„FülÜNKbe cseng…”
Sorozat DR. Kokas Klára kevéssé ismert írásaiból
III.
Szerkesztő: Dr. Deszpot Gabriella*
A sorozat előző részében egy
képzelt riport kapcsán olvashattunk arról, hogyan merülhetnek el a gyerekek egy
Kokas-foglalkozáson a zeneörömben. Ám erre nemcsak a zene-mozgás csoportban van
lehetőségük, hanem az olyan újdonságos koncerteken is, amelyet az örökké
újító zenepedagógus megálmodott. Nem tudni pontosan, hol és mikor született meg
Kokas Klára fejében a gondolat, hogy szakítani kellene azzal a koncertformával,
amikor is a közönség zenehallgató helyzete csak a
mozdulatlanság lehet és a tetszésnyilvánítás, a zenei élmény
viszonzásának legfőbb eszköze a taps. Sorozatunk további hét írása Kokas
Klára koncertpedagógiájáról szól, amelyből az első kettő a
kezdeti szándékokat, lépéseket mutatja be.
A minap (Vékony Katalin gondosságának
köszönhetően) előkerült egy kéziratban lévő levél 1996-ból,
amelyben Kokas Klára leírja, hogy egy újfajta koncertet képzel el: „Hangverseny-sorozatot tervezünk olyan zeneszerető
emberekkel, akik új helyzetekre képesek és szívesen megtanulnák a zene
összeszedett figyelmét más módon, talán jobban, talán mélyebben, igazabban.”
Az első, ilyen újszerű, családi koncert megszervezésére tíz év múlva
kerülhetett sor. 2006 decemberében Fényi Tibor hívta be a ragyogó Róth Miksa
Emlékházba a formabontó koncertet, amelynek során Kokas Klára és tanítványai, a
koncertet adó művészek és a gyerekek, a szülők olyan érzelmi
sugárzásban részesülhettek, amelyben előadók és hallgatók egymásra
találtak a zene mesterkéletlen befogadásának örömében. Ez a koncert
„Bachtól Bachig, az Értől az Óceánig” címet viselte. Még ma is sokaknak
fülébe cseng a néhai Gyöngyössy Zoltán lágyan feszülő, atmoszférikus
fuvolajátéka, aki máskor is rendszeres támogató előadója volt Kokas Klára
és tanítványai kendőlengetős koncertjeinek.
Hangod rám simul – hangszereddel együtt
zendülök – zenéd ajándék nekem.
Képek az
Értől az Óceánig című filmből. A kisfilm nagyszerűen adja
vissza a bensőséges koncert hangulatát, amelyen Gyöngyössy Zoltán, Kósa
Gábor, Lakatos György, Nyári László, Zádori Mária ajándékozta meg Bach áradó
zenéjével a hangokba simuló gyermek és felnőtt közönséget.
Kokas Klára
Az értől az
óceánig. Újdonságos Bach koncert gyerekeknek
K:
Koncertet rendeztetek gyerekeknek? Sok van belőle.
Válasz:
Sok koncert van, igen, de mi „újdonságosat” terveztünk.
K:
Újdonságosat? Miért?
V:
Évek, évtizedek óta figyelem a gyerekeknek szervezett programokat
jártomban-keltemben. Mindenféléket láttam. Szépeket is. Valami mégis hiányzott.
K:
Hiányzott?
V:
Igen, hiányzott a gyerekek bensőséges zenefigyelme, az a fajta érzelmi
sugárzás, amellyel előadó és hallgató egymásra talál. A koncerten a gyerek
nem válaszolhat az előadónak, erre nincs alkalma.
K:
Hiszen tapsolhat!
V:
No persze, tapsolhat. Gyakorta a taps a legjobb bulija, végre mozoghat.
Csakhogy az zajjal jár, a zene minőségétől teljesen különböző,
sőt vele ellentétes hanggal.
K:
Minden koncerten tapsolnak.
V:
Igen. Rémes szokás. Nem tudjuk, honnan ered.
K:
Hátha már a görög színházakban is tapsoltak?
V:
Szövegek végén talán jobb. A zenéhez végképp nem illik. Üti a hallott zene emlékét,
az emlékezetünkben maradt különleges rezgéseket, ami a zene. Durva hanggal,
vagyis zajjal üti. És nem is később, valamikor, odakinn, hanem ott rögtön,
helyben, szinte rácsapva, nesze neked! Még el sem pihent lelkünkben a zene
hozta hangüzenet, ráront a tenyerek csattogása.
K:
De hát ez szokás mindenütt a világban, ez a közönség válasza a művész
produkciójára.
V:
Természetes, hogy egy ennyire elterjedt kommunikációs rendszert nem lehet máról
holnapra megváltoztatni. Elhagyni meg csak akkor, ha egyéb jelzést találunk a
taps helyett. Találtam is: kendőket lobogtattunk.
K:
Milyen kendőket?
V:
Színes kis kendőket adtunk a jegyhez, és megtanultunk kendőt
lobogtatni taps helyett.
K:
Könnyen megtanulták a gyerekek?
V:
Meglepően könnyen. Magam is aggódtam emiatt. A koncert előtti héten
Galyatetőn szedtem össze a bátorságomat. Gyalogoltam naphosszat a Kodály
lábnyomok emlékei körül és fohászkodtam, hogy ne rontsam el ezt a szép tervet.
Az egész szép koncertet a kendős ötletemmel. Esetleg nevetgélnek,
bohóckodnak vele a gyerekek a zeneművek megszólalása idején.
K:
Nem bohóckodtak?
V:
Nem, semmit. Tömény, telített figyelem volt. Jobb, mint remélhettem. A gyerekek
csodálatosak: minden szépre rávehetők, csupán a körülményeket kell számukra
elrendeznünk.
K:
Milyen körülményeket?
V:
Először is a darabok rendjét. „Nehéz”-nek nevezhető zenedarabokat
hallgattunk, csupa Bach művet, és igen jó előadásban,
mondhatom:ihletett előadásban.
K:
Észrevesznek ilyet kisgyermekek?
V:
Egészen másfajta észrevevés ez, mint a szakemberé, a vájtfülű hallgatóé,
aki tudja, minek hogyan kellene hangzania. Tudja tapasztalatból, más
előadók bemutatóiból. Összehasonlít és bírál. Egy kisgyerek a testében
érzi meg a művészi minőséget, a lelkesedést, az odaadást. Ez a
viszonyunk az Égiekhez a magzati életünkből ismerős. Művészetben
vagy intenzív ember-kapcsolatban élők olykor felnőtten is érzik.
K:
Hosszú zenedaraboknál is?
V:
Több évtizednyi tanításom tapasztalatain mértem meg, milyen a gyerekek
figyelme. Időben mennyi és milyen. Általánosítok persze, hiszen
egyénenként más, életkor, alkat, szülői szokások és testi állapot szerint.
Koncertünkön egy-egy darab egy tétel volt, partitából, szvitből,
szonátából, passióból.
K:
Passióból? Gyerekeknek?
V:
A legszebb figyelemmel hallgatták a Máté passió adagio szoprán szólóját (fuvola
és kontinuóval), amely a szenvedés és a fájdalom költészete.
K:
Kisgyerekeknek? Fájdalomról?
V:
Az állandó növekedésben élő kicsi ember sokféle fájdalom részese. A
művészetbe emelt fájdalom segít ezek elviselésében.
K:
A zene tanításában felveszik a kitűzött célok közé ezt a célt is?
V:
Nálunk igen, mert tragikus népdalok bőséggel állnak a tanítók
rendelkezésére, kincseink legszebbjéből. Hangszeres darabokból sokan már
hajlamosak „gyerekeknek valót” szemelgetni.
K:
Éllel idézed a „gyerekeknek való”-t?
V:
Éllel. Tapasztaltam, hogy gyerekek sokkal tágabb zene-horizontot fognak át a
tekintetükkel, mint felnőtteik hiszik. Egész ívű az a szivárvány. Koncertünkön
nem hangzott fel egyetlen „gyerek darab” sem. Kendőiket mégis ragyogó
örömmel lengették pici hallgatóink.
K:
Mennyit jegyeztek meg a „nagy zenék” dallamai, hangzatai közül?
V:
A „megélés” és a „megjegyzés” bizonyára másféle szálakon fut a test
idegrendszerében. Számomra – és azok számára, akik bennem bízva hozzák közénk a
gyerekeiket – a megélés a legfontosabb. A megjegyzés hasznos melléktermék.
Véletlen, esetleges. Igen, a tudásnak is van öröme, diadalérzete, kielégülése.
De a mi koncertünkön másra figyeltünk, másfajta örömet érzékeltünk.
K:
Miből érzékelhettétek ezt az örömet?
V:
Koncertünk másik újdonságából, mert a végén mi, a közönség, énekeinkkel
köszöntöttük előadóinkat. Lelkes éneklést csaptunk, zengett a terem. Róth
Miksa gyönyörű üvegfestményei a színeikkel, a ragyogásukkal visszhangozták
dalolásunkat.
K:
Honnan tudtatok ti, ismeretlenül összeverődött közönség, ismerős
énekeket?
V:
Magyarországon hál’ Istennek van néhány népdal és kánon, amelyet sokan
ismernek. És közönségünk leglelkesebbje tanfolyamaink hallgatóiból került,
hozták a gyerekeiket mindenfelől, távoli falvakból, városokból. Ők
természetesen szívesen és buzgón énekelnek újonnan tanultakat, mert mi
kánonokat is táncolva tanulunk és az szokatlan mulatság üléshez szokottaknak.
K:
Mi volt a célod a közös énekléssel?
V:
„Újdonságos” koncertünk örömben fürdő perceit éltük azzal, hogy egymás
hangját érzékelhettük. De éneklésünkkel üzentünk is: kifejeztük köszönetünket
előadóinknak, amiért megajándékoztak minket.
K:
Milyen a kapcsolat előadó és közönség közt?
V:
Hagyományosan tapsolás a távoli jelzés, üdvözlet a túlpartról.
Hírességektől aláírást kérnek. Ismerősöknek gratulálni illik. Nem
művelem, mert a szűkös percek csak szűkös közhelyek eldarálására
elegendők. Levelet írok olykor, ha nagyon dőlne a mondandóm. De
gyerek és előadó közt még süketebb a vonal. Keveset tudunk arról, mit
fejezne ki egy-egy gyerek arról, ami a szívét eltölti, ha erre alkalmat adnának
neki.
K:
Milyen alkalmat?
V:
Ó, személyeset, persze, személyeset. Csakhogy a beszéd szűkös szavak
egyvelege, szavakban képzett felnőttek is makognak, vagy beérik néhány
szakmainak hangzó közhellyel, ha a zenészhez szólnak. A zenész meg éppen
elmondta a mondandóját az imént a hangszerén. Mit mondjon most? Örül, hogy
sikerült? Vagy, hogy ez amaz nem úgy kellett volna? Egyikük sem beszél arról,
hogy mit érzett. Gyerek, igen, gyerek talán mondana igazat, az ő igazát,
tiszta szívéből. Hát e helyett teremtettünk alkalmat arra, hogy
elénekelhesse az igazát, mindenki a magáét, ahogy a szívéből fakad.
K:
Mire tanítod a gyerekeidet ilyenkor?
V:
Most nagyot sóhajtanék előbb, csak azután sorolgatnám. Minden gyereket - a
felnőttségünkben megbúvókat is - az érzelmeik figyelmére tanítok. Mert
Bachról, Bartókról lehet tudni, lehet olvasni, látni, hallani, és mindezt mások
közvetítik, mutatják, mesélik, oktatják, elemzik, magyarázzák. De hallani
őt magát, - Bachot, Bartókot -, csak a művén át lehet. És az
előadó, ( az igazi, akinek reményében én oly sűrűn járok
koncertre), elibém teszi a szentet, a bölcset, aki égi lény, csak egy kurta
életre küldetett odaátról, reménységnek.
K:
Reménységnek, mire?
V:
Az életörömre. Ő meg, az előadó, ha elegendő esztendőkig
tanulta, tanulja, gyakorolja, felfedezi, műveli a hangját vagy a hangszerét,
akkor találkozik a Mesterrel, megidézi, beszél hozzá, imádja és birkózik vele,
sír neki és átkozza, és olykor elmondja hangokba öntve, hogy mi történt
kettejük közt. Mi meg, hallgatók, eltelünk életörömmel és szaladunk a
villamosig, hogy holnap megváltsuk a világot. Vagy egy csöppjét.
K:
Ilyesmit mondasz a gyerekeknek?
V:
Azt, hogy mit mondok a gyerekeknek, utólag lehet leírni, előre nem. Az
érzéseim beszélnek, helyesebben énekelnek, a kottát meg ők, a gyerekek tartják
elibém. Nyelveken szólok, pártusul, vagy médül, amit sose hallottam. Minden
gyermek új nyelvet hoz odaátról, anyja méhében szövi dallá, ott, a jó langyos
vízben, fejecskéjében le is kottázza, hozza készen. A szép zenéhez
fűződő élményeiről csak ezen a nyelven szólhat.
K:
A koncertet többen szerveztétek?
V:
Alapítványunk segítőivel, barátaimmal és tanító tanítványaimmal
szerveztük. Pedagógus továbbképző tanfolyamunkon elmondtam az ötletemet,
és öten nyomban jelentkeztek szervezői feladatokra. Beosztották, ki mit
vállal.
K:
Például?
V:
Meghívó, jegyek, kendők, szőnyeg, űlőpárnák, zongorabérlet,
közönség értesítése, és még sokféle ügy, egészen a vizeskancsókig. Ötven ember,
fele gyerek, mind szomjas lesz.
K:
Kinek volt tapasztalata koncertszervezésben?
V:
Senkinek. De apró részletekben valami mindenkinek eszébe jutott. Sokszoros
nagymama vagyok, nem úszom el a gyakorlati feladatokban. Surrogtak az e-mailek,
csilingeltek SMS belépők, no meg a telefonok, úgy negyven egy-egy
sűrűbb napon.
K:
Az előadókat ki szervezte?
V:
Velük én beszéltem ilyenformán: „Szabad vagy-e, szívesen játszol-e gyerekeknek,
van-e készen Bach darabod”, és csak ezután jöttek a részletek, a dátumok, órák,
műsorok, egyeztetések. Mert hamar kiderült, hogy egy koncert helyett kettő
lesz.
K:
Miért?
V:
Rengetegen jelentkeztek, nem volt szívünk annyi családot visszautasítani. Öt
koncertre is elég közönségünk lett volna.
K:
Ingyen volt?
V:
Nem. 1.600.-Ft-ot fizetett egy család, vagyis a szülő. Gyerek semmit. Így
kaptak egy gyönyörű meghívót, ami egyúttal belépőjegy is lett és
eredetileg letépősre terveztük, de olyan szépre sikerült, hogy sajnáltunk
beletépni, inkább rápecsételtük a jelünket, az örömben pihenő, de már
énekére készülő madarat. Eltehették emlékbe a színes kendővel együtt,
amire aláírást kérhettek a gyerekek az előadóktól.
K:
A kendőre?
V:
Bizony, a kendőre. Szülők mesélik, hogy a kendő milyen becses
emlék lett. Orsi ágya fölé akasztotta, Marci a maciját takarja vele.
K:
Számodra, személyesen, mi a koncert legszebb emléke?
V:
Azoknak az arca, a hangja, akik részt vettek benne. Előadóink közt voltak
ismert, nagynevű, keresett művészek és voltak művész-palánták
pályájuk kezdetén. Mind-mind egész lelküket adták a felkészülésbe, kitalálásba
is. Zenedarabjaikat nagy gonddal választották. Öt perces a darab. Lehet öt
oldalán egyforma gonddal kicsiszolt kristály? Lehetett.
A
kölcsönkapott zongora sokmilliós Steinway volt, László maga jött hangolni,
ő is énekes-virágos köszönetet kapott érte.
Koncertünk címét Zoltán találta meg. „Bachtól
Bachig, az Értől az Óceánig”- mondta a telefonomba egy kora tavaszi
reggelen. Ő játszott fuvolaszólót a két mamának, akik még a szívük alatt
hozták oda gyermeküket. A szellőkből szőtt álmot Bach egyenesen
nekik üzente.
A
meghívó grafikája művészi tervezés, Frigya és Kriszti szeretetéből.
És
az apró részletek, a kendők, a szőnyegek, a párnák, a büfé
házisüteményei, a színes papírszalvéták, a cserépvirágok mind valakinek ujjai
nyomán, szeretetből, figyelemből, fáradozásból kerültek helyükre.
A
ragyogón fényeskedő terem nemcsak képeinek alkotóját idézte, hanem a
múzeum létrehozóit, megalkotóit, fenntartóit is. Előkészületeink
mindenféle vesződséges idején sem fogadott egyetlen mosolytalan arc, az
őrizőé, takarítóé sem. Mintha mind, igazgatójuktól kezdve, annak
örülne, hogy szívességet tehet.
K:
Megörökítettétek?
V:
Igen, és a kamerák, mikrofonok mögött is szíves önkéntesek dolgoztak.
Emlékeimben a két koncert úgy él, mint egyetlen kerek pipitér a sok
egybenőtt fehér szirmával a napszínű közepe körül, ami persze Bachot
jelképezi.
K:
Ott, akkor, nem voltak ideges, feszült perceid?
V:
De igen. Az erkélyre bújtam mély levegőket venni és Ilonát kértem, hogy
mondjunk el egy Üdvözlégy-et. Elmondtuk. Mikor továbbra is feszültnek látott,
rám mosolygott és így szólt: „Ettől fogva már nem a te gondod.”
K:
Miképp vehetnék át a gyerekkoncert ilyen módját mások?
V:
Öt tanítványom, – a szervezők valamelyike – szívesen elmagyarázza a mi
szervezésünk részleteit. Raisz Borbála zeneiskolai tanár volt a szervezőcsoport
e-mail felelőse, nála megvannak a címek, az elérhetőség-adatok.
K:
Miért éppen öt?
V:
Gyakorlati okból: a Budapesten lakók könnyebben vállalhatták. Tanfolyamom
résztvevőinek többsége vidéki, az ország valamely távoli részén él.
K:
Mégis, előzetes tájékozódásul: milyen feltételek szükségesek?
V:
Lelkes szülők, akik elérhetők előzetes tájékoztató
beszélgetéssel. Az enyémre eljöttek, és ott bemutattuk, mit szeretnénk.
K:
Enélkül nem tudnák?
V:
Sok gyerekkoncerten láthatjuk, hogy nem.
K:
Mi a szülő feladata a koncerten?
V:
Aki a gyereket odaviszi – olykor nagyszülő, vagy rokon, esetleg barát – a
saját zenefigyelmét sugározza rá. A szellemi elmerülés sűrű energia,
feltöltöttségből árad. Vulgáris példának vegyük az autó akkuját: ha nincs
feltöltve, élettelen doboz.
K:
Tehát nem a fegyelmezés a szülő feladata?
V:
Nem hiszek a fegyelmezésben. Külső eszközökkel hat, amelyek törékenyek,
szétmállanak, elmaszatolódnak. Kalapács és véső bizonytalan nyéllel,
ablaktörlő olajosan. Gyerekek a szeretett felnőtt lényét érzékelik,
arra válaszolnak.
K:
Koncerten hallgatni illik, ez megtanulható, nem?
V:
Természetesen megtanulható, de nem magyarázatok útján. A felhangzó zene
gyönyörűsége, a hangzás befogadásának élménye az, aminek emléke arra ösztönöz,
hogy keresd újból. Hiszen olyan jó volt.
K:
Hogyan készíted elő a gyerekedet az első koncert előtt?
V:
Otthon, zenehallgatásokkal. Rövid darabot, egy-egy tételt hallgattok teljes
figyelemmel, örömteli pihenőben.
K:
Mit jelent az örömteli pihenő?
V:
Kicsi gyerekkel ölbevevést, simogatást. Nagyobbal ölelést, kézfogást,
összebújást, amire igénye van a jó érzésekhez.
K:
Tehát te vele együtt hallgatod?
V:
Hát mi egyebet gondoltál? Otthagynád magában? Ez nem tévé a felületnek. A nagy
zene a sejtjeid közepéig ér, a tüdő hólyagocskáit tápláló erek is
részesülnek benne. Nyugalomban várod és a gyerek nyugalma az, hogy szeretik,
hogy figyelnek rá, hogy teljes szívvel vele van az, aki oly fontos az életében.
K:
A koncerten is így volt?
V:
Így. Ezért kellenek a szülők az előkészülethez. A koncertünk együttes
élmény szülőnek, gyereknek. Nézzük meg a képeiket és örüljünk az arcoknak.
Kéziratból
gépelte: Duga Ilona
Kokas
Klára
Koncert
– Kicsike Szertartás. Szülőknek – Gondviselőknek
Kérdés:
Mit nevezek „kicsike szertartás”-nak?
Válasz:
A zenehallgatás körülményeit.
K:
Nem túlzol? A koncert egyszerű esemény, nem fűződik hozzá
különös elvárás.
V:
Sokaknál fűződik. Lelkemben én minden egyes zenehallgatásra felkészülök.
Nekimosakodom, körülfényesítem a figyelőmet, megtisztítom érzelmeim
áradásának ösvényeit.
K:
Fizikai tevékenységekről beszélsz?
V:
Képeimet fizikai tevékenységekből veszem, ilyesmikhez hasonlít a lelki
készülődés, amiről beszámolok. Gyerek-tanítványaimtól is így kérdem:
„Felkészültél lelkedben a zenére?”
K:
Hatéves gyerektől kérdezel ilyet?
V:
Háromévestől is. Gyerekek nagyon fogékonyak a szép beszédre, a válogatott
szavakra. Ezért énekelhetik szívükből, hogy „Sír az út előttem,
bánkódik az ösvény”.
K:
Nem kellene megmagyarázni nekik, hogy milyen költői kép ez?
V:
Hosszú tanítási esztendőim sok-sok gyereke közül még soha egy sem kérdezte
meg: mit jelent ez? Tudják valahogy. No, mert a Krisztusi figyelmeztetés
szerint még övék a mennyek országa, ahol bizonyára költői képekben épp úgy
értenek, mint szépséges színekben és egymásba fonódó hangzatokban.
K:
Mikor kérdezed ezt a magad kreálta, nempedagógiai mondatot?
V:
Például a zenei foglalkozásainkon, az első zenei hang megszólalása
előtt. Vagy amikor arra várunk, hogy a saját szóló jelenetét elkezdje egy
gyerek. Vagy ketten, esetleg többen együtt készülnek közös bemutatásra.
K:
Milyen pedagógiai stílusú mondat helyett mondod?
V:
Például ahelyett, hogy „figyelsz?” vagy ahelyett, hogy „egy-kettő-rajta”.
Újabb család koncertjeinken pedig az élő zenei előadás megszólalása
előtt mondom.
K:
Mit jelent a „család koncert”?
V:
A mi sajátos szervezésünkben padlóra terített szőnyegen, párnákon ülő
anyákat, apákat, ölükben gyermekükkel. És egyéb körülményeinkkel a közös
énekléssel, az előadókkal való ismerkedéssel, taps helyett kendők
lengetésével.
K:
Ezekben különböznek koncertjeitek egyéb koncertektől?
V:
Igen. Mindezek mögött közös a cél, az elgondolás, ha úgy tetszik, a filozófia.
K:
Ami?
V:
Ami valamennyi tanításom alapja, hitvallása; a teljes figyelem.
K:
Félfigyelem helyett?
V:
Igen, félfigyelem helyett teljes figyelem magunkra, gondolatainkra,
érzéseinkre, tevékenységünkre, testi-lelki állapotunkra, személyi
tulajdonságainkra és empátiás beleérzésünkre.
K:
Írtál erről?
V:
Igen, egyik könyvem fejezete szól így: „Félfigyelemből a teljes
figyelembe”.
K:
Miért teljesebb a figyelem, ha ölbe veszel egy gyereket?
V:
Az ölbevevés önmagában nem adná azt az odahallgatásra serkentő figyelmet. Ahhoz
szükséges a felnőtt éber lelki állapota, amelyben a gyermekeivel közösen
merül meg a hangzás szentséges áhítatában.
K:
„Szentséges”-nek a vallásos témájú zenedarabokat nevezed?
V:
Nem, dehogy! A „Szivárvány havasán” kezdetű népdalt éppúgy, mint egy Bach
fugát, Mozart szonátát, Schubert ötöst, Beethoven kvartettet, Bartók concertót.
Mindent, mindent, aminek elkészülténél a „Lélek lengedezett”, hogy Márai
gyönyörű képét idézzem. Hiszen Kodály kategóriája szerint „gyerekeknek
csak a legjobb lehet elég jó”. Így intett bennünket, tanítványait.
K:
A körülmények a koncertre vonatkoznak csak?
V:
Nem. Valamennyi zenehallgatásra vonatkoznak. Mostanában sorozatosan fordulnak
hozzám szülők, nagyszülők az otthoni zenehallgatásaik dolgában.
K:
Valóban megtervezésre szorulnak az otthoni alkalmaik is?
V:
Igen és ezekre válaszolom a „kicsike szertartásokat”.
K:
Nem elég ha szép zenét tesznek fel otthon ebéd, vagy uzsonna közben, vagy
altatáshoz?
V:
Természetesen az is fontos, hogy milyen minőségű hangzások veszik körül
a gyermeket. Ez a „háttér zene” kategóriája. Magam is szívesen hallgatok szép
zenét, segít nekem, ha vasalok, varrok, csomagolok, almát hámozok… vagyis ha
magamban tevékenykedem. Más a helyzet, ha beszélgetőtársaim vannak:
beszélgetés közben rájuk figyelek, nem a zenére.
K:
Telefon közben is?
V:
De mennyire! A beszéd és a zenei hang az agyunk, az érzéseink más-más pontjain
munkálnak, más sejteket hozhatnak fürge tevékenységbe. Lehetetlen zenei
élményekben elmerülnie annak, aki közben beszél.
K:
Hogyan figyeljen gyerekére a szülő, ha nem beszélhet hozzá?
V:
Hát csak a szavaival figyel rá? Az érintésével nem? A zene örömével nem? A
lelkesedésével, az áhítatával nem? Tulajdon zene-élménye sugárzik át a
szeretett személyre, a zene figyelme, az a teljes odaadás, amiben
találkozhatnak ők ketten.
K:
Miképp éljen át teljes zene-figyelmet olyan felnőtt, aki sosem részesült
zenei képzésben?
V:
Igen sok felnőttel találkoztam, akik nem részesülhettek hangszeres
stúdiumokban, mégis gyönyörű zene-figyelemre képesek. Árad belőlük a
teljesség igénye, a vágy, a törekvés a Szépség, az Igazság, az Élet felé. A
lényük inspirál engem is. A gyereküket még inkább.
K:
A hiány tehát nem a képzésé, hanem a képességé?
V:
Mondjuk inkább: a személyiségé. A teljes figyelmű személyiség alkotó
eleme, megszerezhető, mint annyi más értékes tulajdonság. Azt is
mondhatnám, hogy a nevelő ereje miatt a leghatékonyabb szülői
tulajdonság, amivel érdemes foglalkozni.
K:
Zenétől függetlenül is?
V:
Igen. Képet, könyvet, de egy kézimunkát, egy faragott kaput, egy tisztántartott
villamosmegállót is másképp néz a teljes figyelmű szülő a
gyermekével. Amit én szeretnék: hogy az értékes zenére figyelésben együtt
fejlődhessen a szülő és a gyereke.
K:
A látványra, az ismeretre könnyebb hangolódni, mint a hallási élményekre?
V:
Így van, a hallási élményeket kártékonyabban pusztítja a rémséges zajözön, mint
a látottakét a csúf látvány. „Balzsamos hangok - gyilkos zörejek” című
írásomban beszéltem a kivédhetetlen zörejek-zajok rombolásairól. Látvány piszka
előtt lehet szemet lehunyni, a halláshoz verődő hangok elől
nincs menekvés. Leginkább a bűzhöz hasonlít, aminek nincs elzáró függönye
a testünkbe építve.
K:
Bedugott fül nem segít?
V:
Nem. A hang: rezgés, a test minden nedvét átjárja és folyamatosan rezgésben
tartja. És mivel a testünk állagát, anyagát nedvek alkotják (vér, lágyrészek,
csontvelő stb.) a hangok működésbe hozzák az egészet, mindenestül.
K:
Segítő hangok is, romboló hangok is?
V:
Minden hang a sutyorgástól az üvöltésig, a robogásig, a dörömbölésig. És most
gondoljuk át egy csecsemő helyzetét, aki védtelenül kiszolgáltatott az
otthonában szünet nélkül dübörgő, vonyító hangzásoknak. Mintha
petróleummal locsolnák az ételét.
K:
Nem szokja meg?
V:
Fogalmunk sincs arról, mit szokik meg és mit nem. Legfeljebb gyanítani tudjuk,
hogy adaptálódik előbb-utóbb, hiszen nem mehet világgá. Azokból a
jelzésekből gyanítjuk az adaptálódást, amelyeket tapasztalunk mi, a
nevelői, a gondozói, a zenébe vezető felnőttei.
K:
Milyen jelzésekből?
V:
Nem figyelnek finom hangzásokra, semmilyenre. Persze a halk beszédre sem.
„Megsüketítik” magukat, hogy túléljék a hangözön mocskát.
K:
És akiket nem pácolnak zaj szaftokban?
V:
Azok életébe lehet az igen szép közös „kicsike szertartásokat” bevezetni,
otthon is. A nap valamelyik teljes figyelemre szentelhető idejében ölembe
veszem őt és kettesben úgy hallgatunk zenét, hogy az alatt nem figyelünk
egyébre. Rövid tételt, amilyen például egyetlen Bach prelúdium, Chopin
Etűd, Händel Gigue, Bartók Duett, Schubert Impromptű, Mozart tánc,
egy-két perceset.
K:
Ugyanazt megismételve?
V:
Igen, ugyanazt néhányszor megismételve, hisz a CD lemezen ma már könnyű
ismétlést beállítani. Az ölbe vett gyerek kezén, haján, lábán, könnyű
kézzel zenét simogathatunk, ahogy örül ennek. A zenedarabnak eleje és vége van,
amihez a simogató kezünk alkalmazkodik. A kicsike szertartás néhány ismétlés
után egy dallal, vagy akár csak egy öleléssel véget ér, indulunk a dolgaink
felé.
K:
Lehet valamilyen állandó helyet keresni az együttes percekhez?
V:
Igen, az sokat segít. Gyertyát gyújtva még jobb, az áhítat perceit melegíti az
élő fény.
K:
És ha több gyerek van egy családban?
V:
Tapasztalataikból tanulják meg, hogy mindegyikükre sor kerül. Ehhez az
előkészítő szakaszhoz kapcsolódhat aztán közös táncolás, mozgás,
kitalált jelenet, megelevenítő mese, rajzolás, festés, gyurmázás,
bármilyen közös játék. Folytatódhat sokféleképp aszerint, hogy éppen mire jut
idő.
K:
De az „előkészület” – ahogy nevezted – egy gyerekhez szól akkor is, ha a
családban több gyerek van?
V:
Igen, az egy intim páros közös figyelme a hallgatás, az odahallgatás, a zenében
elmélyülés élményével. A „páros” egyike a felnőtt (anya, vagy apa, vagy
nagyszülő, vagy más gondviselő), másik a gyerek, aki a
felnőttjének teljes, osztatlan figyelmét élvezi.
K:
Miért nem lehetnek valamennyien családtagok együtt a zeneélményben?
V:
Már hogyne lehetnének! Hiszen éppen az a célunk, hogy lehessenek. Én a hozzá
vezető útról beszélek, arról a segítésről, amellyel odajuthatunk. Mi
szülők, nagyszülők ismerjük a testvérkék igényét arra, hogy egyedül
birtokolják a felnőttjük figyelmét, „Anya nézel?” „Apu láttál?” „Nagyi
figyelsz?” hangzik százszor, otthon, park csúszdáján, bicikli mellől. De a
„kicsike szertartás”-ban több történik az egymásra figyelésnél. Ott a hangzó
szépségre figyeltek együtt, Együttlétben találkoztak a Szépséggel. Az élmény a
hangzásban való elmerülés, mintha valamiféle titkos üzenetet vennének át
ők ketten, egyszerre, ugyanabban a percben.
K:
Miben különbözik az otthoni zenefigyelés a koncerten való részvételtől?
V:
A mi családi koncertjeinkben azon fáradozunk, hogy érzelmi alapjaiban ne
különbözzön. A körülményeiben persze különbözik, mindegyik helyzet hordoz
előnyöket és nehézségeket.
K:
Milyeneket?
V:
Otthon egyedül lehetünk, viszont félbeszakíthatnak. Koncerten a helyzet is
figyelemre buzdít, viszont ott a sok idegen. De én azt szeretném, hogy az
otthoni kicsike szertartások segítsenek a koncertek figyelméhez és a koncertek
élményei megerősítsék a vágyat a zenehallgatás felé.
K:
Vágyat a gyerekekben? Vagy a szülőkben?
V:
Életem hosszú tanító esztendei alatt soha nem hittem, hogy gyerekeket
nevelhetek a szüleik nélkül. Ahol meg kellett tennem – az intézetben
nevelkedő szülőtlen gyerekeknél – minden percben szembesültem az
iszonyú hiánnyal: hiányoztak ők, a szülők.
K:
És ahol van szülő?
V:
Ott kézen fogom azokat, akik felém nyújtják a kérő kezüket. Segítek nekik,
hogy gyönyörű zenékkel kapcsolódhassanak a gyerekeikhez. Kicsike
szertartásokkal, otthon, vagy a koncertjeinken.
Kokas
Klára írásainak felhasználása a Kokas Klára Alapítvány kuratóriumának
hozzájárulásával történt. Az írások első közlésének helye: http://www.kokas.hu/irasok/ind