GÖNCZ ZOLTÁN*
„FENSÉGES” VAGY „TÚLÉRTÉKELT”? – A HATSZÓLAMÚ
RICERCAR STÁCIÓI[1]
Bevezetés
Miközben a Musikalisches Opfer
– keletkezésének időpontját, körülményeit tekintve – egyike a legrészletesebben
dokumentált Bach-kompozícióknak, számos kérdésben (rendeltetése, háttere,
tételsorrendje) igen eltérő álláspontok fogalmazódtak meg vele
kapcsolatban. Igaz ez a ciklus súlyponti tételére, a hatszólamú ricercarra is.
Az alapos, de eltérő módszerekkel végzett, vagy éppen kevésbé akkurátus
műelemzések más-más eredményre, eltérő megítélésekre vezettek. A
széles véleményspektrum pozitív szélén (mellyel nehéz nem egyetérteni) a fúga
„fenséges”, míg a másik szélen egyenesen „túlértékelt”, vagy – jobb esetben –
„mestermű, de nem éri el a Goldberg-változatok
páratlan színvonalát”.
Mi lehet e kétes diverzitás, a számos egymásnak ellentmondó vélekedés
oka? Némi álszent pártatlansággal rákérdezhetünk: melyik oldalnak lehet igaza?
Vagy talán mindkét tábor érvelésében van valami megfontolandó? Sőt talán
az is lehetséges, hogy párhuzamosan érvényesek az eltérő értékítéletek?
A továbbiakban a kompozíció különféle elemzéseivel, illetve az
elemzéseken alapuló minősítésekkel foglalkozunk. Elemzéseket elemezünk,
vagyis egyfajta meta-analízist
végzünk. Megpróbálunk összefüggést találni a mű és a különféle analitikus
eredmények, értékítéletek között. A teljesség igénye nélkül a legkedvezőbb
méltatásokkal kezdjük, a kritikusabb megítélések felé haladva.
Széttartó vélemények
Lelkes, pozitív hangok: Charles Rosen 1999-ben a New York Timesban megjelent cikke a következő szuperlatívuszokat tartalmazza: „az évezred legjelentősebb zongoraműve, […] a nyugat-európai civilizáció legnagyszerűbb teljesítménye, […] A képzeletdús invenció káprázatos. […] Bach a nemes téma kidolgozása során a kifejezőerő oly gazdagságát és mélységét érte el, amelyet még ő sem múlt felül soha.”[2] A kiváló zongorista-muzikológus megállapításai ebben az írásban nincsenek részletes elemzésekkel alátámasztva; de ezek nem is hiányoznak, hiszen a cikk nem zenei szaklap számára íródott, s az állításokkal egyébként is hajlamosak vagyunk készségesen egyetérteni.
Annál több analitikus argumentáció található Hans Th. David 1945-ös monográfiájában.[3] Akkurátus elemzése nyomán megállapítja, hogy a tétel „fenséges” [magnificent], „kontrapunktikai kidolgozottsága, hangzásának szépsége, kifejezőerejének mélysége révén még Bach kései korszakának reprezentatív művei közül is kiemelkedik”, összes fúgája közül „a legkiegyensúlyozottabb és a legpontosabban arányos”.[4] A szerző azonban kissé egyoldalúan analizál: az arányosság kimutatása mellett elmulasztja felhívni figyelmünket néhány szokatlan „aránytalanságra”, amelyeket más elemzők viszont észlelnek: a 3. közjáték például annyira hosszú, hogy az egész tétel terjedelmének tized részét teszi ki.[5]
Karl Geiringer eredetileg 1966-ban (magyarul 1976-ban) megjelent könyve szinte szó szerint ismétli David előbbi megállapításait: a kompozíció „tökéletes egyensúlyú; Bach legremekebb fúgái közé tartozik; a polifon zene hatalmas képviselője; lenyűgöző higgadtságú, nagyméretű, fenséges hangzású”.[6] Ez a jellemzéssor támadhatatlannak tűnik, azonban Geiringer továbbmegy, kiemelve a mű hézagmentes logikáját. Látni fogjuk azonban a továbbiakban: éppen ez az egyik pont (a következetes logika), ahol a hatszólamú ricercar – látszólag! – önellentmondásba keveredik.
Objektív megközelítések: Gárdonyi Zoltán Bach kánon- és fúgaszerkesztő művészetével foglalkozó, 1972-es könyvében a rá jellemző tárgyilagos hangot üti meg. Kerüli az értékítéleteket, a ricercarokat az életmű egészében szemléli, kiemelve a szokatlan arányokat is: „Szerkezetük mindössze a közjátékok anyaga és terjedelme tekintetében különbözik a többi fúgától. A közjátékokban nemcsak a témából eredő, hanem új, téma-szerűen jellegzetes anyagok is felmerülnek.”[7]
Michael Marissen szintén alaposan górcső alá veszi a két ricercart, s meggyőző érvekkel cáfolja azt a korábbi megkülönböztetést, miszerint a háromszólamú szabad, kötetlen lenne a szigorúan szerkesztett hatszólamúval ellentétben. Valójában a háromszólamú fúga igen sok „szigorú” kontrapunktikai megoldást tartalmaz, míg a hatszólamú több helyen igen kötetlennek, improvizatívnak mutatkozik. Marissen tehát „megvédi” a néhány kutató által (Spitta, Schweitzer, H. Th. David) lekicsinyelt háromszólamú ricercart, ám ezt nem a hatszólamú „rovására” teszi, hanem a „kistestvér” művészi, ellenponttani erényeit felmutatva.[8]
Kritikus nézetek: David Schulenberg Bach billentyűs hangszerekre írt műveit ismertető 2006-os könyvében a hatszólamú ricercar már csak második helyezést kap a kompozíciók képzeletbeli versenyében: „[…] bár mestermű, de nem éri el a Goldberg-változatok vagy A fúga művészete egyes részeinek páratlan színvonalát.”[9] Őszintén sajnálhatjuk, hogy a könyvből nem derül ki, milyen tekintetben, mi miatt marad alul a fúga az összehasonlításban.
Még egyértelműbben pontozza le a művet Malcolm Boyd: „[…] a szerző különféle stílusokban demonstrálta a királyi téma sokoldalúságát, a néha túlértékelt [overrated] hatszólamú ricercar legkomolyabb stile anticójától a szonáta gáláns, táncszerű fináléjáig.”[10] Ne kerülje el figyelmünket, hogy a mondat eredetileg nem a hatszólamú ricercart szándékszik minősíteni, sokkal inkább az egész ciklus műfaji, stiláris sokszínűségére vonatkozik. A „túlértékelt” jelző mintegy mellékesen említődik meg, ezáltal valójában még szemtelenebbül hatva![11] A dehonesztáló megjegyzés igazi okára sajnos itt sem derül fény. Akárcsak az előző esetben, az analízis hiánya miatt még csak következtetni sem tudunk arra, vajon hol találták meg szerzőink a kompozíció Achilles-pontját. S bizakodva állíthatjuk, ilyen ponttal egy remekmű nem rendelkezhet…
Formabontó formálás[12]
Pedig számos „Achilles-pont” létezik! De mielőtt elszörnyednénk, szögezzük le, mindegyiknek oka van. Ezeknek az „Achilles-pontoknak”, anomáliáknak, látszólag következetlen, szokatlan megoldásoknak tudatosítása azért is hasznos lesz esetünkben, mert segítenek majd megérteni, miért ítélték meg a kompozíciót többen annyira eltérő módon. Másrészt, miképpen a bolygók nem várt, szokatlan pályamódosulásai ismeretlen, még fel nem fedezett égitesteket, hatásokat jeleznek, a hatszólamú ricercar alább részletezett „zenei perturbációi” is valami távoli, külső hatásra mutatnak rá.
Szokatlan, „logikátlan” megoldások: 1) A hatszólamú ricercarban – a főtémán kívül – kilenc tematikus ellenszólam mutatkozik be, amelyek mindegyike kapcsolatba lép a főtémával – kivéve egyet! 2) Egy másik tematikus ellenszólam (egy nagyon erős fúgaszabályt: a kontrapunktikus fokozás elvét megszegve) nem egyszólamban, hanem azonnal párban, párhuzamban lép be. 3) Egy harmadik (ez is teljesen szokatlan) fokozatosan egyre rövidebbé válik (stb.).
1. ábra. A hatszólamú ricercar
szerkezete, a fúga témái.
E látszólagos következetlenségek, anomáliák mögött – szimbolikus háttérként – a Biblia, egyik legmeghatározóbb szakasza, a Tízparancsolat áll. Ez a szimbolikus háttér teszi érthetővé a korábban esetlegesnek tűnő, sőt olykor szabálysértő megoldásokat, hiszen az ok az, hogy a ricercarban szereplő tíz téma plasztikusan leképezi a tíz parancsolatot. (A továbbiakban csak a „leglátványosabbakat” említve.)
A III. parancsolat „Szenteld meg az ünnepnapot!” esetében III. téma (a többivel ellentétben) nem csatlakozik a főtémához, „tartózkodik a munkától”, „Sabbátot tart”.
A VII. parancsolatnál a VII. téma – megszegve a „Ne lopj!” tiltást – az előző, VI. témától csen motívumot:
2. ábra. A VI. témát előimitáló
VII. téma
Érthetővé válik, miért párban jelenik meg a IX. téma: a IX. parancsolat a házasságtörést tiltja:
3. ábra. A párban megjelenő IX. téma
A felebarát vagyonának megkívánására vonatkozó X. parancsolatot az egyre rövidebbé váló X. téma ábrázolja érzékletesen:
4. ábra. A rövidülő X. téma
A hatszólamú fúga szerkezete, a témák, motívumok egymásra vonatkozása ennél valójában komplikáltabb és összetettebb, azonban ezeknek az összefüggéseknek részletes bemutatására fő kérdésünk („Fenséges” vagy „túlértékelt”?) megválaszolásához nincs is szükség.
Kognitív disszonancia
Ha a fent tárgyalt különféle vélekedéseket összevetjük az elemzés módszeressége–mélysége és az értékítéletek összefüggésében, azt láthatjuk, hogy 1) az alapos analitikus munka nyomán a mű kvalitásai kihangsúlyozódnak, míg 2) az elemző tevékenység elhagyása utat nyit a mű sommás, kritikus megítélése felé (miközben – mint láttuk – a ricercar sejtetett „problematikus jellege” egy esetben sem konkretizálódik). Azt a törvényszerűséget fedezhetjük fel, hogy a mű megismerése során kifejtett intenzív elemző-munka az értékítéleteket felfelé, pozitív irányba „téríti el”, ezen erőkifejtés hiánya ellenben fumigáló módon lefelé.
J Lelkendező, pozitív:
n alapos elemzés (háttérmunka)
n a „problematikus” elemek feltárása nélkül
K Tárgyilagos:
n alapos elemzés
n értékítéletek nélkül
L Kritikus, fanyalgó:
n kifejtett elemzés nincs
n sommás vélemények, indoklás nélkül
5. ábra. Az elemző munka
és az értékítéletek összefüggése
Érdekes tapasztalni, hogy a zenei műelemzés során is érvényesülni látszik a kognitív disszonancia elmélet, amely pontosan ezt a jelenséget (miszerint a befektetett munka/érték/energia befolyásolja, eltéríti az értékítéletet) írja le általános társadalompszichológiai érvényességgel.[13]
Ez a törvényszerűség Rosen esetében is működik, aki jóllehet nem elemezte cikkében a művet, azonban avatott előadóként nem kevesebb munkát fektetett (ahogy írja) „az évezred legjelentősebb zongoraművébe”, mint megtanulta és repertoárján tartotta.
Kiknek van igaza? Azoknak, akik példamutató alaposságú elemzés után felmutatták a mű csodálatos erényeit, a kompozíciót úgy megszeretve, hogy az annak „makulátlanságát” veszélyeztető „különös megoldásokon” átsiklottak, jóllehet e „logikai rések” tudatosítása a kompozíció egy újabb, mélyebb rétegébe vezethetett volna? Vagy van-e valami igaza azoknak, akik alighanem megérezték e kétségtelenül létező furcsa, rendhagyó, „nullszériás” különösséget, de azt – konkrétan meg sem fogalmazva – a kompozíció gyengeségének tudták be? A válasz: maga a mű története.
S vajon levonhatók-e további tanulságok az
előzőekből? Például egyenesen az: hogyan kell elemezni? Vagy: hogyan nem
szabad? Kétlem. A művek, és különösen a remekművek öntörvényűek. Olyan kulcs, vagy tolvajkulcs,
amely mindegyiket nyitná, nem létezik. Ami létezik, az a folyamatos kényszer: az újraolvasás kényszere.
