban nagyon sok energiát kell a munkába fektetni. Nekem az a „fixa ideám”, hogy azokat a gyerekeket, akikben tehetség van, nem szabad más pályára engedni, ne legyen belőlük orvos, vagy ügyvéd. Ebben az országban ugyanis, ahol nincs olaj, nincsenek arany-, vagy gyémántbányák, a kultúrának kell a legalapvetőbb exportcikknek lennie.

- A pálya már így is majdhogynem telített. Mit fog csinálni az a rengeteg hegedűs?

- A pálya olyan értelemben van telítődve, hogy sok a középszerű muzsikus, viszont nagyon tehetséges azért nincs olyan sok. Kelemen Barnával és Baráti Kristóffal megerősödtünk, de még mindig jöhetne három-négy hasonló kvalitású művész, akivel gazdagodhatna a zenei élet. Ők legfeljebb kamarazenekart csinálnának, vagy nagyszerű koncertmesterek lennének. Szóval én azt hiszem, hogy van hova beülni, igazán nagyszerű zenekaraink vannak. Nem fenyeget az a veszély, hogy sok zenész hirtelen felcseperedik, és állás nélkül marad. Van hely, ahova mehetnek.

- Rengeteg verseny-zsűriben vett már részt. Mi az, ami még az újdonság erejével tud hatni?

- Nekem minden alkalommal újdonság, hogy azok a tanárkollégák, akik hihetetlenül sanyarú körülmények között dolgoznak, még mindig teszik a dolgukat, még mindig nem adták fel. Szerencsére az a megszállottság, amit valaki a kultúra felé teljesít, egyszer kamatozni fog. És a váci 2013. évi Országos Bartók Béla Hegedű-duó versenyen, mint a szakmai zsűri egyik tagja közvetlen közelről láttam, hogy a versenyzők lesznek azok, akik majd az országot meg fogják tartani, akik azt a kultúrát, amit Arany, Petőfi, vagy Bartók, Kodály letett, felveszik és továbbviszik.

- A színvonallal mennyire volt elégedett?

- Remek volt. A szervezésnek pedig külön nagyon örültem, a Hermann László Zeneiskolában az igazgatótól kezdve, a futáron és a portáson át mindenki nagyon kitett magáért, dolgoztak éjt nappallá téve. Szóval tényleg nagyon jó dolgunk volt. És remélem, hogy talán az a jó szokás is megmarad – ez egyébként már a legutóbbi versenyen is megvolt –, hogy gálaválogatást készítünk a legjobb, legtehetségesebb gyerekek produkciójából. Egy DVD-t már ki tudtunk adni, és szeretnénk, ha ez a jövőben is így lenne.

- Adott a verseny igazán emlékezetes pillanatokat?

- Természetesen. Egyrészt a jobbnál jobb darabválasztás volt az, ami nagyon előrevitte ezt a versenyt. A kollégák olyan darabokat ástak elő, amiről szinte csak az irodalomban olvas az ember, nem is létezik belőle felvétel. Másrészt persze a gyerekek okoztak különleges pillanatokat: első látásra abszurdnak tűnik, ha egy húszéves egy tízévessel jön ki a színpadra játszani. A versenyen is volt ilyen, amikor azonban megszólaltak a hangszerek, teljesen az élmény hatása alá kerültem. Valami olyan csoda történt, hogy azt éreztem: érdemes volt eltölteni itt ezt a három napot, mert elképesztő mennyiségű munka és igazi megszállottság van a produkciók mögött. Tehát voltak ilyen pillanatok. Most már nagyon sok kollégát ismerek személyesen is, és még közelebbről látom a zeneiskolák helyzetét. Ez pedig fontos nekünk, hiszen az alap-, és középfok a Zeneakadémia előszobája. Ez a verseny nekünk tehát tulajdonképpen egy „beszállító verseny”, mindenképp jó, hogy ha jelen vagyunk, és tudjuk, kik vannak „a piacon”.

- Az előbb említette, mekkora munka van egy-egy produkció mögött. Ez azonban még nyilván nem elég önmagában: az is fontos lenne, hogy ne kényszermegoldások szülessenek egy-egy verseny kedvéért, hanem olyan fiatal zenészek kerüljenek egy kamaracsoportba, akik tudnak egymásra rezonálni.

- Azt gondolom, hogy a kamarát minden alapfokú iskolában kötelezővé kéne tenni, hiszen nem mindenhol alaptantárgy ez a gyerekeknek, vagy ha alaptantárgy is, akkor esetleg nincs partner. Néha annyira kicsikék a zeneiskolák, és annyira kevesen vannak a gyerekek, hogy előfordul: szomszédvárak adják össze a muzsikusokat, az egyik város a hegedűst, a másik a zongoristát, és így, utazgatva egyik városból a másikba készülnek fel egy-egy versenyre. Az is szerencsés lenne, ha a jövőben nem csak főtárgy-tanárok, de kamaratanárok is foglalkozhatnának a gyerekekkel. A kamara műfaja Magyarországon hallatlan mély gyökerekre nyúlik vissza, nem hiszem, hogy ne lehetne kultúrpolitikailag megfogalmazni, hogy ez mennyire fontos lenne. Arról nem is beszélve, hogy a kamaraórákon a szólistának készülő gyerek megtanulja olvasni a másik szólamot, például egy hegedűs a zongoraszólamot és fordítva, és megtanul közlekedni egy többszólamú darabban. Ez alapvető lenne. Egyébként az általános zenélésben is sokkal fontosabb szerepet kellene kapnia a kamarazenének, hiszen a repertoár és az irodalom jelentős része ott van leírva.

- Ön szerint milyen az ideális kamarafelállás?

- Az egyik legfontosabb a mellé-, és alárendelt viszonynak az állandó változtatása, és a képesség erre a változtatásra. Egy zongoristának például nagyon sokszor egészen finoman és halkan kell tudni kísérni akár egy pikolóst, egy hegedűst, vagy egy nagybőgőst, mert az különben nem hallatszik. És ez visszafelé is igaz. Meg kell tudni mondani, hogy itt az én szerepem nem olyan fontos, mint a tiéd, tehát akkor nyilvánvalóan kevesebb leszek, viszont a következő két percben uniszónó van, tehát mindkét szólam ugyanolyan fontos, vagy az uniszónón belül olyan eltérések kell, hogy megfogalmazódjanak, ami előbb az egyik szólamot mutatja meg, aztán a másikat. Hallatlanul érdekes ez, és kicsit hasonlít a politikához: az alárendelt, mellérendelt, és fölérendelt viszonyokat egy pillanat alatt rugalmasan kell tudni kezelni. Ez a legfontosabb.

VÉGET ÉRT A IX. ORSZÁGOS BARTÓK BÉLA HEGEDŰ-DUÓ VERSENY

A váci Bartók Béla Zeneiskola adott otthont a IX. Országos Bartók Béla Hegedű-duó Versenynek 2013. április 19-20. között.

A verseny-eredmények letölthetők INNEN (pdf)

Büszkék vagyunk, hogy a 3. korcsoportban iskolánk két növendéke, Molnár Zalán és Szafián Márton hozták el az első díjat.

A "Tovább" linkre kattintva megnézheti a győztes produkció felvételét!