CZAKÓ
DÓRA*
Mi az a cantus firmus?
Sokszor találkozunk ezzel a szakkifejezéssel, de valójában a zenei tanításban csekély jelentőséget tulajdonítunk neki. Mint történeti tényt adjuk tovább a diákoknak, de nem hívjuk fel figyelmüket arra, hogy ez a zenei fogalom szorosan kapcsolódik a mai koncertélethez. Maga a jelenség, számos műben megtalálható, a mai zeneszerzők is szívesen élnek vele. Leginkább a középkori és reneszánsz zenében használták a cantus firmus-t, a 14-17. század között.
A latin szóösszetétel jelentése „szilárd ének”, németül „fester Gesang”, olaszul pedig „canto fermo”. [1] A cantus firmust, vagyis a meglévő dallamot új többszólamú kompozíciók alapjául használták-használják fel. Ez az adott dallam lehetett egyházi, világi, vagy szabadon kitalált, de mindenképpen egyszólamú.[2] Az esetek nagy részében ez nem más, mint a gregorián örökség, a gregorián fődallam, amely a polifon, vagyis többszólamú művek gerincét képezi.
Először a Discantus positio vulgaris anonim írásban találjuk a kifejezést, amelyet Hieronymus de Moravia ( -1271) nevéhez kötjük.[3] A legrégebbi írásos formáját a Musica Enchiriadis (900 körül) rögzítette. Ezeket a darabokat még nem értékelhetjük önálló kompozíciókként, sokkal inkább a gyakorlat leképezései voltak. A forrás érdekessége, hogy a vonalak közé szótagokat írtak be, így jelezvén a hangmagasság irányát. A kora középkori többszólamúságban a gregorián dallammal párhuzamosan másik szólam/szólamok jelentek meg. Ez nevezzük orgánumnak. Első megjelenési formája a fődallammal egy időben megjelenő kvint-vagy kvart távolságban jelentkező másik szólam volt (paralel orgánum).[4] Mindkét szólamot meg lehetett kettőzni, ezáltal négyszólamú struktúra jött létre.[5]
Párhuzamos orgánum.
(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig,
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998., 90.o.)
Az orgánum-irodalom legdíszesebb formája a melizmatikus orgánum volt, ahol a gregorián dallam fölött egy szótaggal azonos időben több hang szólalt meg.[6] A 12. századtól ily módon került a gregorián dallam az alsó szólamba, emiatt kapta a tenor elnevezést (tenere=tartani). Létezett az orgánumnak olyan fajtája is, amelyben a szólamok egyidejű mozgása közben az ellenmozgás elve is megvalósult, ezt discantus-stílusnak hívjuk.
Jelentős változást hozott a 12. és 13. század fordulójának Notre-Dame-iskolája (Leoninus, Perotinus). Míg az eddigieket a „hang hang ellen” rendszer és a díszített, melizmatikus stílus jellemezte, ebben a korszakban a legszembetűnőbb újdonság a ritmus megjelenése volt. A cantus firmus-hoz discant-stílusban megkomponált ritmizált felsőszólamot/szólamokat írtak hozzá. Ezt Perotinus-féle orgánumnak hívjuk. Több esetben is a tenor hangjait elkezdték lerövidíteni és így tudták lezárni az orgánumot. Ennek a zárószakasznak a neve a clausula. Ez a műfaj, az újfajta ritmizáltsággal a 15. században érte el virágkorát.
A clausulák mellett egy új forma is megjelent ebben az időszakban, amelyről érdemes szót ejtenünk. Ez nem más, mint a motet (motetta). Ezek két-, három-, illetve négyszólamú kompozíciók. Alapjuk, még mindig a latin nyelvű cantus firmus a tenorban, de a ritmizáltság mellett egyéb szövegek és dallamok is előfordulnak benne. Ismerünk olyan háromszólamú motettát, amelynek tenor szólama a húsvéti miséből való dallam a szöveggel együtt, második szólama (dupluma) Szűz Máriához fohászkodik, a harmadik szólam (triplum) pedig francia nyelvű szerelmes dal.[7] [8]
A többszólamúság fejlődése az eredeti gregorián dallamot is egyre inkább befolyásolta, érezhetően kezdett a liturgia peremterületére helyezkedni a világi hatások miatt.
A 14. században, magában a cantus firmus-ban felbomlott az egyensúly, az eredetihez való ragaszkodás. Az átalakítás egyik módja a dallam szétszaggatása illetve túldíszítése lehet. Az első esetet vándorló cantus firmusnak is szokták nevezni, melynek sajátossága az, hogy az egyik szólamból a másikba megy át a dallam. A díszített, kidolgozott dallamot sok esetben nehéz észrevenni a ritmizáltság, illetve a sok átmenő hangok miatt. Mindezekből arra a következtetésre juthatnánk, hogy a további századokban a zenei szövetben fokozatos eltűnik a cantus firmus. A saját maga útját kezdte el járni, a humanista felfogás hatására. Tulajdonképpen magával az emberi döntéssel állunk itt szembe, az indviduummal, aki befolyásolta, és egyben átalakította a kész előre gyártott dallamot.[9]
Ebben a korszakban, az angol darabokban (conductus, mise, motetta) általában a középső szólamban találhatjuk a cantus firmust, míg a fauxbourdon-darabokban, himnuszokban, discant-misékben a felső szólamban helyezkedik el.[10] Nem ritka azon esetek száma sem, ahol teljes művekben találjuk meg azt. 1440 körül megjelent az első ciklikus mise, amelyben az összes tétel egy és ugyanazon cantus firmus-on alapszik.[11] Többször is előfordult, hogy már nemcsak egy, hanem mindegyik szólamban megjelent a gregorián dallam. A következő kottapélda ezt mutatja be. A felső szólam a gregorián fődallam, alatta a háromszólamú letétben a csillag jelöli a cantus firmus hangjait.
Dufay: Anima mea liquefacta est- részlet
Edgar H. Sparks: Cantus firmus in Mass and Motet 1420-1520, Da Capo Press, New York, 1975. 113. o.
A 15. század második feléig nagy részben a gregorián dallam volt a cantus firmus. Ettől kezdve világi, és szabadon kitalált dallamokat is cantus firmus-ként kezeltek. Többszólamú sanzonokból is kiemelhettek részeket, vagy akár népszerű világi dalokból is.[12] Ez a praxis a 16. században is folytatódott. Himnuszok, zsoltárfeldolgozások, lamentációk, szolmizációs sogettok, mise-típusok és orgonaművek alapjait képezték a gregorián és világi dallamok. Ezekben a művekben a dallamok művészi megformálása, kibontása jelentősebb, mint maga a kompozíciós technika. Az ezt követő időszak (17. század) talán legjelentősebb cantus firmus feldolgozásai az evangélikus orgona- és vokális zenében jöttek létre.[13] Érdemes lenne egy külön fejezetet szentelni a 18-21. század időszakának. Számtalan esetben használják ekkor is a gregorián dallamot általában kötött, eredeti formájában. A reneszánsz korszak szövevényességét, technikáját már nem leljük fel az újabb kompozíciókban, a zeneszerzők igyekeznek visszatérni a kiindulóponthoz, a eredeti gregorián dallamhoz.
Most visszatérnék a tanulmány elejére, arra, hogy az imént kifejtetteknek mi a jelentősége a mai koncertéletben. Bizonyára mindenki ismeri a Dies irea témát, a halotti mise egyik gregorián tételét, amelyet szintén használnak cantus firmus-ként. Többek között Hector Berlioz is feldolgozta Fantasztikus Szimfóniájában. Ha ezekre a jelenségekre, műfajokra, komponálási módokra, momentumokra odafigyelünk, és továbbadjuk azokat növendékeinknek, biztosak lehetünk benne, hogy értőbb módon tudnak majd zenét hallgatni, és így sokkal jobban tudják élvezni a koncerteket is.