LITVÁN GÁBORTÓL BÚCSÚZUNK

LITVÁN GÁBOR karmester, zeneszerző temetése 2014. február 14-én volt az Új Köztemetőben, a Belvárosi Templomban pedig 2014. február 15-én emlékeztek meg róla egy mise keretében. Sugár János és Haramza László búcsúztatója Litván Gábor temetésén hangzottak el.

Sugár János:

Litván Gáborral a 80-as évek elején találkoztam a Virágárok utcában. Az Erdély család közeli barátja volt, Indigó gyűlés előtt néha láttam elmenni. Érezhetően bensőséges baráti szál fűzte a családhoz. Emlékszem, kérdeztem hogy ki ő? és megtudtam, hogy zeneszerző, akkoriban települt vissza családjával Keletnémetországból, ahol az ottani operában, csakúgy mint korábban Debrecenben, radikálisan fölmondott. Szabadidejében operaáriákat tanított be Erdély Mikósnak. Az a kevés, amit megtudtam róla kiváncsivá tett, de csak pár évvel később szólítottam meg, hogy az első filmem zeneszerzője legyen, ugyanis hozzá volt egyedül bizalmam, hogy nem dob ki az elképzelésemmel.

Ahogy beszélni kezdtünk egymással a legnagyobb hatást azzal tette rám, hogy képtelen volt közhelyekben fogalmazni, minden kimondott mondata eredeti volt nem csak tartalmában (ez talán még nem is volna olyan nehéz), de formájában, azaz szavaiban, fogalmazásában is. Mintha a legegyszerűbb, legdilettánsabb megszólításra is, egy hatalmas, komplex működés lépne életbe és válaszolna; mintha egy folyamatos belső diszkussziv gépezet sűrítményei lennének a kimondott mondatok - és természetesen a zenéje is. Komoly volt, de a komolyságnak, és tegyük hozzá, a komolytalanságnak sem viselte semmilyen ismert formáját. Ha elfogadnám a pontatlan meghatározást, úgy a közhelyes „nyitottságot“ kéne használnom. Keveseken tapasztaltam ezt az igényes és elfogulatlan együttműködési készséget, és érdekes módon ezen kevesek, az évek során szinte kivétel nélkül hasonló kapcsolatba léptek Gáborral. Hangsúlyoznám: nem arról volt szó, hogy igényessége ellenére volt elfogulatlan (pedig az is elég komoly feladat).

Ezt követően közel 20 éven át dolgoztunk intenzíven a legkülönbözőbb felállásokban együtt, a filmzene után felkérésemre operát csináltunk a videótechnikáról, segítettem a szinpadi produkcióit, dokumentáltam, rendeztem darabjait, hangjátékot csináltunk a rádióban, és mivel nagyra becsültem a rajzait, elvittem a váci Grafikai Műhelybe, ahol litográfiákat készített. Szerintem az együttműködésünk alapja a formabontásban való szolidaritás volt, amelyben ő a zenei dramaturgia tiszta és érzéki logikáját képviselte, ami messze komolyabb és több volt, mint pusztán a zene ismerete, vagy a zenélni tudás. Közös munkáink során másokkal is megismertettem, és kialakult körülötte egy kör, akikkel szintén intenzív munkakapcsolatba került. Dolgozott a Cseresorozattal, a Hejettes Szomlyazókkal, a Titanic társasággal, majd maga megalapította a Jósika Utcai Társulatot, és ez a koncentrikus baráti kapcsolatrendszer segítette kiteljesíteni működését, pótolta a szakma elismerését.

Már első előadó estjeit is társművészeti demonstrációk kísérték; saját megfogalmazásában: Kísérő vizuális program egyezteti a zenei és költeménybeli lélegzetet és léptékeket. Ennek nyomán a 80-as évek végére kifejlesztett egy új, és eredeti szinpadi műfajt, ami az ún. komolyzenét nem az ismeretterjesztés jobb, vagy néha közhelyesebb, ismert formái felé vitte, hanem amely a konceptualizmus, a performance-művészet és a zenei dramaturgia alapjain szinpadi produkciókban jelent meg. Ezekben az opera keresztmetszetekben profi zenészek és énekesek játszottak együtt fiatal művészekkel, a szinpadkép egyetlen koherens eleme a zenei dramaturgia logikája volt. Ez többszörösen ellentmondott mindannak, amit a „szakma“ legyen akár zene, szinház, vagy képzőművészet el tud fogadni, a felületes szemlélő számára ezek a produkciók kaotikus ügyetlenkedésnek tűntek. Alternatív újrajátszások sora született meg a legkülönbözőbb helyszíneken, a Liget galériabeli litográfia kiállításának napján egy Dózsa György úti étteremben állított szinpadra egy Figaró parafrázist, majd további ún. operafrázisokat mutatott be többek között a Szkénében, az Egyetemi Színpadon.

Ezt követték Litván Péter és saját szövegkönyveire épülő önálló, több felvonásos zenés színházi darabok, mint: Patria research, avagy egy gátszakadás kávéskanala, Bábeli zűrzavar, Monstruózus Montparnasse. Ez utóbbi 1994 előadását követően a társulat nem oszlott föl, hanem Gábor Jósika utcai lakásában rendszeresen találkozott és próbált, majd megalakult a Jósika Utcai Társulat. A megoldandó problémák különbözősége az igazi színházi munka közösségét idézte. Ezekben a zenés-szinházi munkáiban a zenei szervezőerő nevében vállalt egyszerűség és eszköztelenség egyfajta kortárs összművészetté alakította a hagyományos felfogást. Kár, hogy ebből csak egy szűk kör tudott profitálni. A dolog elemi radikalitása miatt ezek a produkciók épp hogy meg tudtak születni, úgy is mondhatnánkk a jelen minden ellenállása dacára. Az előadások, sokak lojalitása és baráti segítsége révén, és leginkább magánerőből, épp hogy elkészültek a bemutatóra, (a közönség legtöbbször már kint állt), de megszülettek, és a létrehozás sodrásában való közösség is a résztvevők élményévé vált.

A sok munka közben sokat veszekedtünk, de ezzel nem csak én voltam így, mindegyikünk elmondhatja ezt, de jellemző módon, ez nem lazított a baráti kapcsolatunkon, mert Gábor felfokozott érzékenysége a zenei lényeg iránti igényességéből fakadt. Ő a zene belső, drámai struktúráját látta, ami mellett minden más eltörpül, és pontosan ezért is tudott abszolut nyitott maradni, és ezért tudott profi énekesekkel, zenészekkel, és amatőrökkel, szavalókórussal, és olyan botfülűekkel is, mint én magam is, együtt dolgozni. Munkásságának besorolhatatlansága miatt mind a zenei, mind a színházi nyilvánosság perifériáján mozgott, és boldoggá tesz a tudat, hogy segíthettem neki abban, hogy a külvilág érdektelenségét legyőzve, aktív alkotóként tudjon dolgozni.

Sugár János

dr. habil, DLA Sugár János egyetemi tanár
Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszék

Haramza László:

Idővonalaink, min ujjal a puha homokon húzott árkok, néha találkoznak, néha eggyé válva élnek újabb idővonalakban…- de míg a valós idő ritmusának tiszta tagolását megbontja a végesség sejtésének szorongatása, a megteremtett, újrateremtett idő fel kell, hogy szabadítson bennünket. A finom homokrajzolatok néha elmosódnak és úgy tűnik, eltévedtünk… hiányzik valaki, aki mellettünk, előttünk járt. –Hol vagy? – kérdezzük… majd találkozunk ismét? –Igen, majd találkozunk, hogy közösen rendezzük alkotásaink új idejét.

Gábor karmesternek, zeneszerzőnek és költőnek született. Maga alkotta saját reguláját, hogy eltökélt költészetében éljen folyamatosan éber, nyitott lélekkel várva az ihlet, avagy a kegyelem pillanatát, hogy a pergő napok valószínűtlen és pontatlan ritmusából saját, alkotó idejébe léphessen.

Látta, az ember vigasztalásra szorul, s kell a jó, az egyszerű szó…de hogyan vigasztalódhatna bárki, ha a szavak súlyának cipelését lelke nem győzi, s a szólamok ragyogó akusztikáját lefedik a tompa és szorongató érdek-, élmény-viszonylatok. A Mester előbb jár… csapásokat üt az úttalan ágboga vesztői fölött a száraznak tűnő csonk cseppnyi nedve után kutatva… hite rendíthetetlen, hogy a szó csak telíti a lelket mindaddig, míg abban föl nem fakad és szét nem árad a hang, a zene… Ahogy a sebre tett kéz után maga a bizonyosság… eleven szó a dalban… értelme szépséges és öröknek tűnő jelenétől elválaszthatatlan, és semmilyen társítás, vagy hiú érdek jelentésének rezonanciájától többé el nem vonhatja. Szembesít, kopog és kopogtat kéretlenül, vallat és világot faggat, sikerért, hírért meg nem keményül, s fel nem is olvad… Az Élő Teremtő követeként nyilvánul meg.

Beszélgettem… beszélgetnék a Mesterrel. Ültem értetlen és dühös türelmetlenséggel és vigaszt nyertem… hogy valószínűtlen időnkben a mi teremtett időnkhöz nagyon sok kitartás, fegyelem és hit kell… mi a hittel látók és hallók kell, hogy legyünk…- és a fejlámpát… a fejlámpát ne felejtsd el föltenni!...a homok utakat kezdi befújni a szél!

– és addig? … kérdeztem volna… – addig adj hálát te is… tán így: Uram, köszönöm, hogy teremtettél engem, s teremtő teremtményeid között megtartottál engem.

Haramza László

magánénekes, Magyar Állami Operaház