JOSÉ CURA ÚJRA BUDAPESTEN

José Cura utolérhetetlen, ha arról van szó: oldani kell a hangulatot. Ül a sajtótájékoztatón a sok újságíró, mindenki kerüli az első sor székeit és a jegyzeteibe temetkezik, ő pedig jön lazán, fekete pólóban és farmerben, és az első mondata az, hogy üljünk közelebb, arcokat akar látni. Ráadásul nem a mellé beosztott tolmács-hölgyön keresztül kommunikál, hanem rögtön hozzánk beszél, amitől még a legharapósabb újságírónak is kedve támad közelebb ülni. Showman-énje végigkíséri a sajtótájékoztatót, a „hivatalos részben” Cura semmit sem veszít lazaságából, jobb lábfejét lezseren a bal combjára helyezi, és kérdést sem várva rögtön elmondja, mennyire örül, hogy itt lehet. A Művészetek Palotája látványával ugyanis még mindig nem tud betelni, elmondása szerint csak Japánban látott hasonló építészeti szerkezetet. Aztán rátér a másnapi koncertre, amit nagyon vár, mivel a műsorba ezúttal hazai, vagyis argentin darabokat illesztett.

Mielőtt azonban belemerülnénk a programba, néhány szó arról, miért is jött ezúttal Budapestre José Cura. A 2013. december 3-án a Művészetek Palotájában megrendezett jótékonysági koncertet a Salva Vita Alapítvány 20 éves fennállása alkalmából rendezték. Az Alapítvány 1993-ban jött létre, mégpedig azzal a céllal, hogy támogassa az értelmi sérült emberek önálló életvitelét, társadalmi beilleszkedését. A Salva Vita fő profilja, hogy a fogyatékos, illetve egészségkárosodással élő embereknek lehetőséget teremtsen a munkaerőpiacon. Amikor az Alapítvány néhány évvel ezelőtt megkereste José Curát, ő azonnal az ügy mellé állt, ezt bizonyítja egyebek közt a decemberi koncert is.

Cura a budapesti fellépésre tehát argentin műsorral készült, és ahogy az újságíróknak elmondta: különleges programot igyekezett összeállítani. Az első részben dalok kaptak helyet, a másodikban pedig argentin egyházi zene, ami sok mindenben különbözik az európaitól, például abban, hogy táncokon alapul. Folklorisztikus hangszerek is megjelennek a színpadon, ilyen egyebek közt a charango nevű, kisméretű gitár, amelynek teste egy tüskés teknősre hasonlít, a kena elnevezésű indián furulya, a sziku, vagyis a pánsíp, és a bombo leguero, azaz a dob, aminek segítségével az indiánok távol lévő társaikkal is tudtak kommunikálni. És persze nem csupán a jellegzetes hangszerek, de a ruhák – például a poncsó – is felidézik az argentin kultúra egyik szeletét, Curának ugyanis saját bevallása szerint fontos, hogy mindig valami egyedivel, valami különleges színnel álljon a közönség elé. Mindez a koncert első részében hallható dalokra is igaz: klasszikus zenéről van szó, amit mégis áthat valami folklorisztikus. José Cura a hangversenyen hallható saját kompozíciójáról is mesélt: a hét dalból álló ciklusból egy dalt, egy Pablo Neruda-vers megzenésített változatát választotta ki, de egyszer talán arra is sor kerül, hogy az egészet előadja.

Miután beszélt a műsorról, következhettek az újságírói kérdések. Mikor azt firtatták, milyen emlékeket őriz Magyarországról, Cura úgy válaszolt, hogy egy-egy magyarországi utazás mindig különleges élmény. Oly annyira tiszteli ugyanis a magyar muzsikusokat, hogy számára idejönni olyan, mint amikor egy hívő végre beléphet a Vatikánba.

Bokor Gabriella