Lendvay Kamilló: 12 hegedűduó

(AKKORD Zenei Kiadó A-1207)

Kiváló ajándék kezdő hegedűsöknek – időszerű a Gyermeknap, s a tanévzárás közeledtekor. Olyan kotta, amely első pillantásra megszeretteti magát. Gyerekeket szólít meg, tréfásan-játékosan, ugyanakkor információkban gazdagon. Már a kedves-szellemes címlap is ezt teszi: két smiley-fejű hangszer-gyerek sejtteti, mi minden lesz a kottában. A figurák teste hangszer, egyikük (ívelt) karjai vonót tartanak, másikuk (ugyancsak ívelt, ölelő mozdulattal) pizzicatózni készül. Igen, az ábrán csak készülhet, hiszen a kép pillanatot rögzít – s talán épp e várakozás miatt vág szomorú képet? Mert egyikük mosolyog, a másikuk szája legörbül. Ilyen piktogramokkal a kottaszövegben is gyakran találkozunk majd, a jelmagyarázat szerint a mosolygós napocska jelzi a témát, a bánatos napocska a kísérő szólamra utal. A számítógép-közelben nevelkedők elsöprő többsége ismerősként tekint e jelekre: J és L.

Lendvay Kamillónak e duó-sorozatával (melynek tételei tetszés szerinti csoportosításban és egyenként is előadhatók) nem most találkozhatnak először az érdeklődők – de mostantól vált széles körben hozzáférhetővé. És remélhetőleg e lehetőséggel élni fognak a kezdő hegedűsök tanárai!

A darabokat – amelyek Molnár Zsolt ösztönzésére készültek – megelőzően háromnyelvű kis zenei szótárral találkozunk, amelyben az olasz előadási utasítások angol és magyar nyelvű értelmezése olvasható. Korántsem formális fordításról van szó, hanem inkább rövid-tömör instrukcióról (az a tempo például: a tempóváltozás után az eredeti tempóban folytatva).

A 12 duó szinte fokozatosan veszi birtokba a hangkészletet. A nyitótételben például mindkét szólamnak mindösszesen 5-5 hangot kell pengetve megszólaltatnia. Az egyvonalas e hangon indul a dallam (J segíti a tájékozódást), mérőütés-jellegű kísérettel – de már a 4. ütemben a kísérő is dallamot kap. Egyikük magasabb, másikuk mélyebb regisztert jár be, de zenei anyaguk egyenlő rangú, nehézségű. Ezt a kottát érdemes nézni, rengeteg információt tartalmaz: a váratlanul felbukkanó hangsúly-jelek korántsem technikai fejadatot jelentenek, hanem a karakterizálást segítik, az anyag mikro-újdonságaira rámutatva. Az első ütem daktilus-ritmusa ismétlődik a másodikban – itt a tagolást, a lépték beállítását segíti. A kísérőszólam 3. ütemének 2. negyedét emeli ki ily módon – azt a hangot, amellyel kimozdul a korábbi hangismétlésből. Amikor a következő ütemben dallamot kap, társa előző ütemét imitálja, amikor a 2. nyolcadon kezdődött a játszanivaló – erre az újdonság-mozzanatra is hangsúly-jel figyelmeztet. A végtelenségig folytatható lenne a mikro-analízis – de ennyi is elég, hogy rámutassak: itt minden jelnek funkciója van (NB., nemcsak itt!), ami azért rendkívül hasznos, mert idejekorán megtanítja a kezdőt a figyelmes és értelmezett kottaolvasásra.

Az alsó fokú oktatásban (is) több, különböző időben, szempontokat teljesítő kiadványból tanulnak a kezdő hangszeresek, akiknek tehát túl azon a feladaton, hogy hangszerükön megszólaltassák a játszanivalót, alkalmazkodniuk kell a közreadói sajátosságokhoz (az egyik kotta gondosan berendezett, a másik szinte urtext-jellegűen „üres”, azaz a megszólaltatásig vezető út nagyobb aktivitást igényel a hangszerestől – persze, ilyenkor a tanár gyakran kidekorálja a kottát). Ezúttal rendezői forgatókönyvet kapnak kézhez a kis hegedűsök, s azt a késztetést, hogy soha ne csupán „lejátsszák”, azaz „betartsák”, „teljesítsék” az instrukciókat, hanem mindig legyenek tudatában annak, hogy miért kell úgy (és nem másképp) játszani valamit. Rendkívül jelentősnek tartom, hogy a jelentéstani érdeklődés (elcsépelt szóval: nyitottság) reflexévé válják mielőbb a hangszereseknek. Akkor nem esztétika-könyvből kell felnőttként megtanulniuk a zene beszédszerűségét, az intonációs típusokat, s minden olyasmit, amitől nemcsak játékuk érdekesebb és értelmesebb, hanem egyszersmind ők is tartalmasabbként élik meg a zenei részfeladatokat is.

Miként nyilvánvalóan a zeneszerző is kedvvel teljesítette a darabok megírására vonatkozó kérést – a nagylélegzetű kompozíciók alkotója, történeti stílusokhoz-hagyományokhoz kapcsolódóan is saját hangon megszólaló komponista a lehatárolt lehetőségek kereteit nem korlátozásként élte meg, hanem arra törekedett, hogy az adott területen minél több élményhez juttassa a hegedűsöket. Az is remek gondolat, hogy nem szorítkozik a mechanikus ütempár-sorjáztatás gyakorlatára, hanem élő-eleven kisformákat épít, a leggyakrabban használt ütempár-terjedelmű fordulatok közé szabálytalan hosszúságú szegmensek beékelésével. Amikor pedig már jól „bejáratta” az ütempár-szerkezetből kialakuló, „klasszikus” formastruktúrát, egy következő formai szakaszban metrumváltást ír elő! A 4. duóban nyilvánvalóan élményként élik meg a ¾-es ütemeket, mintha megváltoztatott betűtípussal kiemelt szövegrész lenne, avagy, szövegkiemeléssel megkülönböztetett részlet.

A játszanivaló gyakran lépegető (dúdolható) fordulatokból áll, pregnáns ritmikával, tehát akár arra késztetve a kis előadókat, hogy szövegeket (rigmusokat) találjanak ki hozzá. Lendvay egyenrangúként kezeli a páros és páratlan metrumot, és nem riad vissza a kezdet kezdetén a tripódikus dallamformálástól sem. Nem szorítkozik gyermekdal-fordulatokra, és nem korlátozza a hangkészletet pentatóniára. Tonális keretben bátran él a módosított hangok színező erejével (ritkán akár feszültségteremtővel is), de távolabbi tájakra is elkalandoztatja játékosait (a 7. duó magasabb osztályosok számára izgalmas elemeznivaló szolfézs-gyakorlat lehet!).

A 12 duó sorozata – egészében – korántsem csupán a kicsinyeknek szól. Már nekik is érdemes megvenni a kottát – gyermekeknek szánt hegedűs kamarazene, végigkísérheti őket zeneiskolai tanulmányaik során. A hazai kortárs zenepedagógiai irodalom legújabb, minden bizonnyal időtálló értékei közé tartozik.

Fittler Katalin