Michael Tanner

Wagner

Fordította Rácz Judit

Szakmailag ellenőrizte Mikusi Eszter

Felelős szerk MG

Fülszöveg:

Michael Tanner író, tanár, zenekritikus, a Corpus Christi College professzora. Harminchat évig tanított filozófiát a Cambridge-i Egyetemen. 1996 óta ír operakritikákat a Spectator számára, rendszeresen közöl recenziókat komolyzenei CD- és DVD-felvételekről. Fontosabb művei: Schopenhauer (1999), Nietzsche (2001), Wagner (2002).

Hátoldal:

Ideális Wagner-kalauz.

Michael Tanner kezelhető terjedelemben, mégis átfogóan, a tudós megbízhatóságával, ugyanakkor szellemesen, olvasmányosan dolgozta fel hatalmas tárgyát: Wagnert és a zenéjét. Nagy erénye, hogy nem kerüli meg a nehéz kérdéseket, és hogy külön tudja választani az embert és a művészt.

Wagnerre, az emberre súlyos árnyékot vet az antiszemitizmusa, de nem ő a felelős Hitler bűneiért. A Harmadik Birodalom kisajátította a zenéjét. Ez a könyv nagyban hozzájárul, hogy a művek megszabaduljanak az antiszemitizmus stigmájától.

Wagner zenéje minden más zenénél erősebb mákony – hatása a kábítószeréhez fogható, de annak mellékhatásai nélkül. Újra meg újra meglepődöm, hogy Wagner milyen sokarcú művész, és hogy hányféle emberre hat ugyanolyan intenzitással immár generációk óta. Zenéje sokak számára az élet értelmének egyik szinonimája, a boldogság forrása.

Fischer Ádám

Néhány dolog, amit Wagnerről mondtak

Szvjatoszlav Richter (jegyzet a Füzetek a zenéről-ben, miután meghallgatta Furtwängler 1953-as Ring-felvételét)

Meggyőződésem, hogy ennél jobbat nem kívánhatunk. Ez igazi gyönyörűség! Értem, hogy Wagner miért olyan elérhetetlen a hallgatók túlnyomó többsége számára – az emberek nem tudnak az ő szintjére felemelkedni, sajnos túlságosan lusták és kicsinyesek, hiányzik belőlük a szükséges képzelőerő. Wagner és őközöttük (óriási) szakadék húzódik.

Wilfrid Mellers

Senki sem tagadná, hogy Wagner figyelemre méltó másodrangú tehetséggel rendelkezett; de zenéjének zöme egészen szó szerint semmitmondó, mert mesterkélt és hamis, és csak egyfajta mély misztikus élmény kifejezéseként fogadhatta el egy olyan közönség, amely – valamiféle valláspótlékra kiéhezetten – hagyta magát becsapni az első számú és talán legnagyobb önpropagátor által.

Friedrich Nietzsche

De még egy oly veszedelmesen elbűvölő, borzongató, mégis édes végtelenséget árasztó művet, mint a Trisztán, mindmáig nem találtam – a művészetek bármely területén kutatok is utána. Ha fölzendül a Trisztán, Leonardo da Vinci minden idegensége elveszíti varázsát. Ez a mű a non plus ultra Wagner művészetében… Szegényes a világ annak, aki soha nem volt elég beteg e „pokolbeli kéjhez”: a misztikus kifejezés itt helyénvaló, mi több, elkerülhetetlen (Horváth Géza fordítása).

Friedrich Nietzsche

Aki Wagner hívévé szegődik, drágán megfizet érte. Figyelem azokat az ifjakat, akik hosszasan ki voltak téve az ő fertőzésének. Az első, viszonylag ártalmatlan hatás az ízlés romlása. Wagner úgy hat, mint a folytatólagos alkoholfogyasztás. Eltompít, elnyálkásítja a gyomrot. Különleges hatása pedig: a ritmusérzék eltorzítása. Ennél aztán még veszélyesebb a fogalmak megrontása. Az ifjú egyszerűen gyengeelméjű lesz – „idealistává” válik.

Friedrich Nietzsche

Wagner művészete beteg. Ő a par excellence modern művész, a modernitás Cagliostrója. A művészetében a legcsábítóbb módon keveredik az, amire ennek az egész világnak a leginkább szüksége van – a kimerültek három nagy izgatószere, a brutális, a mesterséges és az ártatlan (idióta).

Thomas Mann

A Siegfried holttestét elkísérő zene hatalmas erejű akcentusai már nem az erdei suhancnak szólnak, aki azért indult útnak, hogy megismerje a félelmet; hanem az érzéssel tudatják, hogy valójában mi is történik ott az aláereszkedő ködfátyol mögött: maga a nap-hős fekszik a ravatalon, agyonütötte a sápadt sötétség; s az érzelemnek segítségére siet a sejtető szó: „Egy vadkan dühe”, mondja Gunther, majd Hagenre mutat: „Ő az átkozott vadkan, aki széttépte ezt a nemes hőst.” A perpsektíva az első, legkorábbi emberi kép-álmodásig tágul. Tammuz, Adonisz, akiket a vadkan elpusztított, Ozirisz és Dionüszosz, a széttépettek, akik majd a Megfeszítettként térnek vissza, akinek oldalába egy római dárdának sebet kell ütnie, hogy az emberek fölismerjék – ez a mitikus pillantás mindent átfog, ami volt és ami mindig van, a feláldozott, megkínozva megölt szépség egész világát –, így hát ne mondja senki, hogy a Siegfried alkotója a Parsifal által hűtlenné vált volna önmagához.

D. H. Lawrence

Szeretem az olasz operát – annyira szeleburdi! Fenébe az egész Wagnerrel, ahogy a sorssal meg a halállal pöröl!