A színpadon tanultam meg mindent

Beszélgetés Miklósa Erikával

Józsa Ágnes

Kritika| 2011. május 31.

Húsz éve van a pályán, énekel a világ nagy operaszínpadain, s egyre többet Magyarországon is. A MÜPA-ban Donizetti Szerelmi bájital című vígoperájának Adináját, majd az Operaházban Verdi Rigolettójának Gildáját énekelte. A karácsonyt az USA-ban töltötte, kilencszer énekelte el a Varázsfuvola Éj királynője szerepét.

A primadonnák többnyire megközelíthetetlenek. Ön nem.

Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy az ember sose felejtse el, honnan jött, ki is ő, és milyen a személyisége. Egyszerűen ellenkezik a személyiségemmel, hogy én mindenféle allűrökkel és a megközelíthetetlenség jelzőivel illessem magam. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember a legtermészetesebben csinálja azt, ami a hivatása, nem csak az életét. Nekem ez az ars poétikám.

Sportolónak készült, aztán kiderült, hogy nem lehet sportoló, és akkor énekesnő lett, s az Éj királynője áriájával sikeresen felvételizett az Operaházban.

Nagyon szerettem volna magasugró szakedző lenni. Egy tizenöt éves lánynak, aki éppen azt sem tudja, hogy milyen a nagybetűs élet, ez pszichésen nagyon nehéz. Sokat vívódtam, nem találtam a helyem, és leromlott a tanulmányi eredményem. Az ének egyféle kapaszkodó volt. Megemlíteném azt a tanárnőt, aki felfedezett, tanított, s aki a máig ható alapokat adta nekem: dr. Madai Lilla. Ő hitt benne, hogy fel tudok állni ebből a mélységből. Igaza lett. A sport és az, hogy stramm, vidéki lány vagyok, mind segített abban, hogy nagyon gyorsan váltsak. De azért nem volt az olyan egyszerű! Azon sem gondolkoztam, hogy az Éj királynője szerep milyen fantasztikus, mert fogalmam sem volt az operavilágról. Arról sem volt fogalmam, hogy ez az ária minden szoprán vágyálma, „a” csúcsszerep. Vannak a szerepek és van az Éj királynője. Ezt mindig külön emlegetik. De végül is nem foglalkoztam ezzel, hanem örültem.

Tanult előtte is zenét?

Zenei tagozatos általános iskolába jártam alsó tagozaton. Nem voltam annyira süket fülű, sőt javasolták is a szüleimnek, amikor még óvodás voltam, és tehetségkutatók járták az óvodákat, hogy jó lenne zenével foglalkoznom, mert nagyon jó a hallásom, jó a ritmusérzékem, s erős, tiszta hangom van. De nem ebbe az irányba mentünk el.

Jött a középiskola, és akkor már az operaénekesi pályára készült?

Nem összpontosítottam erre a területre. Nagyon korán bekerültem az Operába. Alig voltam húszéves.

Eléggé nagy lépés ez, s nem is szokványos. Mielőtt valaki bekerül az Operaházba, előtte több évig tanul a Zeneakadémián.

Azért ez meg volt tervezve. Lilla néni elővezette nekem, hogy mi a menet, hogy a konzervatórium után jön a Zeneakadémia.

Mindig eléggé individuális személy voltam. Valahogy az én életemben semmi sem történt normálisan. El kellett fogadnom, hogy nem vagyok átlagos ember. Már gyerekkoromban sem. És ez sok mindenben megnyilvánult. Nagyon erősen tudtam hatni a társaimra. Állandóan szervezkedtem, őrsvezető voltam, meg kicsiket vittem kirándulni. Mindig valami programon ügyködtem. A közösségépítés benne volt az életemben. Ez sem normális. A váltás sem volt normális. Azt kellett elfogadnom, hogy nálam nem úgy történt, ahogy másoknál szokott. Mikor elmesélték, hogy ez és ez lesz, akkor én elgondolkodtam, hogy Úristen, milyen sok év lesz az, amíg elvégzem a Zeneakadémiát, és majd, talán 28-30 éves koromban be is kerülök az Operaházba! Hát nem így történt. Nem azt mondom, hogy linkóci voltam, de azt igen, hogy hebrencs. Valahogy a sebezhetőségemet palástolva, még nem a végzet asszonyaként, de a végzet lányaként viselkedtem. Szóval, mindig ellenkeztem, mindig szabotáltam. Ami kötelező volt, azt direkt nem csináltam meg. Így a konziban sem voltam ott mindig, amikor kellett volna. És akkor egyszer nagyon mérges lett az énektanárnőm, Valika néni, és azt mondta: annyira, de annyira elege van ebből – Szörnyellának hívott –, hogy egyszer itt vagyok, egyszer ott, mint egy szellem. Vége. Előéneklést hirdettek az Operaházban, és ő nagyon kíváncsi rá, hogy autentikus személyek milyen véleményt mondanak rólam, egy ilyen fiatal lányról. Így mentem föl azt előéneklésre az Operába, és mivel áriát kellett énekelni, s én az Éj királynőjén kívül nem tudtam más áriát, hát ezt énekeltem. Én nem úgy nőttem föl, hogy az operairodalom szólt reggeltől estig. Kiskunhalason egy kis alföldi városban születtem, szüleim átlagos emberek...

...akik segítették életútját...

Természetesen, ha szereti a szülő a gyerekét, akkor elfogadja s támogatja. Amennyi az erejükből tellett, segítettek, de azért nem voltunk úgy eleresztve. Amikor a próbaéneklésen kimondtam, hogy a Varázsfuvolából az Éj királynője áriáját szeretném énekelni, akkor nagyon örültek és csodálkoztak, hogy ilyen fiatalon, mert nagyon kevesen énekelnek elő ezzel a szereppel. Nekem sikerült. Éretlen volt még a szerep, de mégis, az a háromvonalas F az tiszta volt és ott volt, ami ennek a szerepnek a lényege. Így kerültem be a Magyar ÁllamiĘOperaházba, tulajdonképpen brahiból és az énektanárom dühéből.

Hiányzott az, hogy nem végzett Zeneakadémiát?

Tulajdonképpen az alapokat nagyon jól megkaptam a konziban is, meg előtte, magánúton. És most, így, húsz év távlatában el kell, hogy mondjam, sajnos, a színpadi művészek tanításában nálunk nagyon sok a hiányosság. Túl sok elméleti dolgot tanítanak, és sokkal kevesebb az, ami lényegesebb lenne: például a színészet. Ma már nagyon fontos az, hogy mit kap az ember a színpadon. Nem elég, hogy valaki szépen, tisztán énekel. Számít az is, hogy néz ki, és fontos a színészi játék. Ma már ott van az énektudással egy értékben – nem mögötte – a színészi játék. Én több színpadi technikát tanítanék az énekeseknek. De én semmiben nem szenvedtem hiányt, hiszen a színpadon tanultam meg mindent igazi, nagy mesterektől.

Lehet ezt nevesíteni, helyszínekhez kötni?

Szerencsém volt, mert amikor bekerültem az Operába, a vezetőim érezték, hogy egy ilyen fiatal emberrel, aki életében opera közelében sem volt, azzal másként kell bánni. Elsősorban arra figyeltek, hogy nagyon sok kis szerepet tanuljak, s minél tökéletesebben. Mellém adtak egy embert, akinek áldom a nevét a mai napig, Komlóssy Erzsébet alténekesnőt – a legjobb Gertrudis volt a Bánk bánban Simándy József partnereként. Nagyon jó színésznő is volt, és nagyon sok olyan dolgot tanított, például: hatalmas palástot hogyan kell viselni, hogyan kell járni abroncsos szoknyában vagy ampír ruhában. Olyan dolgok ezek, amelyekre nem is gondol az ember, de mégis, a tökéletes produkciónak ezek is részei. Nagyon sok mindent megtanított nekem és a legfontosabbat: hogy akár emberileg, akár énektechnikailag minél természetesebben csináljak mindent. Ne térjek le soha arról az útról, amit belülről érzek. Ő volt az, aki indulásomat segítette. Megemlíteném Hamari Júliát is, aki tizenkét évig volt mellettem. És hatással voltak rám a karmesterek, a rendezők. Ruszt József például, akivel nagyon fiatalon, 1993-ban találkoztam, s nagyon sokat tanultam tőle. Neki köszönhetem az ismeretséget Gálffi Lászlóval, aki 1995-ben indított osztályt a Színművészeti Egyetemen, és engedélyezték, hogy bejárjak a színészmesterség órákra.

Beült a hallgatók közé?

Be. Nagyon sokat tanultam ott, és hát jött a külföld. A külföldi színpadokon pedig nagyon keményen kell teljesíteni. Ott én is egy énekesnő vagyok és nem Erika drága.

Mi az, ami segítette, hogy megtalálja a helyét Szegedről a világ nagy színpadain a világ nagy előadói között. Gondolom, a helyszínek és a partnerek között is van különbség.

Az embernek nagyon sok önbizalmat ad, ha olyan helyen énekelhet, amely nívós és amelyet jegyeznek a nagyvilágban. Nekem is igazából nagy önbizalmat a New York-i Metropolitan adott 2004-ben. Ott olyan munkamorál van, és olyan rendszerben dolgoznak, amely irigylésre méltó. És ha szabad ilyet mondani, igazából dolgozni én is ott tanultam meg. Sok mindenre ott jöttem rá. Valószínűleg ez jött a korral, az én érésemmel is. Amit ajánlanék mindenkinek, és azonnal le kellene másolnunk, az a kollegiális viszony, az ahogy a kollégák ott ösztönzik és bátorítják egymást. Mindig a produkció a lényeg. Azt kell közösen megalkotnunk, így nem az egyéni érdekek motiválnak. Természetesen, nekem kell a legjobbnak lennem, nem arról van szó, hogy nem, csak mégis közösen és együtt. Nekem ez nagyon tetszik, ez a közösségi munka.

Itthon ezzel nem találkozott?

Itt ez eleve nehezebb. A magyar ember kicsit más típus. Benne van a kishitűség, a saját magába vetett hitnek a hiánya, arról nem is beszélve, hogy nálunk az irigység az első számú motiváció. Ebből ki kellene lépni, és értékelnünk kéne, amit tudunk. Kis ország létünkre sok mindenben annyira jobbak vagyunk mint mások a világon! Érdemes lenne tükörbe nézni és tudni, hogy kik vagyunk és mik vagyunk. Függetlenül attól, hogy mi volt a történelemben, túllépni ezen, továbblépni.

A színpadi művész életében a szerepeken keresztül épül a világ. Önnek hogy épült?

Ez sem volt normális. Kezdtem a kis szerepekkel a pályám elején, és utána nagyon gyorsan jöttek a nagyon nagy szerepek. Amíg a Magyar Állami Operaház tagja voltam, a Lammermoori Luciától kezdve, a Denevér Adélja, az Arabellából pedig a Fiakker Milli – óriási feladatok. És nemsokára rá készültünk a Mozart-évre. Az Éj királynőjére rengeteg felkérést kaptam. Azt tudni kell, hogy ez a szerep nem tűr meg maga mellett más szerepeket. Más testet, mozgást, hangot, idegrendszert kíván, mert technikailag is különlegeset követel. Hat évem volt, ami csak ezzel telt. És a köztes állapot? Talán két hónap szünet volt, a többit mind ezzel töltöttem. A világ összes nagy színpadán elénekeltem, és lemez meg film is készült. Akkoriban mondogatták is, hogy én nem tudok kijönni már soha többé ebből a szerepből. De ez nem így van. Ha az ember odafigyel magára, s nem törődik ezekkel a hangokkal, akkor továbblép. Most, lassan, úgy érzem, megértem már más szerepekre is. Jön is több, például a Szerelmi bájital vagy akár Rossini Ory grófja, vagyis, az operabuffák, a vígoperák.

Ez más karaktert kíván hangilag is. A vígoperákban nagyon sok komikus elem van. Mit adnak ezek a szerepek? Egyszerű átállni, hogy egyik este Gilda vagyok, a másik este Adina?

Nincs egyik este meg másik este. Ezt így nem lehet csinálni. De annyira sok tapasztalatom van, volt és energikus típus vagyok, így nagyon könynyen tudok alkalmazkodni helyzetekhez, szerepekhez. Ezek a vígoperák pedig engem mindig kikapcsolnak, sosem tudok beléjük fáradni. Ez talán azért is van, mert észrevettem, hogy ezekben a szerepekben – akár Adinaként a Szerelmi bájitalban vagy a Don Pasquale Norinájaként vagy az Ory grófjában Adélként – maximálisan saját magamat tudom adni. Ez azt jelenti, hogy bennem van a drámai is valamilyen szinten, és bennem van a komikai alkat is. Minden. Meg tudom az igazi saját magamat mutatni a szerepen keresztül. Mintha fürdőznék, annyira szabadnak érzem magam ezekben a szerepekben. Eddig igazából a könnyű műfajban, a musicalekben meg a nekem írt dalokban éreztem ilyen szabadnak magam, és nem is gondoltam, hogy operában is érezhetem így.

Ez sem mindennapos, hogy nincsenek műfaji határai.

Igen, én ezt soha nem is titkoltam. Ezért rengeteget támadtak. Ezt, ha félreértik, ha nem, nem érdekel. Ez egy adottság. Én egy olyan szerencsés ember vagyok, aki a Jóistentől megkaptam azt, hogy csodálatos hanggal, csodálatos alkattal, s jó természettel születtem. Ezzel az adottsággal az az egyetlen dolgom, hogy szolgáljak. Közvetítő vagyok, aki ha tetszik, embereket gyógyít ezzel – mindegy, hogy hívjuk, lehet hívni gyógyításnak, örömszerzésnek, kikapcsolódásnak – egyre megy. Én ezt az ajándékot kaptam, s nincs az odaírva, hogy én ezt csak az operában tehetem. Az én nagy szerencsém az az – mint az autózásban a Forma–1 –, az éneklésben az opera az abszolút csúcs. Én ezt tanulhattam, ezt csinálhatom, de végül is alkalmas vagyok ezzel a technikával bármilyen stílusra.. Hogy én egy magyar népdalt énekelek vagy egy megzenésített verset, egy musicalt, egy popszámot avagy egy operát, az szerintem, majdnem hogy mindegy. Az a lényeg, hogy énekeljek.

Ezek mind különböző feladatok. Ezekre hogy készül?

Természetesen, tudatosan készülök. Nem úgy van, hogy összevissza mindent elvállalok, hanem ezeket beosztom, hogy mikor, mit lehet, mikor mi fér meg egymással.

Segíti valaki ebben?

Természetesen. Elfelejtettem eddig mondani, hogy egy művész számára nagyon fontos az, hogy szakmailag milyen háttérrel rendelkezik, ki van mögötte, ki az, aki segíti. Nekem már nagyon régóta ugyanaz a zongorakísérőm, korrepetítorom, edzőm, ha úgy tetszik: Haraszdi Miklós. Ő segít, és rajta kívül még több olyan emberrel dolgozom, akik a saját területükön a legprofibbak. Így Malek Miklós, Maklári László nevét kell említenem. Ők vezetnek engem az ő területükön stílusban és zenében. Mindig megtalálom azt az embert, vagy megtalál engem az az ember, aki nekem segít. És én mindig is maximális alázattal fordultam minden mester felé. mert másképp nem is lehet. Meg is fogadtam, hogy nyitottan, alázattal és tanulásvággyal fordulok mások felé. Soha nem szabad éreznem, hogy belefásultam. hogy rutinból csinálom, vagy azt, hogy én szuper vagyok. Sose leszek szuper, és sose leszek tökéletes, meg nem is vagyok az. De megpróbálok törekedni rá. Azért is vagyok sokszor nyugodt, amikor kérdezik, hogy miért nem izgulok. Mondom azért, mert én felkészültem, mit izguljak?

És soha nem történt olyasmi, ami megzavarta volna ezt a színpadi önbizalmat?

Biztosan, fiatal koromban, amikor még betöretlen csikó voltam, akkor nagyon sok hibát követtem el, de idővel az ember ezeket a helyzeteket megtanulja kezelni.

Mások nem tudják megzavarni?

Nem, soha.

Sem itthon, sem külföldön? Karácsonykor a Varázsfuvola angol változatát énekelte. Mi ez az angol változat?

Az Egyesült Államok mindig a nagy újításokról volt híres, és pár évvel ezelőtt az opera új intendánsa, Peter Geld elhatározta, hogy valami olyant hoz létre, amivel még több embert be lehet csalogatni, még több embert meg lehet szólítani, legalábbis meg lehet velük ismertetni az opera műfaját. Elsősorban a gyerekekre és a fiatalokra gondolt. A Varázsfuvola erre abszolút alkalmas. Kitalálták nagy merészen, hogy angolra lefordítják a darabot, átírják a szöveget, s készítenek belőle egyrészes, 80-90 perc közötti időtartamú változatot. Természetesen, rengetegen támadták őket ezért, hogy szentségtörés, mert ugye Mozart-remekmű. De szerencsére, ez őket nem érdekelte.

Szerepeket is kihúztak belőle?

Nincsenek kihúzva szerepek, csak jóval rövidebbek lettek, kivéve az enyém. Megmaradt a történet maga, és nagyon pergő és izgalmas lett. Tökéletesen sikerült. Filmet is készítettek belőle. Ez volt az első élő operaközvetítés. A világban nagyon sok helyen közvetítették. A filmet, sajnos, még nem láthatták itt, Magyarországon. Ez a változat ment most karácsonykor. Kilenc előadás volt, melyekre hónapokkal előre eladták rá az összes jegyet, mert annyira népszerű. Most itthon készülök a lemezemre is meg a Don Pasqualéra is, ami a tavaszi fesztiválnak lesz az egyik kiemelt eseménye, a címszerepben Juan Ponssal. Juan Pons Alvarez még soha nem volt a Magyar Állami Operaházban, és nem is énekelte ezt a szerepet.

Új lemezre készül. Eddigiek: Szivárvány (2000), Alternadíva (2003), Csillagfényben (2003), Az ég szabad – poplemez – (2006), Impression – koncertáriák (2006). Az új CD-n milyen műfajban hallhatjuk?

Egészen különleges lemez lesz. Természetesen, nehogy már egy megszokott, normális hangulata legyen! Ez egy teljesen újfajta lemez lesz. Még nincs címe, de ha a hangulatának megfelelően egy címet kívánnék írni, akkor valószínűleg az a szenvedély útjai lenne. A válogatásban az utazásaim, a szerelmek, vagyis sokféle érzések jelennek meg, nagyon érdekes, izgalmas hangszerelésben. Kiválasztottam többet kedvenc helyeim, s kedvenc énekeseim közül. Lesz benne ezért az argentin tangótól a portugál fadon keresztül áthangszerelt Carmen-habanera is. Hogy értse: egy része egy quintettel készül, akik gitár, harmonika, nagybőgő, zongora, hegedű összeállításban kísérnek. Több szerelmes szám is lesz, amelyet áthangszereltek. Ács Péterék – a Quartett     Escualo – kiegészült az én zongorakísérőmmel, Haraszdi Miklóssal. Így lett a quartettből quintett. Közreműködik még Fekete Kovács Kornél is. Amikor Sanghajban énekeltem, akkor ő készített a zenekarával egy olyan összeállítást, amelyben nagy Kálmán Imre-operettekből hangszerelt át kicsit dzesszesre. Fantasztikus volt, vele is készítettünk már Händel-átiratokat is. Szóval ez az új lemez egy nagyon érdekes, szenvedélyes utazás lesz.

Milyen helyszínek és mely szerepek szóltak bele az életébe?

Az Éj királynője, az abszolút. Az teljesen a névjegyemmé vált, hiszen a nemzetközi karrieremet is ez indította el. Ezzel jutottam a csúcsra, ezzel jutottam London, Párizs, Madrid, München, Berlin – sorolhatnám a világ nagy színházait –, s a Metropolitanbe is. Aztán vannak kedves szerepek. Ilyen például: Straussnak az Arabella című operája, amelyben van egy olyan speciális szerep, mint az Éj királynője, a Fiakker Milli, aki egy magyar lány. Erre engem hívtak. Zürichben volt a bemutató, és még Götz Friedrich, aki fantasztikus nagy rendező volt, állította színpadra ezt a darabot. A szerep technikailag nagyon nehéz, igazi koloratúrszerep. Nekem ez is nagy lökést adott a pályámon nagyon fiatalon. Színészileg is rengeteget tanultam meg énektechnikailag is. Aztán meghatározó volt az életemben Milánó, amikor ösztöndíjasként a Scalában tanulhattam egy évig. Akkor ott Riccardo Muti volt a zenei vezető. Ott én a „rettegett” Ricardo Mutival is dolgozhattam. Ott találkozhattam egy csodálatos nagy énekesnővel, aki nekem a szereptanulásban segített, a török származású Leila Genscherrel. Nem tudom, hogy mond a neve ma valakinek valamit, mert tulajdonképpen peches volt. Maria Callassal egy időben indult a pályája. De fantasztikus személyiség, és ő is nagy hatással volt rám.

Milyen szerepeket énekel szívesen?

Strauss Denevér című darabjában az Adélt. Azt nagyon-nagyon kedveltem. Talán azért, mert ez volt az első rendezés, amelyben felléptem, s a nyitány alatt szivaroznom kellett. Ez nagyon jópofa volt. Hogy mit szeretek még? Mindent. Tulajdonképpen nem tudok mit mondani, mert mindig azt a szerepet szeretem a legjobban, amivel éppen foglalkozom. Szerettem a Humperdinck Jancsi és Juliskájából az ébresztő manót meg az altatómanót. Ezek nem nagy szerepek, de jók. A kis szerepeket is szeretem. A nagy szerepek közül most kezdtem el tanulni Bellini A puritánok című operájából Elvira szerepét, amely – szerintem –, nagyon is nekem való.

És hol?

Hát, sajnos, nem nálunk. Ezt a darabot külföldön is ritkán adják elő és akkor is leginkább koncertszerűen. De talán egyszer itt is el tudom énekelni valamikor. Ami talán még egy ilyen nagy szerepem lehet, az Verdi Traviatájában a Violetta.

Más Donizetti, más Verdi, más Mozart, más Bellini...

Igazából két technika van. Az egyik a Mozart-technika, amely karcsú s nagyon koncentrált éneklést kíván. Szokták mondani néha az énekesek, hogy nem árt időnként kicsit Mozartot énekelni, mert helyreráz technikailag. Ott nincs kecmec, annyira észre lehet venni, ha abból kiesik az ember. És van a bel canto. Ez olyan éneklési technikát jelent, amely a tökéletes dallamformálást helyezi az előadás középpontjába. Ez, ugye, az olasz operáknál kell, és ott aztán elengedhetetlen. Mozartosan nem lehet egy Verdit vagy egy Bellinit énekelni, mert az teljesen más technika. Ha tudatos egy énekes, akkor nagyon figyel ezekre a dolgokra. Ezt tudni kell. Ezt meg lehet és meg is kell tanulni.

Kivételes alkat. Kell féltenie az alakját?

Az alakomat nem féltem. Szerencsés vagyok. De ezért sokat is teszek, hogy így maradjon. A sportolást nem hagytam abba, futok is meg tornázom is, szinte napi rendszerességgel. Egyébként is ilyen alkat vagyok. A mozgás nekem nagyon kell. Másnak is kellene. Nem kell élsportolónak lenni. Én szerencsés alkat vagyok, nem vagyok hízékony típus. Mindig ilyen voltam, vagyok. De odafigyelek. S gondom van arra is, hogy egészségesen táplálkozzam.

Hogyan tudja beosztani a napirendjét?

Hát nehezen. Nem csak az utazások miatt. Ez  rendszertelen élet. Csak úgy tudom, ha valamilyen rendszert teszek bele. Például ilyen a táplálkozás: figyelek arra, hogy az a napi ötszöri étkezés meglegyen, de figyelek a folyadékbevitelre, a mozgásra. Ez is rendszer az életemben.

Tanult táncot vagy színpadi mozgást?

Nem tanultam, de folyamatosan gyakorolok. Ha olyan produkció van, akkor természetesen táncórákra kell járnom. Most készül ez az új lemez, amelyből koncerteket is szeretnék. Ehhez meg kell tanulnom az argentin tangót, meg különféle táncokat. Fantasztikus est lesz, mert koreográfiája lesz az egésznek. Ma már elengedhetetlen szerintem, hogy egy művész igazi show-műsort csináljon.

Jár énekórákra is?

Gyakorlatilag én öntanító vagyok. Ezt a módszert nem lehet általánosítani, mert van, akinek kell hogy énektanárja legyen.

Kell a külső fül?

Nekem van, ő a korrepetitorom, Haraszdi Miklós. Ő az abszolút kontrollom, és napi kapcsolatban vagyok vele. Nagyon sokat edzünk, ha lehet így mondani. Van egy teljes apparátus, amelynek tagjai szívvel-lélekkel segítenek engem a munkában. Ez a Pentaton művészügynökség, azon belül is Lőrinczi György, aki elvállalta, hogy segít nekem. Sokat utazom, sok a fellépésem itthon és külföldön is, s vannak olyan adminisztratív és gyakorlati dolgok, amelyekre egyszerűen nincs időm.

Ez nagyon kemény élet, hivatás.

De nem áldozat. Aki ilyen adottságot kap a Jóistentől, mint én, annak ezt el kell fogadni. Jó, nem mondom, néha, mikor „alsó hullámot” fogok, akkor elmondom magamnak, de jó lenne egyszerű testnevelő tanárnak lenni, aki végül is, bármikor oda mehet, ahova akar. Amikor fiatalabb voltam, én nem járhattam diszkóba, meg füstös helyekre. Nem vagyok egy ivós, de az embernek néha jólesik egy-egy pohár vörösbor, de azt sem lehet mindig. Ha az ember tökéletesen akar valamit csinálni, akkor tudatosan kell élnie.

De hát önben rengeteg érzelem is van. A belső fűtöttség azért tud átjönni a szerepeiben, mert azok emocionálisan is alá vannak támasztva, hitelesek.

A színpad az más. A színpad az a hely, ahol kendőzetlenül, leplezetlenül kiállhat az ember és kifordíthatja saját magát, a szívét a lelkét. Megmutathatja, hogy ki is ő vagy mi ő, és nem kell félni attól, hogy az őszinteségéért kinevetik. Mindig felment, hogy a színpadon vagyok. Ez az én hivatásom. Amikor nagyon fiatal voltam, akkor nem értettem, hogy miért képesek az emberek meghalni a színpadon. Színészekről nem egyről hallani. Az énekesek kevésbé, mert ott a technika miatt sokkal racionálisabbak. Nem mindenki ég el a szerepben. De volt szerencsém olyan énekesekkel is találkozni, akik a színpadon haltak meg, és ott is akartak meghalni. És akkor még nem értettem, hogy miért kell ez, miért jó ez, s aztán idővel megvilágosodott. Nem is lehet más választásom. Én azért kaptam ezt a csodát, hogy azok az emberek, akik odajönnek és meghallgatnak engem, ők nem egy CD-t akarnak meghallgatni, hanem hús-vér embert. Olyan érzéseket akarnak átélni, amelyeket ők maguk nem mernek kimutatni, megélni, hogy azt én megéljem, s csodálatos zenével fűszerezve így élhessék át. Ez magasztos dolog. Sok művésztársam talán nem is fogja föl ezt, és nem is gondol bele. Valamiféle eszköznek meg valamiféle jópofa dolognak gondolja, hogy „operaénekes vagyok”.

És ezért más Miklósa Erika...

Nem biztos, hogy ezért más, csak én ezt így élem meg. Van, amikor jobban sikerül, van, amikor kevésbé. Van ilyen napom, és van olyan napom. De kétszer egyformát soha nem fogok csinálni.

Nem volt kudarca?

Dehogyisnem! Rengeteg kudarcom volt. Hú, de sokszor! Sokszor volt. De a kudarcot sokkal    könnyebb elviselni, mint a sikert. A sikerrel valójában semmit sem lehet kezdeni. Igazából hogy is éljem meg én a sikert, tapsolnak, meg őrjöngenek, meg fantasztikus leveleket kapok... De valahogy azt nem tudom kikiabálni magamból. Egy kudarcot, azt igen. Akkor azt mondom: a rohadt életbe, ebből föl kell állnom. És megmutatom, hogy igenis sikerül. Megcsinálom. De a siker? Ott állok egyedül a sikeremmel, és mit tudok vele kezdeni? Sokszor van úgy, hogy előadás után leülök nagy magányomban egy vörösboros pohárral a kezemben, és nézek ki a fejemből, hol sírok egyet, hol gondolkodom. Olyan üresség vesz körül a siker után. Erre kéne valami gyógyírt találni.

Hogy el tudja viselni saját magát?

Igen, hogy el tudjam viselni saját magamat. Egy csomó kérdés felmerült bennem ilyenkor, hogy egyáltalán, miért élek, meg hogy miért vagyok ilyen, amilyen vagyok. El is mentem egy nagy asztrológusmesterhez, hogy csinálja meg a horoszkópomat. Kiemelt betűkkel írta benne, hogy félelmetes a kommunikációs készségem. Akkor mindent megértettem. Ezen nem is tudok változtatni. Én ilyen vagyok, kész. El kell fogadni és el kell viselni saját magamat. Tegnap is voltam egy forgatáson, és egész forgatás alatt, meg amikor fotóztak, ott pofáztam, és mondtam és mondtam. A partneremért tettem, akivel együtt fotóztak, akivel együtt fogunk énekelni. Éreztem, hogy ő nagyon izgul attól, hogy velem énekel. Hogy oldjam őt, mint egy bohóc, szörnyen viselkedtem. Mondtam is a menedzseremnek, Gyuri nagyon neveletlen voltam? Á, nem csak a szokásos, rakoncátlan pimasz, válaszolta.

Különböző partnerekkel énekel, más-más felkészültségűekkel. Ez mindegy?

Nem mindegy, hogy kivel lép fel az ember. Vannak olyan partnerek, akikkel azonnal megy a kommunikáció, azonnal érezzük egymás minden rezdülését, s vannak olyan partnerek, akikkel nem. Nem is lehet mindenki szimpatikus.

És ezt hogyan hidalja át? Úgy hogy a szerepre koncentrál?

Velem nem lehet veszekedni. Nem is tudok. Általában addig dolgozom az ügyön, amíg legalább egy mosolyt ki nem csalok az illetőből. Meg kell ismerni egymást, és nem szabad haragudni arra, akit abban a pillanatban morcosnak látunk. Nem biztos, hogy morcos, csak nehezebben oldódik. Én könnyebben oldódó vagyok, s ezért sokkal könnyebb helyzetben vagyok. Az a fontos, hogy türelmesek legyünk. Ez sokszor nagyon nehéz. Ezért ezt is tanulom. Olyan emberekkel találkozom, és olyan emberektől próbálok tanulni, akik az emberek szeretetének a gyakorlását magas szinten művelik. Katolikus vagyok. A nagyszüleim eléggé vallásosan neveltek, de nem vagyok bigott katolikus, csak egyszerűen keresztény ember vagyok. Van nekem egy lelki vezetőm, aki több mint egy lelki vezető, és úgy hívják, hogy Barlay Ödön Szabolcs, aki irodalomtörténész, teológus, zenetudós. Ő segít a szeretet és a türelem gyakorlásában.

Hogyan tudja ezt is az életébe iktatni? Hogy van erre is ideje?

Ilyenekre kell időt hagyni, olyan emberre, aki 91 éves, s azután, hogy 1956 után nyolc évet volt börtönben, kiverték a szemét, megalázták, meggyalázták, s mégis tele van szeretettel. Ilyen emberre kell időt szánni, mert minden szava erőt adó. Ezek nem véletlen találkozások. Ezt is tudatosan kell építeni. Az embernek időt kell szánnia arra, hogy fejlődjön. Én például, aki tele vagyok szeretettel, nekem sokszor nagyon nehéz minden ember felé szeretetettel fordulni, mert nagyon meg tudják nehezíteni az én szeretetemet. És ilyen nagy embertől, mint Szabolcs atya, nagyon sokat lehet tanulni. A könyvekből, az irodalomból is sok mindent fölszedhet az ember. Amikor tizenéves voltam, sok irodalomkönyvet el sem olvastam, mert kötelező volt. Nekem ahhoz is idő kellett, hogy fölfogjak dolgokat, hogy verseket meg regényeket olvassak. Negyvenévesen sem szégyen tanulni, sőt...

Világsztár, de semmiféle színésznős allűrje sincs.

Mert nem is kell. Úgy érzem, hogy sok művész egyfajta külső elvárásnak akar megfelelni. Azt gondolják, hogy egy művész, egy díva, vagy primadonna – teljesen mindegy, hogy hívjuk – az csak hisztis lehet. Azt szoktam mondani, hogy biztosan félnek attól, hogy meglátják a valós énjüket, félnek attól, hogy meglátják, hogy milyen sebezhetőek, hogy milyen védtelenek, hogy mennyire szeretetre éhesek.

Ön nem sebezhető?

Dehogyisnem. Teljes mértékben. De nem baj. Sebezhető vagyok és kész. Nekem óriási szerencsém van azzal, hogy én sok mindent meg tudok élni a színpadon, és a sebezhetőségemet is kiélhetem, akármimet, mindent, bánatomat, örömömet. Mindenre lehetőségem van egy kiemelt térben, a színpadtérben. Van, akinek az adja az energiát, hogy mielőtt színpadra lép jól megpofozza a másikat, belerúg, kiabál kettőt, legyalázza. Éntőlem ez nagyon sok energiát venne el. Én máshogy készülök. Általában én vagyok az első, aki bemegy a színházba. Még senki sincs ott, még egy díszletépítő sem. Ülök csöndben addig, amíg be nem kell mennem a színpadra. Szeretem érezni, hogy ott vagyok, s hallgatom a változó zajokat. Ha hétkor kezdődik az előadás, én fél ötkor már ott vagyok, és akkor még teljes a csönd, és akkor meghallom a díszletépítőket, akik végzik az utolsó szögelést, azután jönnek a kollégák folyamatosan, és mindig ugyanaz történik. Ez a zenéje az én előadásomnak, ezek a fokozódó zajok, erősödő morajok. És végül a közönség. Ez már a vége. De az a legjobb, amikor bemegyek fél ötkor. Az első moraj, az olyan mint amikor valaki – bocsánat a hasonlatért – elveszti a szüzességét.

Annyira együtt van a színpaddal?

Együtt élek vele, de mégsem színpad az életem. Sokszor azt gondolják, hogy az őszinteség az a színház, holott nem. Én mindent megélek egyébként az életben is. Ennek is nagyon örülök, mert nem volt mindig így. Féltem kimutatni, önmagam lenni.

Még mindig az a cserfes kislány, aki volt tizenévesen?

Ha operát énekelek, akkor az opera elnyomja azt a cserfes kislányt. Igen, ez is én vagyok. Az Ikrek havában születtem. Nem hiszek benne, de gondolom, hogy jelent valamit, mert ez sokszínű, sűrű, összetett személyiséget rejt. Ez vagyok én. Ez a fajta vágy, hogy kibeszéljem, hogy megmutassam magam.

Éli az életét. Mi az, amit szerepben szeretne?

Nincs szerepálmom. Amit remélem, hogy meg tudnék formálni, s érzem, hogy nagyon erősen bennem van, az a Violetta Verdi Traviatájából. Az a szerep teljesen rám passzol. Csak érzem, még érnem kell hozzá.

Szerepekre hívják. Volt olyan, amire nem tudott elmenni, volt, amit szeretett volna, de nem kérték? Hogy is alakul ez?

Általában úgy, hogy meg kell nézni, pihenéssel együtt mire van ideje az embernek, s a felkérés belefér-e abba az időszakba. Figyelmi kell arra, hogy körülbelül egy fajsúlyú dolgokat csináljon az ember. Ne legyen olyan, hogy tegnap Mozartot, holnap pedig Verdit énekelek, mert ezt fel kell építeni. Ezért jó, ha az embernek szakembergárdája van, és segítik ebben. Aztán én sem tudok mindent eldönteni saját magam.

Pedig sokféle praktikát ismer? Például a Szerelmi bájital jelmezeire a rendező intézménynek nem volt pénze, ön akkor megkeresett egy divattervezőt, s annak a ruhájában lépett fel.

Én ilyenben eléggé erős egyéniség vagyok. Amikor megformálok egy szerepet, és tudom már, hogy mi a rendező elképzelése, akkor már abban is biztos vagyok, hogy mit akarok látni. A Szerelmi bájitalnál tudtam, hogy milyen hajat akarok, és hogy milyen ruhát. A divattervező pedig segítette a munkánkat. Elfogadta, hogy én kialakult személyiség vagyok, aki tudja, milyen színt akar, milyen szabást. Amit kiválasztottam, ő abban segített és támogatott. A tervezőkkel is szeretem együtt alakítani a színpadi kosztümömet.

Hogy tanulta meg, hogy ebben a közegben hogy kell közlekedni? Hogyan tanulta meg, hogy kell mozogni a nemzetközi hírességek között?

Ezt nem így kell elképzelni. Ez sokkal természetesebb. Ez nem egy csodavilág. Teljesen normálisan működik minden, semmi különleges nincs. Sokszor volt, hogy Domingóval a kantinban együtt tésztáztunk, salátáztunk.

Az ön számára ez ilyen természetes volt, hogy most a szegedi konzervatórium a közegem, aztán meg a Metropolitan büféjében együtt tésztázom Plácido Domingóval?

Nem. De hát eltelt közben egy csomó idő. De mindig is jól tudtam alkalmazkodni helyzetekhez. Jó kaméleon vagyok. Ez soha nem volt probléma. Még akkor sem, ha nem hercegi családba születtem. Mindig tudtam, hogyan kell viselkednem, hogy hol vagyok. Ösztönösen. Ez vagy benne van az emberben, vagy nincs. De az sem baj, ha tanulnia kell. Most pedig olyan a férjem, aki ennek a mestere, szinte tudományos szinten ismeri ezt a területet. S amikor megakadok, hogy illik-e vagy hogy illik, akkor mindig megadja rá a választ.

Töretlen az az életív, amit eddig befutott.

Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Egy csomó mindennek kell összejönnie, hogy ezt a pályát az ember sokáig tudja csinálni. Először is: jó választások kellenek mindig. Akár szerepválasztásnál, akár abban, akik körülveszik az embert. Fontos a partner, akár a színpadi, akár a magánéleti partner. Meghatározó egyénisége volt a pályámnak, és sokat énekeltem vele, s nagyon sokat segített engem, és nagyon hasonlítottunk, az Gregor József volt. Nagyon-nagyon hiányzik, mert ő volt, aki személyiségben olyan volt, mint én, ilyen közvetlen. Azt nagyon sajnálom, hogy egy dologban nem tudtam rá hatással lenni. Ő nem figyelt az egészségére. Sokszor ültem ott a halálos ágyánál, és láttam, hogy az az energiával telített ember, aki csodálatos előadásokat énekelt és mindig vidám volt, most előttem fekszik soványan, pehelyként. Úristen, mit fizet azért, hogy saját magára nem figyelt, vagy későn eszmélt rá, hogy mindenáron nem lehet ezt csinálni. Ezért én egy dolgot megfogadtam: igen ez az életem, de nem minden áron. Amikor meghalt Jóska, mondta is Mari, a felesége, hogy Erika, egy dolgot ígérj meg nekem, nem csinálod ugyanazt, mint Jóska. Ha nem érzed jól magad külföldön, ha honvágyad van, gyere haza. S akkor gondolkoztam el ezen, és akkor változtattam az életemen, hogy nem lehet mindenáron. Először is nagyon honvágyas vagyok, másodsorban túl sokat dolgozom. Nem lehet, hogy nem állok meg, és nem nézek körül, hogy hol vagyok, mint vagyok, ha nem élvezem azt, amit csináltam, ha nem élvezem az életet. És akkor eldöntöttem, változtatok. Eltelt tizenhét év akkor. Miért kell nekem, mint egy vándorcigánynak állandóan menni? Mi elől futok, hova menekülök? Az ennivalóm megvan, több kenyeret sem bírok egyszerre megenni, mire vágyom hát? És akkor megértettem, hogy arra vágyom, azt szeretném, hogy itthon énekeljek sokat. Mikor ezt eldöntöttem, akkor még nem tudtam elképzelni sem, hogy ez hogyan sikerül, hiszen tizenhét évig itthon sem voltam, egyfolytában külföldön énekeltem. Ezt az új életet föl kell építeni, és ha az ember meg tudja fogalmazni, hogy mit is akar, akkor az – mindig a Jóisten kezében vagyunk – úgy is történik.

JÓZSA ÁGNES