A
ZENÉLÉSBŐL MERÍTENI*
Rektori
kinevezését követően
több interjú is készült dr. Vígh
Andreával, és – értelemszerűen – mindegyik azt firtatta: milyen napi
feladatok és célok állnak előtte, hogyan képzeli el a Zeneakadémia most
következő időszakát. Mivel a kinevezés óta eltelt néhány hónap,
szerettem volna kicsit tágítani a kört, és egy személyesebb interjút készíteni.
Ehhez minden adott volt, a nyugodt, oldott légkör mellett például az, hogy nem
voltam időkorlátok közé szorítva. Vígh Andrea azt mondta, addig beszélgetünk,
amíg kérdésem van, nem kell kapkodni – úgyhogy már ez is üdítő kivétel a
többnyire percre pontosan kiszámítandó interjúk világában.
Vígh
Andrea
- Közvetlenül a rektori kinevezése után írta egyik
kollégája, Kovács Sándor, hogy első alkalommal jelent meg a „női
princípium” a Zeneakadémia vezetésében. Bár nem látja magát kívülről,
biztosan van elképzelése arról, melyek azok a hagyományosan nőiesnek
tartott tulajdonságok, amelyek önt a munkában is jellemzik.
- Azt gondolom, hogy alapvetően nyugodt és
türelmes ember vagyok – ezt nem nekem kellene magamról mondani, de ezek a
visszajelzések. És minden munkakörben, minden helyzetben, ahová az élet sodort,
igyekeztem nagyon logikus és következetes emberként működni, akár
tanárként, akár művészként. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének
művészi szárnyalásaim, ne lenne művészi szabadságom. Van, de egyensúlyban
tudom tartani. Azt gondolom, egy jó vezetőnek erénye, ha következetes, ha
megtervez és végigvisz egy gondolatot.
- Elég időigényes munkakör ez. Hogyan
tapasztalja: sokkal kevesebb időt tud a hárfára szánni?
- Sokan kérdezik, hogy mi lesz a hárfázással. Ez most
nyilván visszafogottabban van jelen, tehát kevesebb koncertem lesz, de nem
hagyom abba. Továbbra is szervezem a Nemzetközi Hárfafesztivált, nyáron
megtartjuk a szokásos, karitatív templomkoncerteket a Balaton körül,
decemberben szólóestem lesz a Zeneakadémia Nagytermében, tehát koncertezem, nem
adom fel. Nem is tudnám, mert akkor a lényem egy része veszne el. Nekem ez
nagyon fontos, én ebből merítek.
- Akkor most a tanítás szorul háttérbe?
- Nem, mert azt meg annyira szeretem! Ráadásul nagyon
tehetséges, céltudatos növendékeim vannak most, remek csapat jött össze. Tavaly
Párizsban voltunk együtt, idén Berlinbe viszem őket, de az egész osztályt,
senki nem marad itthon! Ilyenkor mindig a legjobb egyetemeket, és az ott tanító
legrangosabb hárfaművészeket célozzuk meg, ebből a hallgatók
rengeteget tanulnak, úgyhogy ez nekem nagyon fontos szakmailag. Más értelemben
is mögéjük állok: próbálom segíteni a pályakezdésüket, előtérbe helyezni
őket, például önálló sorozatot szerveztem a fiatal hárfaművészek
számára. És emellett ott a rektori munka, ami nem annyira új feladat, hiszen
Batta András rektor úr mellett három évig rektor-helyettesként dolgoztam, tehát
volt már valamennyi felsővezetői tapasztalatom. Annyiban viszont
mégis új a helyzet, hogy most meg kell találnunk azt az egyensúlyt, azt a
megoldást, ami mindkét láb számára megfelelő – és itt a koncertélet és az
egyetemi oktatás közötti harmonikus együttműködésre gondolok. Rajta
vagyok, és nagyon szeretném, ha ez a legjobban sikerülne.
- Sok külföldi szeretne a Zeneakadémián tanulni,
nem csupán azért, mert itt egykor Liszt Ferenc tanított, hanem azért is, mert
él a folyamatosság: ma a Liszt-növendékek negyedik és ötödik generációja tanít
a zongora tanszéken. Ez azért komoly vonzerőt jelent.
- Igen, ez pontosan így van, a zongorahagyományok
tényleg Liszttől indulnak és onnantól kezdve töretlen az út. És ez az
eredményekben is megnyilvánul: ha szárazon, érzelmektől elvonatkoztatva
csak a tényeket nézzük, akkor a versenygyőzelmek is azt mutatják, hogy ez
egészen kiváló tanszék. Emellett pedig itt van a kamarazenei hagyomány: olyan
nevek, mint Dohnányi és Weiner nem megkérdőjelezhetőek, ezek a
tradíciók óriásiak, és vannak még ma is az épületben olyan tanárok –
emeritusok, emeriták –, akik ezt első kézből hozzák és adják tovább.
- Tehát itt is él a folyamatosság.
- Abszolút, és ez a lényege a dolognak. A fiatalok ezt
így sajátítják el, így tanulják meg, így adják tovább. Ebben van az erő.
Volt például az izraeli projektünk, tavaly a mi tanáraink és diákjaink voltak
Jeruzsálemben, idén pedig mi láttuk vendégül őket. Mindannyian elmondták,
mennyire izgalmas volt megfigyelni, hogy bizonyos zeneművekre hogyan lát
rá egy izraeli diák, és hogyan egy magyar, a mi tradíciónkból – merthogy a
programban voltak kimondottan magyar, és voltak kimondottan izraeli
kötődésű darabok. Amikor aztán összeültek egy kamaraegyüttesbe,
rengeteg tanulhattak egymástól, hozzáállást, látásmódot. Ez valódi
együttműködés volt, és nagyszerű nemzetközi híd. És mindez nagy
rugalmasságot követelt a gyerekektől, hiszen kamarazenéltek, egymásra
figyeltek, egymás rezdüléseit kellett lekövetniük a közös zenélés alkalmával.
Ez óriási tapasztalat és felkészülés a profi zenészpályára.
- A magyar-izraeli projekt részleteiről már
korábban beszámoltunk a Legatóban, és arról is, hogy a tavaly Jeruzsálemben,
idén februárban pedig itt, a Zeneakadémián megrendezett workshop
megvalósulásához a Baráti Kör is jelentős anyagi támogatást nyújtott.
Melyek azok a területek, ahol a jövőben is számítanak az egyesületre?
- A Baráti Kör évek óta mellettünk áll. Fantasztikus
támogatást kapunk tőlük, és most nemcsak ennek a mértékére gondolok, hanem
a biztonságérzetre, arra, hogy tudjuk: számíthatunk rájuk. Nagyon hálásak
vagyunk, mert sok hallgatónk csak úgy tud kijutni nemzetközi versenyekre, ha
tőlük kap anyagi segítséget, hiszen se a családokban, se nálunk, az
iskolában nincs annyi tőkeerő, hogy mindenkit támogatni tudjunk.
Egy-egy versenyhelyezés vagy győzelem pedig nem csak azért értékes, mert
dicsőség az iskolának, Magyarországnak, a Baráti Körnek, hanem ezek azok
az eredmények, amelyekkel alátámaszthatjuk, hogy a mi oktatásunk tényleg
világszínvonalú. Úgyhogy ebből a szempontból is nagyon fontos ez, de a
Baráti Kör nem csak a növendékek versenyrészvételét támogatja, hanem a
legkülönbözőbb dolgokat, például a hangszervásárlást. Nemrég kaptuk meg a
Nemessányi-hegedűt, ami nagyon nagy öröm, hiszen gyakran azért kerül
hátrányba egy-egy fiatal, nagyon tehetséges muzsikus, mert nincs
lehetősége a megfelelő hangszeren játszani. Tehát ebben, de minden
másban is segítenek, az összes, hozzánk kapcsolódó tevékenységre odafigyelnek.
Támogatják az iskola zenekarát, és még rengeteg mindent, szóval, nagyon jó,
hogy vannak, nagy szükség van rájuk. Ráadásul csupa olyan ember van a Baráti Körben,
aki szereti a zenét. És lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de nekünk az is
egy fontos visszajelzés és támasz, hogy ők szívesen jönnek koncertre.
- Egy korábbi interjúban azt mondta: azt szeretné,
ha a Zeneakadémia lenne Magyarországon a klasszikus zene szíve. Ez pontosan mit
fed?
- Úgy gondolom, hogy mi innen indulunk ki. Az egyik
felvállalt feladatunk a tehetséggondozás, ezen belül működik a Rendkívüli
Tehetségek Osztálya is. Ez azt jelenti, hogy itt tizenegytől tizennyolc
éves korukig követjük a gyerekeket, akik tényleg minden értelemben rendkívüli
képességűek. Ők összesen tizenöten lehetnek, erre semmiféle
támogatást nem kapunk, a Zeneakadémia maga termeli ki ennek a költségeit, mert
úgy gondoljuk, hogy a jövőt tekintve ez különösen fontos. Az osztályban
tanuló tehetségek a legmagasabb szintű képzést kapják az Akadémia falain
belül, minden tárgyat a legkiválóbb tanárok tanítanak ennek a pár gyereknek.
Közülük kerülhetnek ki később az új Kocsis Zoltánok és Schiff Andrások.
- Van-e most olyan terve, amit különösen
izgalmasnak talál, és ami nem kapcsolódik közvetlenül a Zeneakadémia napi
működéséhez?
- Igen, van valami, ami engem most nagyon érdekel: a
Kodály-hagyományoknak a felfrissítése és megújítása, tehát magának a teljes
vertikumnak az átnézése és újragondolása. Természetesen nem változtatásra
gondolok, hanem a Kodály-módszer megerősítésére. Nekem az a célom, hogy az
alapfokot és a középfokot összefogva egy nagyon stabil rendszert építsünk
vissza, mert a rendszerváltás óta ez kicsit háttérbe szorult. Tehát ugyanúgy,
ahogy az elképzelések szerint a gyerekek életének mindennapos része kell, hogy
legyen a mozgás, a testnevelés, én szeretném elérni, hogy a zene is az legyen.
Orvosi adatok bizonyítják, hogy annak, aki kisgyerekkorától kezdve foglalkozik
zenével – és itt nem a professzionális muzsikus-nevelésre gondolok – jobb lesz
a problémamegoldó-készsége, a felfogóképessége, a kombinatív készsége, és
gyorsabban tanul meg bármit, legyen az idegen nyelv vagy matematika. És mindez
még az időskorra is kihat, hiszen a kognitív képességeket messze tovább
megőrzik azok az emberek, akik zenével foglalkoztak.
- És ez a koncepció hogyan kötődne a
Zeneakadémiához?
- A Zeneakadémia, mint csúcsintézmény, kidolgozna egy
rendszert, ami egészen pici korban, az óvoda utolsó évében kezdődne. Azt
szeretném elérni, hogy a gyerekek mindennap foglalkozzanak zenével, olyan
zenével, ami értékes, és amit szeretnek. Szerintem ez nagyon fontos, és a lelki
békét, a lelki egészséget is biztosítja. Én a zenetanítást kicsikkel kezdtem,
általános iskolában, alsósoknak tanítottam szolfézst, később ezzel
párhuzamosan hárfát, ugyancsak kicsiknek, és nagyon szerettem. A legnagyobb
sikerélmény ott van, a legnagyobb lépéseket ott tudjuk megtenni. Volt egy
kislány, aki szeretett volna jönni hozzám hárfázni, de az édesanyja nem akarta
engedni, mondván: a lánya nem tanul jól, és a hárfa még több időt venne el
a tanulástól. Végül mégis eljöhetett hozzám tanulni, és a kettes-hármas,
bukdácsoló gyerekből év végére négyes szintű tanuló lett. A zeneoktatásban
az a fantasztikus, hogy olyan idegpályákat kapcsol össze, amit más nem. Itt a
hallás, a látás, és a kismotorikus mozgás kapcsolódik össze, tehát a
legösszetettebb idegpályákat gyúrja meg, teremt kapcsolatot közöttük, és ez hat
az agy többi területére, gyorsít fel más folyamatokat. Szerintem tehát nem az a
legfontosabb kérdés, hogy kiből lesz professzionális zenész, hanem az,
hogy mindenki tanuljon zenét, mert felszabadít, segít a tanulásban, közösségi
élményeket, és főleg: rengeteg örömöt ad.
Bokor Gabriella