UNGÁR ISTVÁN*
Az idegen
Két
Schubert-dal alapján
Nem szeretnék mélyreható elemzést készíteni arról a két Schubert dalról, amelyről számtalan kiváló tanulmányt írtak már.
Egy súlyosan beteg kisfiú és hasonló sorsú lányka kegyetlenül idejekorán vívja tragikus végső harcát a halállal. A fiúcska minden maradék erejét összeszedve kapaszkodik még az életbe, a leány már félig-meddig beletörődve – bár szorongva – enged az elkerülhetetlen hívó szavának. Azon töprengek, hogy az időben egymáshoz oly közel komponált két dalban (1815 és 1817) mennyire különbözően mutatkozik meg a hívatlan idegen. Schubert ekkor 18 ill. 20 esztendős.
Goethe balladáját öntötte dalba Schubert az Erlkönig (Rémkirály) c. alkotásában (op. 1.), amely egy négyszereplős dráma. Szereplői: a mesélő, az apa, a gyermek és a rajta keresztül megelevenedő rémkirály. A dal moll hangnemű, de a gyermek lázálmában kísértő rémkirály mindannyiszor behízelgő, dallamdús dúr hangnemben csalogatja, csábítgatja magához rémült kis áldozatát. Zongora tremoló vad oktáv nyolcadtrioláival ábrázolt vihar
közben lovon száguld fiával a kétségbeesett apa. Gyermekét igyekszik nyugtatni, aki egyre inkább a halál hideg szorításában vergődik. A harmadízben immár vérfagyasztóan édeskés hívogatás átcsap fenyegető erőszakba. A bájolgó dúr („én szeretlek téged”) visszaesik sötét mollba („ha nem jössz vélem, úgy elviszlek én”). A kíséret vészjósló tremolói csak a rémkirály éneke alatt változnak, az utolsó vízió visszavezet a reménytelen vágtatás zaklatottságához. A rémalak elragadja apjától a gyermeket, így a fiú és a rémkirály ütközete véget ér. Ebben a ballada cselekményét követő dalban a halál csaló: hazugul játékot, táncot ígér, szeretetet mímel. Ellenség, aki a gyermek minden tiltakozásával szemben könyörtelenül beteljesíti akaratát. Álnok módon ámítja a mind gyengébb és tehetetlenebb kisfiút. A rémkirállyal csak a gyermek találkozik, csak neki jelenik meg. Az apa a fia egyre feszültebb és szenvedélyesebb segélykiáltásán át („Mein Vater, mein Vater!”) szembesül az irgalmat nem ismerő szellemképpel. A kisfiú szívszorító elszántsággal és erőfeszítéssel háborúzik azzal az ellenféllel, amelyet földi halandóságra ítélt teremtmény nem győzhet le soha. A rémkirályt gyűlöljük, mert szülőt foszt meg a gyermekétől. Elzsákmányol egy éppen most nyiladozó életet. Ez kíméletlenül igazságtalan, de mit sem jelent ott, ahol megfellebbezhetetlen döntést hoznak. A vágta abbamarad. A fiúcska halálát a mesélő jelenti be – zongorakíséret nélkül – tárgyilagosan, egy becsempészett, rosszat sejttető szűkített szeptímakkorddal alátámasztva. Kemény domináns-tonika tömörségével, moll hangnemben maradva rántja le a zongora ennek a színpadszerű dalnak a függönyét. Visszavonhatatlanul bevégeztetett apa és fia hiábavaló csatája kis hősünk életéért. Szörnyű üresség szakad ránk. Kitől kérheti számon az apa gyermeke elvesztését?! Vigasz? Az nincs, hacsak az nem, hogy a kisfiú a túlparton már nem szenved, s talán elnyeri a teljes békességet és az örök nyugalmat.
Matthias Claudius költeményére szerezte Schubert a Der Tod und das Mädchen (A halál és a lányka) c. miniatűr megrendítő erejű dalát. Eredeti hangneme a halál d-molljáé. E dal ihlette jóval később az ugyanezen hangnemű és melléknevű híres vonósnégyest. Itt bensőséges kettesben van a halál és a lányka. Az élethez, annak minden szépségéhez ragaszkodó lánykát irtózattal, borzadállyal tölti el a betolakodó „csontos néma váz”. A minden porcikájában remegő lányt higgadt, méltóságteljes atyai bölcselettel inti nyugalomra a halál. Egyszerűen, szelíden és csendesen.
A dalt bevezető komor, súlyos, oszlopszerű zongoraakkordok és változatai szólnak akkor is, amikor – azokat mintegy kiegészítve – meghalljuk a halál énekét. Lassan lépegető, riasztóan dallamtalan a halál recitáló szólama. Barátsággal és bátorítón nyújtja a leány felé a kezét. A Don Giovanni kőszoborra emlékeztető hangzatok után mindössze néhány ütem a lánykáé. A zongora izgatott nyolcad hangjai felett félénken, rémülten hárít a lányka. A Don Giovanni katarzisának nyoma sincs, mégis a d-mollban magabiztosan válaszoló halál valamennyi pillanatában ott érezhetjük a Mozart operát. A halál kimért válaszadása fél és negyed ritmusértékeknél kisebbet nem tartalmaz. Ebben a dalban ugyan jóságos arcát mutatja a halál, de ezek a szigorú, hosszú ritmusértékek félelmetesek. Szavai szerint nem kell tőle félni, biztonságot ad és az idők végezetéig őrzi majd a lányka zavartalan álmát. Hűséges lesz és vigyázni fog rá. Őszintén, szeretettel beszél hozzá. Igaz, ebben az is ott rejlik: ő nem rábeszéli a lányt, hogy vele menjen – hiszen már nyilvánvaló – csak az ijedtségét igyekszik enyhíteni.
Szemernyi kétséget sem marad az után, hogy amikor visszatér a hangszeres előjáték – ám annak bevezető hármas- és négyeshangzatai, a fényes D-dúr harmóniájába emelkedve csitulnak el – akkorra a leány már nem él. Óvatosan segíti át a halál a földi létből ama másikba. A lányka nem küzd, nem ellenkezik, megy. Engedelmeskedik, szinte kézen fogva hagyja magát átvinni a túloldalra. A Der Tod und das Mädchen a túlparton ér véget. Tiszteletet parancsoló D-dúr záradéka megadja a feloldozást. A végtelent tárja fel, amely magához öleli a lánykát.
Melyik halál az igazi?! Lehet, hogy mindkettő: „Jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz” (Weöres Sándor). Vagy egészen más. Természetesen erre nincs – mert nem adható – felelet, annyi azonban bizonyos, hogy egyszer mindannyian találkozunk vele.
A kisfiú és a lányka odafent akár találkozhatnának is. No, meg azzal a 32 éves szemüveges úrral, akit rövidre szabott földi vándorútja ugyancsak odajuttatott „ahonnan senki nem jött vissza még”. Nyugodjanak békében.
Schubert
sírja Bécsben a Zentralfriedhofban