S. SZABÓ MÁRTA*
HANS KOESSLER, A
SOKOLDALÚ TANÁR
Elhangzott
a Magyar Kodály Társaság Konferenciáján
2012.
dec. 15-én
(szerkesztett
változat)
Hans Koesslert életének három évtizede,
szakmai tevékenységének pedig szinte teljes egésze a budapesti Zeneakadémiához
kötötte. A működése első évtizedében járó fiatal intézmény vezetése
1882-ben az orgona és a karének tárgyak tanítására hívta meg az ifjú muzsikust,
de már a következő évben – Robert Volkmann halála után – megbízták
zeneszerzés főszakos növendékek oktatásával is. Ezzel évtizedekig –
előbb 1882-tól 1908-ig, 26 évig, majd második tanári periódusában,
1920–1925 között újabb 5 évig – a magyarországi muzsikusképzés meghatározó
mesterévé vált. Elsősorban zeneszerző-tanári feladatkörében tartjuk
számon őt: a 20. század magyar zeneszerzőinek professzoraként.
Életművének értékelésekor nem
kap elég figyelmet előadó- és alkotóművészi tevékenysége, valamint
tanári munkájának az a része, amiért valójában Budapestre hívták.
Előadásomban így e területek bemutatását tűztem ki célul: hiszen
Koessler volt a magyar zeneakadémiai orgonistaképzés és kórusélet első
mestere, ez utóbbi kapcsán pedig a felsőfokú muzsikusképzésben a vokális
képzés – belefoglalva a kottaolvasási, intonációs, kamaraéneklési készség fejlesztését
is – elhivatott karnagy-tanára.
Tanári tevékenységének eredményessége
leginkább tanítványai visszaemlékezései és életpályájuk értékei alapján
mérhető. Idézzük most Hammerschlag János,[1]
az orgonista-zeneszerző tanítvány emlékezését Koesslerre, a mester
halálának évéből:[2]
Mily büszkék voltunk mi, fiatalok, kik – sok
jelentkező közül bizony csak kevesen – érdemeseknek találtattunk, hogy a
mester tanítványai lehessünk! És újdonsült hiúságunknak hízelgett, hogy nekünk koessleristáknak
is kijutott abból a respektusból, mely az Akadémia sok neves tanára között
megkülönböztetve Hans Koesslert körülvette, valahányszor csak patriarchális
alakja az Andrássy-úti ház szűk folyosóin megjelent. […]
Koessler képességei egészen rendkívüliek
voltak: poliphon stílusismerete, kontrapunktikus tudása, bámulatos formaérzéke
– csupa kivételes adomány. De mindezeken felül övé volt az, amit Goethe a
halandók legnagyobb kincsének nevez: a személyiség varázsa. Hatása túlnőtt
a kompozíciót tanulók kis körén. Frazeálni, formát felépíteni, muzsikálni
tanította a világhírűvé lett előadóművészeink százait.
A „kompozíciót tanulók kis köre” – beleértve
azokat is, akik a zeneszerzést kötelező tárgyként tanulták Koesslernél –
valójában igen jelentős létszámot takar. Kimondhatjuk: a Zeneakadémia
történetében a legtöbb növendéket oktató tanárok egyike Koessler volt, s ezt az
állítást a Zeneakadémia évkönyvei igazolják.
Zeneszerzést hozzávetőlegesen 200 növendéknek tanított, ezt a
számot növeli még nem nyilvántartott, valószínűleg kisszámú
magántanítványainak sora. Érdemes idézni, kiket tart említésre méltónak
Hammerschlag a zeneszerző-növendékek közül 1926-ban:[3]
Íme a Koessler-iskola zeneszerzőinek
névsora! Minden magyarázó szónál ékesebben bizonyítja Koessler
jelentőségét: Ábrányi Emil, Antalffy-Zsíros Dezső, Bartók Béla, Bodon
Pál, Czobor Károly, Dienzl Oszkár, Dohnányi Ernő, Gessler Ödön, Hermann
László, Hetényi-Heidelberg Albert,
Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Jandl Béla, Kálmán Imre, Karácsonyi István, Kasics
Otmán, Kern Aurél, Kodály Zoltán, König Péter, Kún László, Lavotta Rezső,
Lendvai Ervin, Lichtenberg Emil, Meszlényi Róbert, Orbán Árpád, Pető Imre, Perényi Géza,
Pogatsnigg Guido, Radó Aladár, Redl Pál, Reiner Frigyes, Rényi Aladár,
Reschovszky Sándor, Siklós Albert, Stefanidesz Károly, Szántó Tivadar, Szeghő Sándor, Szendy Árpád, Szendrey
Aladár, Szerémi Gusztáv, Tarnay
Alajos, Toldy László, Unger
Ernő, Várkonyi Béla, Wajdics Károly, Weiner Leó, Zalánfi Aladár, Zsolt
Nándor.
A 200 zeneszerzés-tanítványból persze sokan a
Hammerschlag által említett második körbe tartoztak, akik
zeneszerzés-tanulmányaik eredményeit nem alkotó-, hanem
előadóművészként – a frazeálásban, formaépítésben, muzsikálásban –
hasznosították.
Orgonista növendékeinek száma közel 60
volt. Ők jól megalapozott technikai tudást, hangszerkezelést és
előadói felkészültséget, valamint az orgonairodalom értékeinek
megismerését kaphatták mesterüktől. Orgonát csak első tanári
periódusában tanított (1882-től 1908-ig), utána többnyire tanítványai –
így Laub István (1907–1909), Antalffy-Zsiross Dezső (1909–1921-ig, majd
1925–1926), Zalánfy Aladár (1921–1950) és Schmidthauer Lajos (1934–1944) –
folytatták európai színvonalú iskoláját.
Mivel azonban a karének tárgy minden
növendéknek kötelező melléktárgy volt abban az időben, Koessler 22
éves karnagy–tanári munkája során a Zeneakadémia valamennyi növendékével
szakmai kapcsolatba került.
Hans Koessler élete
Hans Koessler életéről szűkszavú
lexikoncikkek szólnak csupán. Mivel nem elsősorban zeneszerzőként és
nem szülőföldjén, hanem inkább tanárként és egy idegen országban
tevékenykedett, ez a szűkszavúság némiképpen indokoltnak tekinthető.
Hiteles forrást az az önéletrajzi írás ad, mely az 1920-as évek elején készült
– keletkezésének pontos idejét nem tudjuk. Ezt Gádor Ágnes közölte
tanulmányában, 1992-ben.[4]
A következő áttekintés nagyobbrészt önéletrajzán, a már említett
lexikoncikkeken, valamint tanárkollégáinak és tanítványainak emlékező
írásain és elszórt utalásokon alapul.
Hans Koessler[5]
1853. január 1-jén az észak-bajor területen lévő Waldeckben született és
ott is nevelkedett. Apja a település tanítója, egyben kóruskarnagya,
orgonistája, sekrestyése és jegyzője volt. A gyerek Koessler szorgosan
kivette a részét az otthoni teendőkből: a mezőgazdasági munkától
kisebb testvérei felvigyázásáig, apja helyettesítéséig a templomi szolgálatban,
Komolyabb zenei tanulmányokra nem volt lehetősége, de korán gyakorlatot
szerzett a muzsikálásban: apja helyett olykor orgonált, ha hozzájutott zongorán
játszott és „komponált”. A hallott zenéket gyorsan megjegyezte, a kottaolvasást
és a számozott basszus alapján történő orgonajátékot a napi gyakorlatban
sajátította el.
Ha apám maga játszott az orgonán, akkor a
misén én énekeltem az altszólamot. A lapról olvasást egyszerűnek találtam
és nem értettem, hogy a tenorista és a basszista (ha egyáltalán jelen volt)
hogyan énekelhet hamisan.[6]
A középiskola és az eichstätti
tanárképző elvégzése után rövid ideig tanított Leonbergben, majd
orgonistaként működött Neumarktban.
Intenzív, rendszeres zenei
tanulmányokat csak 21 évesen Münchenbe kerülve folytathatott: 1874 és 1877
között Joseph von Rheinbergernél[7]
orgonát és zeneszerzést tanult,
Franz Wüllnernél[8]
pedig kórusvezénylést. A drezdai konzervatóriumban Wüllner mellett
zeneelméletet és karéneket tanított (1877–1881), és a helyi dalárda
(Liedertafel) karnagya volt (1879–1881). Munkája igen sikeresnek bizonyult:
1880-ban egy kölni Nemzetközi Kórustalálkozón együttesével első díjat
kapott, ünnepelt és népszerű karnaggyá vált. Közben megélhetése miatt
folyamatosan magánórákat adott – ez edzette, fejlesztette tanári képességeit.
1881-ben a kölni városi színház karnagya lett. Ebben a feladatkörben azonban
nem érezte jól magát, az inkább tanári alapossággal dolgozó Koessler nehezen
viselte a színházi „üzemet”, melyben gyors és felületes próbák után kellett
pódiumra állni, gyakran változó énekesekkel. A tanítás sokkal közelebb állt
hozzá.
Ezért örömmel fogadta Wüllner ötletét
és Lisztnek küldött ajánlását az 1875-ben alapított budapesti Zeneakadémia
orgonatanári és kóruskarnagyi feladatainak ellátására.
Koessler már a 70-es évek végén
érdeklődött az esetleges tanári állás iránt, 1879 telén ezért Budapestre
is elutazott. Ekkor találkozott először Johannes Brahmsszal, aki 1879. december
8-án Budapesten c-moll-zongoranégyesének (op. 60) előadásában
zongoristaként közreműködött, majd 2 nappal később II. szimfóniáját
vezényelte. Ez utóbbi hangverseny után Brahms Robert Volkmannal, Franz
Wüllnerrel és másokkal, többek között a fiatal Koesslerrel töltötte az estét.
Személyes kapcsolatuk szakmai barátsággá vált, Koessler számára Brahms
jelentette a német zene betetőzését, kompozícióinak hangvétele rendkívül
közel állt hozzá.
Hans Koessler 1882-es budapesti
meghívásáig tehát viszonylag rövid tanulmányok után gyors és sikeres pályát
futott be. A meghívás a Trefort Ágoston kultuszminiszter által támogatott
zeneakadémiai tanszakbővítés részeként jött létre. A tehetséges magyar
fiatalok külföldre vándorlását kívánták megállítani azzal, hogy itthon a
zongora és a zeneszerzés szakos képzés mellett elindult az orgona és a
magánének tanszak, valamint az énekkari képzés, majd a következő évben a
hegedű, ezt követően pedig a gordonka szak.
1883-tól kezdődően – Robert
Volkmann,[9] a budapesti
Zeneakadémia első zeneszerzéstanárának halála után – Koessler a
zeneszerzés tanítását is átvette, így heti 20 órával az akkori legmagasabb
óraszámban tanító tanár lett. Ezzel arányos volt a fizetése is, így anyagi okok
miatt magánórákat nem kellett adnia és komponálásra is maradt ideje. Későn
induló zeneszerzői tevékenységével szerény maradt, műveit olykor
barátai küldték be valamely zeneszerzői pályázatra, vagy segítették
bemutatását. Stílusa hagyománytisztelő, konzervatív volt, s ezzel maga is
tisztában volt. Ahogy önéletrajzában fogalmazott:[10]
Derűs egykedvűséggel és minden
bosszúság nélkül arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy
zeneszerzőként egyszerűen túl későn jöttem a világra.
Zenei ízlésvilága és komponálásmódja közelebb
állt az őt megelőző generáció, Rheinberger, Brahms és általában
a német romantika konzervatív szemléletűnek ítélt zenei világához; újító
törekvések nem voltak jellemzőek alkotótevékenységére.
Pesti életét szinte kizárólag a
tanítás és az arra való felkészülés töltötte ki. Délelőttjei a zongora
mellett teltek, nagyobbrészt óráira készült, kisebb részben komponált. A
Zeneakadémia Sugár úti (ma: Andrássy út) épületéhez közel bérelt lakást, mely
először a VII. kerületi Damjanich utcában volt, ahonnan 1887 elején az
Andrássy út 72. szám alá költözött. 1889-től a Mária Valéria utca (ma:
Apáczai Csere János utca) 14. számú ház IV. emeletén lakott, 1897-től az
V. kerületi Rudolf rakpart (ma: Széchenyi rakpart) 7. szám alatt. A lakásbérlet
díjára a fizetésétől elkülönített juttatást kapott az Akadémiától.
Több mint két évtizedig hetente négy
délután tanított, részt vett a budapesti hangversenyéletben. Egyébként csendes,
visszahúzódó, magányos életet élt.
Moravcsik Géza, a Zeneakadémia akkori titkára
így ír erről:[11]
Mint mindazok, a kik gondolataik és eszméik
elzárt és kedvelt magányában érnek és fejlődnek, ő sem mutathat föl
külső eseményekben változatos és gazdag életet.
A nyári szüneteket Németországban vagy
Ausztriában töltötte, többnyire Münchenben vagy valamely osztrák üdülővárosban,
legtöbbször Bad Ischlben. Itt a Brahms köréhez tartozók egyike volt.
Először 1904-ben adta be
nyugdíjaztatási kérelmét. Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója azonban
maradásra bírta azzal az indokkal, hogy pótlására még nincsenek megfelelő
felkészültségű tanárok az általa tanított szakterületeken. Ez az idő
1908-ban jött el, akkor valóban nyugdíjba vonult. Ezután 12 éven át utazgatott
Németföldön, élvezte szabadságát, végre megismerte hazája korábban nem látott
vidékeit. Mivel nem házasodott meg, család helyhez, házhoz nem kötötte.
Távolabbi rokonságához tartozott a nála 20 évvel fiatalabb Max Reger, aki ebben
az időben a lipcsei konzervatóriumban tanított, koncertező
karmesterként sokat utazott 1916-ban bekövetkezett haláláig.
Koessler visszavonulása után a
nyarakat többek között a természeti szempontból szép fekvésű Wunsiedelben,
Coburgban, Potsdamban, Waldeckben, a teleket nagyvárosokban, többnyire
Berlinben és Budapesten töltötte. Ebben az időszakban komponálta
legtöbb művét, de azok jelentős része, mintegy egyharmada vándorló,
otthontalan életmódja miatt elkallódott. Feltételezhető, hogy kéziratainak
egy része ma is magánszemélyek, egykori barátai leszármazottainak birtokában
van. 1918-ban egy ifjúkori barátja hívására Közép-Frankföldön, a „frank rokokó”
városának nevezett Ansbachban telepedett le. Nyugdíja a háború végére
elértéktelenedett, majd „Magyarországon a kommün jutott uralomra és beszüntette
törvényes nyugdíjam folyósítását.”[12]
A nélkülözéstől az a segítség
mentette meg, amelyet egykori tanítványa, Kálmán Imre, az akkor már Bécsben
élő, népszerű és jómódú operett-komponista nyújtott számára. Ő
folyósította Koessler elmaradó nyugdíját és része volt abban is, hogy a
budapesti Zeneakadémia visszahívja őt tanítani. Így – részben anyagi kényszerből,
részben pedig szakmai okokból, eleget téve Hubay Jenő igazgató
felkérésének – 1920 őszén visszatért Magyarországra tanítani. A Toldy
Ferenc utcában lakott, a napot minden reggel komponálással kezdte. Ekkor már
csak a zeneszerzés mesterosztály növendékeit tanította, csendesen élt. A halála
előtti évben, 1925-ben fejezte be pesti munkáját másodszor és tért vissza
Ansbachba.
Azt tervezte, hogy összegyűjti
elkallódott műveit, rendszerezi és kiadásra előkészíti azokat.
Súlyosbodó betegsége, érelmeszesedése azonban meggátolta ebben, majd 1926.
május 23-án meghalt.
Az orgonista és orgonatanár
Koessler rendszeresen orgonált a Zeneakadémia
nyilvános tanári- és növendék-hangversenyein. Ezek műsora jól dokumentált,
így képet kaphatunk arról, mit választott Koessler a régebbi korszakok és a
kortársak orgonazenéjéből saját magának és növendékeinek előadásra,
milyen repertoárja volt az induló orgonistaképzésnek.
Koessler 1883. február 16-án Bach és
Liszt egy-egy művének (d-moll
toccata és fuga, ill. a Szent
Erzsébet legenda bevezetője) előadásával mutatkozott be
Budapesten. Ekkor avatták fel a Sugár úti Zeneakadémia új orgonáját, melyet
akkor a Monarchia egyik legkiválóbb hangszerének tartottak. A koncerten Liszt
is jelen volt, aki igen jó véleménnyel volt a játékosról és a hangszerről
egyaránt. Korábban, a Zeneakadémia működésének első éveiben a
növendékkoncertek Liszt zongorista növendékeinek hangversenyei voltak. Az új
tanszakok – az ének és az orgona – elindulásával, a kórus megalakulásával ezek
vegyes összeállítású koncertekké váltak. A hangversenyeken általában maga
Koessler játszott orgonán valamely reprezentatív Bach művet, esetleg saját
művet, vagy orgonista növendékei léptek fel. Rendszeresen énekelt az
általa vezetett kórus is, kiválóan kombinálta különböző tevékenységi
területeit, az orgonaművészi, orgonatanári és kórusvezetői munkát
ezeken a hangversenyeken.
A kezdetben 3 éves, majd
1894-től 4 éves orgonistaképzés fokozatosan erősödött, növendékeinek
száma olykor tíz felett volt. A 90-es
évekre kikristályosodott a tananyag, valamint azoknak a szerzőknek a köre,
akiknek műveit Koessler rendszeresen tanította: D. Buxtehude, J. S. Bach,
G. F. Händel, F. Mendelssohn, Liszt Ferenc, G. Merkel, J. Brahms, J.
Rheinberger, G. E. Stehle, E. Bossi szólódarabjait, négykezes
orgonaműveit, orgonaversenyeit. A művek kiválasztásánál
széleskörű zeneirodalmi tájékozottsága jó ízléssel párosult, a növendékek
technikai és művészi fejlesztését egyaránt figyelembe vette. Tanterve máig
korszerűnek mondható, Koessler hatása a mai tantervek anyagában jól
kimutatható.
A magyarországi egyházzenei gyakorlat
színvonalának emelése érdekében is tenni kívánt az Akadémia. 1891-ben
határozatban rögzítették, hogy az orgonista növendékek karvezetői képzést
is kapjanak, valamint: „a katholikus liturgika és Gregoriánus ének taníttassék”. Okkal tekinthetjük ezt a
kezdeményezést a Zeneakadémia későbbi egyházzene, ill. karvezető
képzése megalapozásának, melyben Koesslernek fontos szerepe volt.
Koessler, a kórusvezető
A fiatal Koessler rövid németországi szakmai
gyakorlatának legsikeresebb területe a kórusvezetés volt. Pesten a karének
tárgy Koessler-formálta tananyaga bizonyos elméleti ismereteket, valamint
általános készségfejlesztési és kottaolvasási feladatokat is tartalmazott.
Karénekre évfolyamok szerinti bontásban jártak a növendékek, teljesítményükre
osztályzatot kaptak.
Alapkövetelmény volt a hangjegyek ismerete, zenészeti hallás, némi
találási képesség volt. (Ez utóbbi énekes lapról olvasást jelentett a kor szóhasználatában.)
A tantervben szerepelt a hangközök és hangzatok gyakorlása, különféle ritmikai
gyakorlatok, a lapról olvasási feladatok modulációkat is tartalmaztak.
Tankönyvként használta egykori tanára, F. Wüllner kariskoláját, Lassus,
Hassler, Bertalotti és Händel duettjeit. Joggal feltételezhetjük, hogy a
magyarországi szolfézsképzésben ma is használatos tananyagok Koessler
közreműködésével érkeztek hozzánk és gyökeresedtek meg a magyar
zeneoktatásban.
A tananyag
megjelölte azokat a műveket, amelyeket az adott tanévben a közös
előadás miatt minden évfolyamon tanultak, s ezek a művek az évkönyvek
koncertkrónikájában is szerepeltek. Minden évben nagy létszámú, általában 100
fő körüli kórus alakulhatott a növendékekből, évente 3-4 hangversenyen
lépett fel az együttes. Koessler Wüllner gyűjteményéből a korszak
magyarországi kórusgyakorlatától jelentősen eltérő, értékes
karirodalmi anyagot tanított. Valószínű, hogy ezek a művek korábban
nem, vagy csak szűk körben voltak ismertek Magyarországon. Ennek jótékony
hatása megfigyelhető a 20. századi kórusgyűjteményeink válogatásában:
a Koessler-tanítványok közvetítésével terjedtek tovább e kórusművek, ill.
szerzőik egyéb művei, s élnek mindmáig az amatőr és a
professzionális gyakorlatban is. Ebben tehát Koesslernek szintén jelentős
szerepe volt.
Koessler karvezető-tanári
tevékenységének több mint két évtizede alatt az általa tanított és
koncertpódiumon is előadott régebbi és kortárs külföldi kórusszerzők a következők voltak:
J. Arcadelt, P. Palestrina, O.
Lassus, L. Vittoria, G. Gastoldi, J. Gallus/Handl, L. Lechner, G. Gabrieli, Th.
Morley, F. Anerio, J. Dowland, J. Bennet, H. L. Hassler, G. Aichinger, M.
Vulpius, M. Praetorius, D. Friderici, H. Schütz, A. Hammerschmidt, J.-B. Lully,
T. Bai, A. Scarlatti, G. Perti, A. Lotti, F. Durante, F. Vallotti, J. S. Bach,
D. Perez, J. Haydn, M. Haydn, W. A. Mozart, L. Beethoven, M. Hauptmann; F.
Schubert, F. Mendelssohn-Bartholdy, R. Schumann, R. Wagner, G. Verdi, J.
Brahms, J. Rheinberger, F. Nietzsche.
Külön kell szólnunk arról, hogy még Liszt
életében elkezdődött az a sorozat, melyben Koessler évente műsorra
tűzte a mester motettáit, oratóriumainak részleteit.
Kiemelésre méltó tény, hogy 1899.
júniusában megszólalt Budapesten az akadémiai kórus előadásában Verdi Quattro pezzi sacrijának két darabja: a
nőikari Laudi alla vergine Maria
és az a cappella vegyeskarra
komponált Ave Maria Koessler
vezényletével. A művek bemutatása zenetörténeti esemény volt, s egyben
ezek bevezetését is jelentette a
magyar énekkarok repertoárjába. Koessler magyar
kóruszenét is tanított a muzsikusjelölteknek.
Kezdetben Ábrányi Kornél és Zimay László műveit vette bele a tananyagba,
majd Liszt, Erkel és saját, valamint zeneszerző-kollégái és tanítványai
kóruskompozícióit.
A nyelvkérdésről
A nyilvános hangversenyek ismertté tették
Koessler nevét és személyét a budapesti zenei életben. Közben az 1880-as évek
végén támadások érték azért, mert a magyar Zeneakadémián németül tanított,
kollégáival németül beszélt, ahogy kiváló csellista kollégája, David Popper is.
A nyelvhasználat árnyaltabb vizsgálatakor nem hagyható figyelmen kívül az a
tény, hogy a 19. század végén a magyar kulturális életben a német nyelv
használata nem elsősorban a nemzeti hovatartozás kérdése, hanem a
történelmi és kulturális hagyományok és az abból kialakult helyzet
következménye volt. 1891-ben Mihalovich igazgatónak sikerült megvédenie két
tanárát a minisztériumi számonkéréstől: Popper ért magyarul, Koessler pedig a magyar szöveget igen jól képes
fordítani – ezzel megmentette őket a komolyabb számonkéréstől
A nyelvkérdés ismételt fellángolását mutatja
Kern Aurél,[13]
Koessler egykori növendékének későbbi híres kirohanása is a német
szellemű Zeneakadémia ellen.
Kern 1902-ben ezt írta: [14]
A
rákfene fészke pedig a Zeneakadémia rút németsége. Ha költségvetésére kerül a
sor, kérni fogunk egy kis obstrukciót. Mert ha semmi akadémiánk nincs, az egy
hiány. De egy német lelkű, szellemű, nyelvű és irányú akadémia,
– az a vérmérgezés, a halálos betegség a szervezetben. Meg fogjuk próbálni a
harcot ez ellen a nyomorult állapot ellen. Harcba szólítjuk kollégáinkat, a
magyar sajtót és keresni fogunk egy tisztességes, magyar országos
képviselőt, a ki a zeneakadémia bezárását fogja indítványozni.
Az akkori diák, Bartók Béla a
következőképpen fogalmazta meg véleményét Édesanyjának írt levelében:[15]
Mit szólsz Kern Aurélnak vasárnapi
kifakadásához! Indítványához, hogy zárják be a zeneakadémiát!!! Részben igaza
van. De a zeneakadémiát ne bántsa! Mert ugyan mit akar?! Létezik-e csak egy
magyar gordonkaművész? Vagy van-e oly magyar zeneszerző, a ki
Koesslert pótolhatná? (s a ki elvállalná a tanárságot?) S még ha akadna is
idővel egy, akkor sem lehetne a mostani sok éven át működő
tanárokat elbocsátani. […] Már csak jobb idehaza néhány tanszak kivételével
magyarul tanulni zenét, mint minden tanszakot külföldön végezni!
Bartók érvelése világos és tényszerű.
Abban a kulturális közegben, amelyben a magyar zeneművész-képzés
Budapesten kiépült, némely területen nélkülözhetetlen volt a külhoni mesterek –
természetes módon német nyelvű – részvétele. Koessler és Popper sokkal
többet használt a magyar zeneművészetnek és zeneoktatásnak – németül
tanítva –, mint ha náluknál kisebb formátumú és hatóerejű muzsikustanárok
tanítottak volna, magyarul. Ez nem nyelvi, hanem szakmai kérdés volt akkor, s
mindketten olyan intenzív tanári erővel oktattak, – s szerencsére oly sok
tehetséges magyar fiatal maradt itthon abban a szakmai biztonságban, amelyet
ők és magyar professzortársaik biztosítottak, – hogy a következő,
magyar anyanyelvű tanári generáció már tanítványaik közül teremtődött
meg.
Csáth Géza[16]
1908-ban, Koessler első nyugdíjba vonulásának évében fogalmazta meg
véleményét a századelő zenei életéről, szélesebb összefüggésbe
helyezve a magyarul nem beszélő Koessler szerepét.
A Nyugat
folyóiratban megjelent cikkében[17]
ezt írja:
Tekintsünk végig az új zeneirodalmon.
Sem Reger végletekig vitt polifóniája, sem Debussy enervált pompás harmóniái
nem fognak friss vért, friss lényeget adni. De jönnek ám a keletiek. Az
oroszok már megkezdették az előrenyomulást. Glinka, Csajkovszky,
Rimszky-Korsakow, Taneiew és Rachmaninoff. Azután a lengyelek és a finnek
hódító csapatai vonultak fel. És velök egyidőben Koessler kis hadserege.
Ezt a hadsereget Magyarországnak egy német ember állította, igen, egy német,
aki magyarul nem tudott megtanulni.
Koessler, a zeneszerző
Felismerve, hogy az ember csak akkor lehet
tanítványainak jó tanácsadója, ha maga is kísérletezett a zene minden
műfajában és fajtájában, nem hagytam műveletlenül a zene egyik
területét sem. De minden lakat és zár alatt maradt, és soha nem terheltem
senkit műveim előadásának szándékával.[18]
E két mondat jellemző Koessler
zeneszerzői és zeneszerzés-tanári attitűdjére. S ha visszautalunk
tanulmányainak már említett rendszertelen, és leginkább saját tehetségére és
ambíciójára, valamint önképzésre épülő voltára, az idézett mondatok
tartalma is jelentősebbé válik.
Első „kompozíciói” egyházi
művek voltak: gyerekkori templomi szolgálata ihlette misetételek, Tantum ergo és Ave Maria szövegfeldolgozások. Neumarktban, városi orgonista
szolgálata idején egyházi férfikarokat komponált, melyek közül többet el is
küldött Franz Xaver Wittnek, a Cecília Egyesület akkori elnökének. Noha a
mester a darabokat nem küldte vissza, folyóiratának levelezési rovatában ezt
üzente a fiatalembernek: „’Művei
igen sok tehetséget, de kevés iskolázottságot mutatnak. Többet tanulni és
összehasonlítani.’ Nos, nem volt többé nyugalmam. Pótolni akartam és pótolnom
kellett azt, amit elmulasztottam.” – írja önéletrajzában Koessler.
Ezután került Münchenbe
Rheinbergerhez, akinek tanítását ugyan empirikusnak és hiányosnak érezte, de
tanárának zeneszerzői tevékenysége és elvitathatatlan tekintélye
elegendő ösztönzést adott számára a már jól gyakorolt önképzés
folytatására. Ez elsősorban stílustanulmányokat jelentett, a régi korok
kompozíciós technikáinak elemzését – vélhetően ezzel és ekkor alapozta meg
későbbi zeneszerzés-tanári tevékenységének legértékesebb rétegét. Drezdai
elmélettanári és kórusvezetői munkája is segítette látókörének
szélesedését, hiszen a kórusirodalom mélyebb tanulmányozása biztos és jól
bevált útja a zeneelmélet-tanulásnak és -tanításnak.
Ebben az időben komponálásra
alig jutott ideje. Később, budapesti évtizedei alatt a tanítás mellett
kezdett el rendszeresen alkotni. Koessler lassan komponált, tételeit gondos
folyamatban érlelte, a „gondolkodó” zeneszerző alaposságával. Műveit
a tiszta, hagyományos zenei formák alkalmazása, a német későromantika
hangnem- és harmóniakapcsolatainak továbbéltetése, a bensőségesen áradó
hangzás, olykor az intellektuális zenei humor megjelenése jellemzi. Hangszeres
kompozíciói is áthatottak a beszéd gesztusaival, tagoltságuk világos, de
színekben gazdag zenei világot rajzolnak meg.
Zenei ízlésvilághoz és komponálásmódjához
közelebb állt a közelmúlt, Rheinberger, Brahms és általában a német romantika
zenei világa, újító törekvések nem voltak jellemzőek alkotótevékenységére.
Műveiben megjelennek Brahms jellegzetes akkordfordulatai, hangszerelési
megoldásai. Ez az, amit a kritikus tanítványok, majd az élesebb tollú
zenekritikusok epigonizmusnak neveztek. Olyan zenének tartották, ami nagyon
hasonlít Brahms zenéjére, de annak drámai ereje és költői ihletettsége
nélkül. Van ebben igazság: Koessler kétségkívül követő volt, Brahms hatása
alól nem tudott és vélhetően nem is akart kiszabadulni. De sajátjaként
használta a közös zenei nyelvet, melyen egyéni költői tartalommal bíró,
ihletett művek alkotására is képes volt.
Koessler nemcsak műveinek
hangvételében, de műfajválasztásában is a német romantikus mesterek
követőjének tekinthető. Kiemelt szerep jutott életművében a
vokális kompozícióknak, a kórusművek megírását aktív kórusvezetői
tevékenysége is inspirálta, csiszolta. Zeneszerző növendékei is e
területen kaphattak tőle leginkább példát és mintát, hiszen e műveket
ismerték, énekelték az akadémiai kórusban. Kodály is többször utalt arra, hogy
Koessler kiválóan értett a kórus–technikához, zeneszerzői gondolatait
nagyszerűen fejtette ki kórusműveiben. Másik kedvelt műfaja a
vonós kamarazene, melynek darabjai leginkább megmaradtak a
hangversenygyakorlatban, ma is játszott darabok.
Írt
minden karfajra, a cappella és
zongora- ill. zenekari kíséretes, egyházi és világi szövegfeldolgozásokat,
oratóriumokat. Komponált dalokat, operát, zenekari műveket, közöttük két
szimfóniát, szimfonikus variációkat, hegedű- és gordonkaversenyt és
változatos összeállítású kamaraműveket (vonósnégyesek, vonósötös, zongorás
ill. orgonás kamarazene, hegedű- ill. gordonkaszonáta, Magyar táncok és Német táncok hegedűre és zongorára), szóló orgonára és
zongorára írt kompozíciókat.
Megismerve műveinek
hozzáférhető részét, egy viszonylag gazdag, alapvetően
későromantikus hangvételű zeneszerzői életmű tárul elénk.
Műveinek száma 130-ra becsülhető, részletes műjegyzék eddig nem
készült.
A műjegyzék összeállításán jelenleg dolgozom, legfontosabb forrásai
a nyomtatásban megjelent művek mellett a budapesti Zeneakadémia
Zenetörténeti Kutatókönyvtárában található Koessler kéziratok. Szintén elvégzendő
feladat még Koessler zeneszerzés-tanári tevékenységének részletes vizsgálata,
melynek eredményeivel vélhetően árnyaltabbá válhat az a kép, amely Hans
Koesslerről a 20. században Magyarországon kialakult.
