BÚCSÚ SZOKOLAY SÁNDORTÓL

2013. december 8-án, soproni otthonában elhunyt SZOKOLAY SÁNDOR nemzetközi hírű zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusa. Gazdag zeneszerzői és zenepedagógusi életútját társadalmi megbízatásai is végig kísérték: Magyar Kodály Társaság elnöke (1978), a budapesti Operabarátok (1985), a Magyar Zenei Kamara (1991-92), a Nemzeti Alapítvány kuratóriumának elnöke (1991-92), 1992-től a Magyar Művészeti Akadémiai tagság. A zenei közélet harcaitól megfáradva csaknem két évtizede Sopronba költözött, és komponált rendíthetetlenül, illetve megmaradt a kodályi szellem hordozójának.

Szokolay Sándort 1960-ban és 1965-ben Erkel Ferenc-díjjal, 1966-ban Kossuth-díjjal, 1987-ben és 2001-ben Bartók-Pásztory-díjjal tüntették ki, 2002-ben megkapta a Corvin-láncot. 1976-tól volt érdemes művész, később a kiváló művész címnek is birtokosa lett. Magyar Örökség-díjjal is elismerték munkásságát 1998-ban. 2008-ban Prima-díjat, 2011-ben pedig Artisjus-díjat kapott.

Temetése 2013. december 21-én volt Sopronban, melyen több százan búcsúztatták.

A magyar és az egyetemes zenei élet felejthetetlen személyiségétől Aradi Péternek, a GRAMOFON Klasszikus és Jazz folyóirat 2010. őszi számában megjelent interjújával és benne Várkonyi Péter felvételeivel búcsúzunk. (A Szerk. megj.)

„Nem jelentős zenét szeretnék írni, hanem szépet”

Találkozás Szokolay Sándor zeneszerzővel

A Művészetek Palotájában szeptember 19-én mutatják be Szokolay Sándor új kantátáját, amelyet Széchenyi István halálának 150. évfordulója alkalmából komponál. A több mint másfél évtizede Sopronban élő zeneszerzővel terveiről, operáiról, összegzésről, sőt álmairól és titkairól beszélgettünk.

✒ Aradi Péter

✒ Várkonyi Péter

Gramofon: Jövőre lesz nyolcvanéves, de már a hetvenedik születésnapja alkalmából készült interjúkban is arról beszélt, hogy szeretné átfésülni, rendbe tenni addigi életművét. Hol tart most ez a folyamat, mit sikerült megvalósítania ez irányú terveiből?

Szokolay Sándor: Semmi sem úgy sikerül, ahogy tervezzük. Úgy érzem, még mindig nem foglaltam össze az életművemet, jóllehet – bár szellemileg és fizikailag nem érzem öregnek magam – az éveim számát tekintve mindenképpen ideje lenne megtennem ezt. A művészek gyakran nem a vágyaiknak próbálnak megfelelni, hanem az elvárásoknak, ami nagyon sajnálatos. Szeretnék elbújni a dolgozószobámban, a csendes zugomban – jó, hogy kistermetű vagyok, így még inkább „el tudok ott tűnni” –, hogy csak azzal foglalkozhassam, ami számomra fontos. Nem illik az életet rendezetlenül itt hagyni. Én hitben nőttem föl, és a teremtett világ hitét mindmáig kételkedés nélkül őrzöm magamban. De nem vagyok bigott, sem álszent, sem kegyeskedő – bibliaolvasó ember vagyok; úgy mondanám, hogy nekem a hitem a légzési formám, e nélkül megfulladnék. Nem mindegy, hogyan megyünk el innen. Tizenhatodik éve élek Sopronban – itt nemcsak a műveimmel foglalkozom, hanem jobban figyelem az embereket: a növendékeimet, az unokáimat, mindenkit. Úgy érzem, ez a legszebb korszakom. Jó lenne, ha tíz év múlva is elmondhatnám ugyanezt, de akkor is lehet tervem, ha már csak két napot élek. Azt hiszem, életem legnagyobb szerencséje az, hogy nem vagyok senkivel összetéveszthető – ezt sokaktól tudom.

G.: Mikor érezné úgy, hogy megtörtént az összegzés?

Sz. S.: Biztosan nem fogok annyit élni, mint Takács Jenő, aki Soprontól tizenhárom kilométerre, a burgenlandi Cinfalván lakott, és 103 éves korában halt meg – úgy tudom, ő volt az első zeneszerző, aki megérte a saját centenáriumát. Én a vágyaimat nem években mérem: szeretnék még három szimfóniát írni, ami végig szép, amire figyelni kell, amit senki nem írhat meg helyettem. Nem szeretem a csúnya zenét, de ettől még lehetek modern zeneszerző. Az eget kimeszelni akaró vakmerőség sokkal fontosabb a művészetben, mint a mű fogadtatása.

G.: Eddig, ugye, három szimfóniát írt?

Sz. S.: Igen, a negyediken már töprengek. Szeretnék még egy operát is írni, Nagy Gáspár szövegkönyvére, Hálók címmel. Úgy éreztem, hét opera után egy nyolcadikkal kell búcsúznom, hogy összefoglaljam az életemet, de nem lehet, hogy elvérezzem egy szövegkönyvön. Az operában nem önmagában a szó a legfontosabb, hanem a fölerősített szó: az ének. Ezért nem az eseményeket, hanem a jelenségeket figyeltem egész életemben, és talán emberismeretre is így tettem szert, mint operaszerző. Olyan üzenetet szeretnék átadni, ami az első három operámból hiányzott – azokban az ellentmondás volt a lényeg. A Vérnász fő kérdése: az aggyal vagy a szívvel választunk? A mai világban könnyebb barátnőt találni, mint élettársat vagy feleséget. A Vérnászt egyébként Lamberto Gardelli ajánlotta figyelmembe azzal, hogy a darab megzenésítés után kiált. A Hamletben látszani valaminek sokkal egyszerűbb, mint valakinek lenni. A Sámsonban a szörnyeteg és a népét megváltó erős ember kettőssége jelenik meg. E három opera után elegem lett abból, hogy mindegyiknek a végén „hullahegyek” maradnak a színpadon, vagyis hogy ez alapvetően tragikus műfaj. Jóllehet talán még ma is a drámaisághoz van a legtöbb érzékem, mégis kerestem a megoldást. Következett az Ecce homo, amelyben nem Krisztus életét játsszák, hanem a passiójátékot – és karácsonyra már a Jézus szerepét alakító játékost megölik. A világ most ilyen: Krisztust már előbb megfeszítették volna… Azután jött a Szávitri: ebben Illés Endre indiai meséje nyomán már azzal próbálkoztam, hogy ne legyen a végén botrány és megoldatlanság, de nagyon didaktikusra sikeredett. Első magyar témájú operámat Szent Margitról írtam – akkor jöttem rá, hogy korábbi operáimban is ott lapult a vallás és a hit. Fájlaltam, hogy ez az operám mindössze kilenc előadást ért meg az Erkel Színházban, és a Margitszigeten nem mutatták be. Sokszor álmodozom arról, milyen jó lenne, ha elhangozhatna a Soprontól alig húsz kilométerre fekvő Sankt Margarethenben, ahol szintén van szabadtéri színpad és fesztivál (lásd cikkünket a 68. oldalon – a szerk.). A zenés színház nemcsak arra való, hogy szórakoztasson, hanem arra is, hogy elmélyítsen. Hogy aki nézi és hallgatja, elgondolkozzon, vajon abban, ami ott történik, ő hol foglal helyet. A Hálók története tudatosította bennem, hogy az szeret a legjobban, aki meg tud bocsátani. Hogyha szeretünk valakit, akkor mindenáron meg akarjuk menteni. Engem is visszahozott már a feleségem a klinikai halálból, amikor hat évvel ezelőtt megállt a szívem. Később megkérdeztem tőle, hogy csinálta, mire azt mondta: „Azt szeretném, hogy három évvel tovább élj, mint ami meg van írva – tovább úgyse hagyod.” Úgy tekintem, hogy akkor újraszülettem. Ezért nem félek az öregkortól, sem a haláltól. Annyi biztos, hogy hosszabb időre kell tervezni, mint amennyi adatik. Mindenki úgy megy el innen, hogy a javát elviszi magából. Ahogy Kodály mondta: lehet, hogy odaát is szükség van rá.

G.: Akkor azt sem bánja, ha netán nem sikerül megírni mindhárom tervezett szimfóniáját?

Sz. S.: Nem; tudom, hogy csak egy vagy kettő lesz belőle, ezért a negyedikben nagyon sokat el kell mondanom. Úgy érzem, szöveggel ezt már megtettem, nemcsak az operákban, hiszen körülbelül ezer kórusművem van, harminchat magyar költőt zenésítettem meg, hat nyelven komponálok, de egyik világnyelven sem beszélek folyékonyan. Nagyon sok oratóriumot és kantátát írtam – most éppen egy Széchenyi-kantátán dolgozom, amelyre halálának 150. évfordulója alkalmából kaptam megbízást. Szeptember 19-én mutatja be a Művészetek Palotájában az Erkel Ferenc Kamarazenekar és a Purcell Kórus, Vashegyi György vezényletével. Háromrészes, körülbelül tíz-tizenkét perces darab lesz, vonószenekarra és vegyes karra, a címe: Organum Hungarorum.

G.: Többször említette beszélgetésünk során, milyen sok terve van még. Hogyan fér bele életprogramjába, hogy megrendelésre is komponáljon?

Sz. S.: „Aranyos gazemberségem” a magyarázat. Minden megrendelésnél rábeszéltem a megrendelőt, hogy azt akarja, amit én gondolok. Nem erőszakos, de nagyon meggyőződéses ember vagyok, aki megpróbál hangolni, rávezetni másokat arra, milyen többletet ad a zene. Az aktualitást nem szeretem, mégis minden aktuális, amit írok.

G.: Ez év elején például Csoóri Sándor nyolcvanadik születésnapja alkalmából komponált a költő verseire oratorikus művet.

Sz. S.: Szakolczay Lajos vetette fel az ötletet tavaly karácsony előtt; annyira a szívemhez szólt, hogy végigolvastam Csoóri verseit, és nekiláttam a munkának. Télvégi tavaszváró a címe – a tél zsarnok, a tavasz felszabadulás, így van a passiókban is. Február végén mutatták be a Deák téri evangélikus templomban.

G.: Valahol azt mondta, sokkal szebb zenéket álmodik, mint amilyeneket aztán meg tud írni. Ez még most is így van?

Sz. S.: Kodály Zoltán azt kérdezte tőlem egyszer, hogyan komponálok. Mondtam, hogy zongoránál: le kell írnom, különben elfelejtem. Azt felelte, amit elfelejt az ember, az meg is érdemli, hogy elfelejtse – próbáljon meg fejben komponálni. Most, öregkoromban, ha nem tudok elaludni, azt csinálom, hogy a Hegedűversenyem lassú tételét, ami talán a legjobb zeném, fejben próbálom követni, hogy lássam, jó-e még a memóriám: a tétel felénél általában elalszom. Édesapám nagyothalló volt, ezért féltem, mi lesz velem öregkoromban, de szerencsére egyre jobb a hallásom. És már elő tudom hívni és le is tudom írni, amit álmodom.

G.: Azt olvastam, a vázlatait megsemmisíti…

Sz. S.: Ha nem értékes az a Szokolay-zene, elég, ha a mű megvan. Ha pedig értékes, akkor ne csámcsogjanak azon, mi miből lett, hányszor ragasztottam le, hogyan javítgattam. Nem tartom szükségesnek, hogy ezzel foglalkozzanak.

G.: Pedig ezt szeretik a szakemberek, hiszen így némileg nyomon követhető az alkotás folyamata.

Sz. S.: Számomra ez olyan, mintha valaki meglesné a szerelmi légyottot. Bár sokat beszélek, szemérmes ember vagyok. Ahogy múlik az idő, egyre többet vagyok egyedül, többet hallgatok, de amikor egy nagyobb művet befejezek, nagyon vágyom az emberek közé. Roppant fontosnak tartom, hogy mindennap létrehozzak valamit. Ugyanakkor elengedhetetlenül szükséges a pihenés. A legnagyobb csoda az álom: ha nem megy valami a zongoránál, azonnal lefekszem, alszom fél órát, és úgy ébredek föl, mintha egy angyal megírná helyettem. Persze senki nem írja meg helyettem, csak kitisztul a fülem, és jobban rálátok az egészre.

G.: Azt mondta, azért sem tartja meg a vázlatokat, mert azt akarja, hogy az utókor fejtse meg a műveit. Ehhez képest többször is előfordult, hogy viszonylag hosszan leírta egy-egy mű keletkezésének történetét, és sok mindent megmagyarázott. Nem érez itt némi ellentmondást?

Sz. S.: Egy kollégám sértőnek találta, mikor egyszer azt mondtam, annyira ösztönös ember vagyok, hogy még hibát sem kérek kölcsön. De a hibával nem dicsekszem, azt mi ketten elintézzük egymás közt a gyarlóságaimmal. Egy mű keletkezéstörténetének a szerző általi leírása nem ugyanazokat az információkat tartalmazza, mint amelyek az alkotási folyamatra nézve a vázlatokból kirajzolódnak, úgyhogy itt nem látok ellentmondást.

G.: Az életmű rendbe tételének bizonyára része az is, hogy például a már említett Hegedűversenyét újrahangszerelte.

Sz. S.: Igen, két hónap alatt áthangszereltem ütős, rezes, sok fafúvós nagyzenekarról csak vonószenekarra, hárfára és egy-egy fafúvóra. A lányom, aki játszotta az eredetit, azt mondta, egyetlen hang sem hiányzik az új változatból.

G.: Ezt saját elhatározásból vagy felkérésre készítette el?

Sz. S.: Ágoston András hegedűművész kérdezte a lányomtól, aki a Budapesti Vonósok titkára, nem csinálnám-e meg – aztán pedig csodálkozott, hogy minden hivatalos megrendelés nélkül megírtam. Azt hiszem, azért vagyok boldog ember, mert számomra az alkotóművészet hobbi. Én nem akarom unni, amit írok.

G.: Korábban azt tervezte, ír a lányának egy második hegedűversenyt is. Ez nem készült el?

Sz. S.: Írtam egy kettős hegedűversenyt, azt is nagyon szeretem. Most szó van róla, hogy egy jelentős hegedűművész házaspár eljátssza, de még nem biztos, úgyhogy nem akarom elkiabálni. Az ilyesmit nem szeretem erőltetni: alkotóművészként az a dolgom, hogy komponáljak, nem az, hogy intézzem a pályámat. Ha az ember megszokja, hogy pénzért ír, akkor a pénz lesz az ihletője? Enélkül is találok ihletforrást, ami persze nem azt jelenti, hogy ha valamely művemért pénzt ajánlanak, azt ne fogadnám el. De nem szeretem, ha el vagyok kényeztetve. Miért kell, hogy az emberre mindenki felnézzen? Nekem az is nagy öröm, ha az utcán vagy a villamoson megszólítanak, hogy hallottak a rádióban, és megkérdezik, mikor beszélek legközelebb, mert szeretik hallgatni.

G.: Mennyire kíséri figyelemmel pályatársai munkáit? Jár koncertekre és operába?

Sz. S.: Magyarországon minden operát megnézek, és ha tudok, koncertekre is elmegyek, de egyre kevésbé mondom el a véleményemet. Ha nagyon tetszik a mű, akkor melegen gratulálok, ha nem, inkább nem megyek oda, mert senkit nem akarok megbántani, de hazudni nem szabad. Egészen más lenne a művészeti életünk, ha őszinték lennének az emberek – nem úgy, hogy mindenki beolvasna a másiknak, hanem úgy, hogy együtt gondolkodnánk.

G.: És az ön darabjainak előadásaira elmennek a kollégái?

Sz. S.: Nem jellemző. Gyakran nyitok meg kiállításokat, ahol azt látom, hogy tolonganak a kollégák. A zenében nem. Lehet, hogy engem leírtak, nem vagyok olyan jelentős számukra, hogy eljöjjenek… Ám én nem jelentős zenét szeretnék írni, hanem szépet. Nagy vágyam egy olyan vonósnégyest komponálni, amely annyira tiszta, mintha kétszáz évvel ezelőtt írták volna. De nem stílusgyakorlatot, hanem igazi, tiszta zenét.

G.: Azt mondja, gyakran nyit meg kiállításokat. Hogyan viszonyul a képzőművészethez?

Sz. S.: Nagyon irigyeltem Lorcát, meg Weöres Sándort is, aki rajzolt a kézírásos verseskötetébe. Ha telefonálok, mindig firkálok, de rögtön el is dobom. Nem olyan jó a kézügyességem. Viszont érdekes módon vizuális típus vagyok, annak ellenére, hogy szerencsére elég jó fülem van: nem arra emlékszem, hogyan jutott eszembe egy gondolat, hanem arra, hogy akkor sütött a nap, vagy esett az eső.

G.: Csaknem harminc évig tanított a Zeneakadémián. Voltak olyan növendékei, akik az ön által kitaposott úton mentek tovább?

Sz. S.: Nem hiszem. Amint azt beszélgetésünk elején mondtam, szerencsére senkivel nem vagyok összetéveszthető. Zeneszerzés-növendékeimnek soha nem tanítottam a saját zenémet. Nekem is vannak titkaim, amiket nem vagyok hajlandó elmondani. Megtanultam, hogy a téglán, malteron, vasbetonon kívül mi minden tarthat össze egy építményt. De ezt nem akarom átadni, mert soha nem vágytam arra, hogy epigonjaim legyenek. Németh László azt mondta, a zene a lélek mosdóvize. Ez kicsit tanító bácsis megfogalmazás, de igaz: aki sokat hallgat zenét, az harmonikusabban él, aki kórusban énekel, az boldogabb, akkor is, ha nem lesz muzsikus belőle. Akiket tanítottam, azokról szívesen szólok, rangsorolás nélkül. A tanteremben Mohay Miklós tűnt mintaszerű növendéknek. Örömömre szolgál, hogy sok kórusművet ír. Nem riadtam vissza a nehezen tanítható esetektől sem, például az argentin Ernesto Arensont „szoros gyeplőre fogva” vezettem rá az európai gondolkodásra. Ahogy öregedtem, úgy lettem egyre szigorúbb és igényesebb. Akivel napi barátságunk alapvetővé vált, Gémesi Géza karmester–zeneszerző. Kölcsönösen tanulunk egymástól. Örülök, hogy Kondor Ádám a főiskola után elmélyült, és művei egyre jelentősebbek. Mióta számítógéppel dolgozom, önmagamat is tudom ellenőrizni, és ezáltal „saját növendékemmé” váltam. Azokra figyelek, akik valóságos életformává alakítják zeneszerzői munkájukat.

G.: Titkokat említett. Feltehetőleg minden zeneszerzőnek vannak hasonló jellegű titkai.

Sz. S.: Mindenki származik valakitől. Elárulom, szerintem a romantikában ki a legnagyobb csúcs: Brahms. Ő úgy folytatta a négy szimfóniájában Beethovent, ahogy senki más. Ennek a romantikának a hatását szeretném még jobban magamba szívni. Manapság már leírták a romantikus zenét, és sziszegnek tőle. A nyolcvanadik születésnapomon lesz egy szerzői estem az addigra remélhetőleg megnyíló Pesti Vigadóban, ahol terveink szerint a Savaria Szimfonikus Zenekar játszik majd, Vásáry Tamás vezényletével, aki már több művemet dirigálta. Elhatároztam, hogy Vásárynak és Kertesi Ingridnek meglévő imádságaimból addigra összeállítok egy csokorra valót. Egy négykezes zongoraversenyt is írok Orsi lányom férjének, Legendy Lászlónak és egy tajvani zongoraművésznek. Egyébként úgy gondolom, a zene „fogyasztójának” nem szabad a szájába rágni, mit gondoljon róla. Nagyon nem szeretek ismertetőt írni a műveimről – bár néhányszor megtettem –, mert érzem, hogy nem lesz igazam. Kodály azt mondta, nem magyarázkodás kell a zenéhez, hanem aperitif – vagyis egy kis étvágygerjesztés. Kodály személye az idők múltával óriássá növekedett bennem. Ő vált életem leghitelesebb példaképévé. Művei egyre kiérleltebbnek mutatkoznak, és maradandóbbá vált „tökéletes megoldottsága”. Nagy örömömre szolgál, hogy művészetéről Kocsis Zoltán is maximális elismeréssel szól, és erről hangszerelései is tanúskodnak. A kodályi maximalizmust várnám az utódoktól is.