FÜLEP MÁRK*
Eredményesség és öröm a zenetanulásban
(Fülep Márk: Megfogtam egy
szúnyogot... fuvoladuó kottamelléklettel)
„ahol
zene szól, ott nem lehet semmi rossztól tartani….”
(Cervantes)
Megtisztelő,
hogy a Parlando folyóirat felkérésére e szerteágazó témáról, a zenetanulásról
írhatok. A zenetanulás, annak eredményessége, megkérdőjelezhetetlen
létjogosultsága; illetőleg a zene, mint a gyermekek életében
szűnni nem akaró foglalatosság –valószínűsítem, e lap
Tisztelt Olvasóinak „éjt nappallá tevő” hivatása–, a siker és
élmény örök örömforrása; azonmód maga a zenei hivatás, mind számtalan
oldalról megközelíthető témák, s külön-külön mind nagyon érdekesek. Eddigi
tapasztalataimra támaszkodva osztom meg tehát néhány gondolatomat, mint
fuvolatanár és fuvolaegyüttes alapító-vezető kamaratanár.
Mindhárom iskolázási szinten volt szerencsém már tanítani, jelen cikk az alsófokú oktatásról szól. Az eddigi szakmai gyakorlatom, a józanész és szív kívánalmai és a hétköznapi életből merített tapasztalatok befolyásolják írásomat. Mindamellett a művészet továbbadását (tanításban, előadóművészetben) a szellemi örökség fényében és példaképeim árnyékában próbálom egyszerre illőn és igyekvőn a saját életemben kamatoztatni. Nincsen könnyű feladata annak, aki úgy érzi, önmaga megfelelése nálánál fontosabb tényezőkkel is pallérozik, s ha mindezt a lelkiismeret szolgálatába állítjuk, akkor egyenest elvi kérdések és válaszok fognak diktálni. De lássuk csak, mik is ezek a kérdések s válaszok?
Rövid írásomban szeretnék szólni a zenéről, a tanuló zenésznövendékek emberi értékeiről, a semmi máshoz nem hasonlítható élményről és annak kiművelhetőségéről pedagógiai módszerek említésével, a koncertélet fontosságáról, néhány szót a tanár–szülő kölcsönös, egymásra épülő nevelői munkájáról, illetve arról a ma már egyre több embert foglalkoztató kérdésről, hogy kinek való a zenei pálya? Pár sorban taglalom, hogy a zenetanulás hasznát jó volna felsőoktatási intézménybe felvételire vihető pontszámban is tapasztalni.
„A zene az ember legősibb kifejezési formája, ősibb, mint a nyelv vagy a képzőművészet; az emberi hangból született, és abból az égető szükségből, hogy kapcsolatba kerüljünk embertársainkkal. Tulajdonképpen a zene az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál, hiszen a szavak konkrét jelentést hordozó, elvont szimbólumok. A zene érzelmeink mélyebb rétegeire hat, mint a legtöbb szó, és arra kényszerít, hogy egész lényünkkel reagáljunk rá.” A zene életünktől elválaszthatatlan. Bizonyosan, mióta él az ember, létezik zene, „és addig alapvetően fontos lesz nekünk, amíg az emberi nem fennmarad. Azt hiszem, a zenére éppoly szükségünk van, mint egymásra.” (Yehudi Menuhin: Az ember zenéje, Zeneműkiadó 1979; 17. old.) Tény, hogy a muzsika szerepe, a muzsikát befogadó kellő érzelem, a zene megértése, társadalmi értékelése, érdemeinek megbecsülése minden korban átértékelődött, de minduntalan az emberi élet középpontjában maradt. Érthető ez, hiszen nem csupán a világ, s hatására az emberi lény, hanem a világ–ember viszonya is változik, így aligha nem a művészetek szerepe is változik. Mégis: bizonyos kultúrák, korok felfogása a zenéről, annak jelentéstartalmáról módosult, (példaként említeném, ahogy a zene társadalmi életben betöltött szerepe változik) anélkül, hogy az ember zenéhez fűződő viszonya, az érzésekre és érzelmekre vonatkozó tapasztalata átalakult volna. Ezért érzünk természetes vonzódást a zene iránt, és ezért kedves számunkra, ha melódiát vagy ritmusokat hallunk. A felnőtt ember figyelme pedig megsokszorozódik, ha látja és hallja gyermekének „munkálkodását” zenélés közben – bármely hangszerről is legyen szó. A zene ilyen jellegű üzenete, mintha ősidőktől fogva és örökké be lenne kódolva az emberiségbe, az Isten alkotta, de emberi kéz formálta világ valamennyi emberébe.
Tanítás közben
Pedagógus számára a gyermekek által keltett érzelmek helyes értékelése csak akkor gondoskodó igazán, ha magunkat a gyerekek szintjére helyezzük. Számomra akkor válik élménnyé. Át kell éreznünk a növendék munkáját, zenélésbe fektetett energiáját ahhoz, hogy reálisan lássuk: milyen áron, mennyi odaadással, apró ügyeskedéssel és/vagy összpontosított figyelemmel éri el, hogy keze alatt úgy szóljon a hangszer, ahogy annak kell. Mindezt testünkkel is kifejezhetjük, ha lehajolunk, leguggolunk hozzájuk, hogy szemkontaktusunk közelebb kerüljön egymáshoz. A gyermeki szint érzékelése a sikertelen próbálkozások megértése érdekében is nagyon hasznos. Tapasztalható, hogy szerepléskor, amikor számára legfontosabb hozzátartozói előtt muzsikál, másképp játszik a növendék, mint tanórán vagy otthon. Vannak kivételes helyzetek, mindenesetre a gyerek munkája, zenélése akkor bizonyul sikeresnek, ha megbecsülésnek örvend. Kiegészítésként jegyzem meg, hogy szereplések előtt a növendék elől semmiféle varázspálcával nem hessegetem el a hibázás lehetőségét (hiszen tudom és tanítom, hogy az ember nem tökéletes, noha meg kell tanulni törekedni rá). Inkább szeretem előre felkészíteni a növendékeket, hogy játékuk örömét és élményét ne csorbítsa bármiféle „baki”. Gyakran mondom tanítványaimnak, hogy néhány hibával is lehet „ötösre fújni”, egy-egy váratlan hiba miatt ne váljon játéka görcsössé, kedélye keserűvé. Elrettentő intelem helyett ezzel inkább derűt fakasztok.
Ritmustanítás tapssal
A zene munkára, akaraterőre, rendszerességre serkenti, neveli a gyerekeket. Mindezek pedig −tudva lévő− erényekké válnak. A zenében az emlékezet határozza meg az időérzetet, az idő tagolása pedig magát a ritmust. A gyerekeknek zenélés közben folyton korlátozniuk, szabályozniuk kell önmagukat, s miközben önmaguk nevelőivé válnak, együtt nőnek föl hangszerükkel is. A zenetanulás közvetlen segítségükre van abban, hogy megtanulják azt, hogy minden mozdulatuknak tudatosnak kell lennie. Semmi sem mozdulhat a többi testrész teljes támogatása nélkül, miközben agyukkal munkájukat állandóan ellenőrizniük kell. Egy átlagos képességű gyerek látja a kottát, megkeresi a megszólaltatáshoz szükséges pozíciót (billentyűt, húrt, stb.), és utána meghallja, ami szól. Ha van magja a gyerekben a belső hallásnak, tehát tehetséges, akkor lát–hall–játszik. Más az irány, más a sorrend. Egyfajta nevelői célnak is fel lehet fogni a tudatosság fokozását, szellemi, testi, lelki értelemben egyaránt. Kinek ez, kinek az fejlettebb, s talán épp ez a sokszínűség ad a zenepedagógusnak újabb kihívásokat, de azzal együtt élményt is. Noha a gyermek tanulmányi előmenetelében döntő, hogy milyen adottságokkal és képességekkel rendelkezik.
Közös éneklés
A technikai problémák elsősegélyszerű orvoslása és zenei érzések formálása napi feladat: hiszen tapasztalom, milyen nehéz akár egy egyszerű gyermekdalt eljátszani többször egymás után! (Néhány gyermekdal egy nyolcéves gyermek számára annyi, mint egy fél oldalas darab egy tizennégy évesnek, s mint egy teljes Mozart koncert tétel egy ifjú előadó számára!) Ha a gyermeket ráébresztik arra, hogy érzékelését tökéletesítenie kell, megérti majd, hogy így több örömben, szárnyalásban, önfeledtségben, szabadságban lesz része, eljut a könnyed, árnyalt, lehetőségekkel teli játékhoz. Mint mindenhez, ehhez is kell a gyermek partnerségére. Ezen a ponton az énekeltetéssel akadnak nehézségeim, amely pedig sok esetben alapvető segítség egy zenei gondolat megvalósításához. Márpedig az éneklés mindenfajta érzelmet és érzékelést kinyit. Véleményem szerint jobb volna, ha a zeneiskolában a hangszeres órákon többet énekelnének a gyerekek. Hangszeres órán énekelni −tudom, nem „szokás”. Ennek ellenére buzgón próbálkozom. Valamelyest férfi létem is nehezíti az éneklés iránti elvárásom, hiszen szégyenérzet erősebb lehet egy növendékben, főleg ha kislány. Csupán egyetlen kivételes helyzet létezik, a népzenetanulás. A népi hangszerek tanítása ugyanis alapvetően összefonódik az énekléssel, tánccal, szokástanulmányokkal −egészséges módon. Szándékom olyan kezdőknek szóló klasszikus zeneoktatást nyújtani, amely elsőként kottahasználat helyett a fülre és az énekhangra hagyatkozik… Jó példával mindig igyekszem tanítványaim elé állni, így az éneklés megtermi a maga gyümölcseit: magam is énekelek, szolmizálva, ábécés hanggal, szöveggel. Gyakran zongora mellett tanítok, ami a zongorakíséretes darabok betanulását nagyban segíti, de késztetés a harmóniák és stílusok bemutatására is. Rendszeresen improvizálok szöveget egy-egy nehéz taktusra, könnyítve a ritmusképlet megértését, amely a tapsolásnál és lábütésnél (a darab lüktetésének átélése és megérzése miatt ezt megengedem, sokszor kifejezetten kérem, még akkor is, ha nehéz, mert a rámozdulás igazolja a játékos zenei érzetét) olykor többet ér, vagy azonnal rendbe teszi. Ilyenkor a szöveg eszköz a metrum érzet és ritmus helyes értelmezésére. Sőt a növendéket szövegírásra (nota bene komponálásra!) késztetni kiváló házi feladatnak tűnik. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom.
A finom zenei érzékeléshez figyelemre, ahhoz koncentrációra, ahhoz pedig időre és méltó ráhangolódásra van szükség. Azt hiszem az érzékenységnek foka az, ami leginkább szembetűnő a profi és az amatőr képzés között; de mielőtt különbségek fejtegetésébe bocsátkoznék, rögvest hozzáteszem: azt tartom az alapfokú képzés céljának, hogy a zenét bármilyen hatásfokon kitanulni, illetve művelni tudó növendék is élvezhesse egy életen át. Kezdetben (ameddig tanulóévei engedik) saját hangszerén, később az erre alkalmas zenei közegben (bárhol, amerre módjában áll muzsikálni kamaracsoportban, zenekarban, stb.), később pedig, mint felnőtt ember (már az önálló műélvezés szintjén). A zenét kamaraegyüttesben tanulás hasznáról is külön fejezetet lehetne írni, az úgy szerzett zenei tapasztalat és élmény maradandó emlék minden növendék számára. Zenetanulása saját műveltségének épülésére szolgál, amelyet ő is tovább ad – nem csak tudatosan. A zeneiskolából kinőtt növendékek lesznek a jövő koncertlátogatói, de szülői is egy új generációnak, akiknek a kultúrát, mint tradíciót adnak tovább.
Jahoda Margit és Veréb
Csenge első osztályos fuvolás növendékeim a
Megfogtam egy szúnyogot… Téma és variációk című, számukra írt fuvoladuómat
játsszák
Biztosan állíthatom, hogy a két kérdéskör (t. i. amatőr zenész vagy profi muzsikus) bizonyos értelemben távol áll egymástól. Abban az értelemben mindenképp, hogy miként az előzőnek a zene pusztán kedvtelésből eredő foglalatosságot jelent, amely aztán legfőbb hobbiját, kreativitásának sajátos kifejezési formáját, másnak szívét-lelkét gyógyító legfőbb „gyógyírt”, vagy intelligenciájának, műveltségének nagyra becsülendő kiteljesedését jelenti, addig a második az élete munkáját fekteti a zene művelésébe. Számukra a zene túl van csakis a szórakozás és szórakoztatás szintjén, tudatosan, bizonyos keretek között, de valójában a zeneirodalom teljes repertoárjára nyitottan művelik azt. Véleményem szerint a hivatásos muzsikus önnön kitanult zenekultúrája és folyamatosan művelt egyénisége által –gyakorlatilag szüntelenül– keresi hallgatói táborát (zenésztársait, közönségét, növendékeit, stb.), majd minden erejével igyekszik kiszolgálni azt. Általában véve a művészet, így maga a műélvező nem hangszerfüggő (közelebbről úgy fogalmaznék, nem hangszerspecifikus, noha épp a hangszerelések hordozzák a zeneművészet elsődleges ismérveit), mindazonáltal jó dolog tisztában lenni a különböző hangszerek különféle (alkalmi, társadalmi, zenei, stb.) szerepével. Ha ez tudatosabban működne bennünk, (elsősorban a szakmai oldalra gondolok) nem csak zenekultúránkat színesítené, hanem sok fölösleges erőfeszítéstől, olykor dilettáns magatartástól szabadulnánk meg. Zenetanárként figyelnünk kell, mikor, milyen alkalomból, milyen körülmények között, stb. kérnek fel egy adott hangversenyt megtartani. (Optimális esetben egy szervezőtől a felkérésnek időben kell megtörténnie, éppen a fentebb taglaltak mérlegelése miatt, máskülönben a készületlenség komoly zavarokat okozhat.) A zenében minden hangszernek és műfajnak megvan a maga helye és nem szabad azt hinnünk, hogy akár egy zseniális szerző egyik népszerű hangszeren való interpretációja pótolhat bármi mást, amelynek pódiuma pedig nem őt illetné. Már egy ünnep vagy egy helyszín is meghatározó a művek tekintetében. (Mi illik egy templomba, bizonyos hangszeres együttesnek milyen művek előnyösek, stb.) Úgy gondolom, a XXI. század meghozza majd, hogy rendeződjenek a különféle, XX. század végére kikristályosodott zenekultúrák az ember hétköznapi életében. A kultúrák találkozása és keveredése révén a zeneoktatási intézmények és más iskolák (régi zene, kortárs zene, jazz, improvizáció, elektronikus zene, stb.) kötelességüknek kell, érezzék a maguk „tiszta forrását” bemutatni, amelyekből fakadnak, ellenben nagy zűrzavar lesz. A hivatásos zenész végső célja, hogy méltó módon tudja interpretálni a zenét, a zenei stílusokat és modorokat helyesen rendezze, amelyeknek lenyomata a kottapapír. Ennek egyik legfontosabb eleme a zeneszerző és a mű iránti alázat, mialatt önmagát –segítséggel, majd önállóan− folyamatosan tökéletesíti, játékát nemesíti, miközben mesterektől szüntelen tanul. Őszintének kell lenni, azt kell játszani (és mondani), amit a szívében érez. Azt hiszem, alapjában véve sikerült választ találnom arra, kinek való a zenei pálya. Minden más (haszonelvűség és sikerorientáció) bár divatosak, mégis, a muzsika lényegét kiölő, emberi érzéseket és értékeket lebutító rövid távú szemléletmódok, amelyeknek ténylegesen, szakmai szempontból semmi hasznuk nincs.
A zene hasznosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, fentebb is említettem néhány okot, s bizonyára ezekről a T. Olvasó is sokat ismer. Leginkább meg szeretném osztani egy olyan ötletemet, amelyről ha nem tűnik szerénytelennek, még sehol sem olvastam, s akár vitaindító is lehet. Valóban hasznos volna: ha a zeneiskolában alapvizsgázó (többnyire gimnazista korú) növendékek pontszámként vihetnék tovább vizsgaeredményüket, amelyet a felsőoktatási intézményéhez benyújtott felvételi során –vagy máshol, esetleg főiskolai tanulóéveik során (?)– felhasználhatnának. Akkor egyrészt nem fordulna elő olyan, hogy a hangszeres tanulmány mellőzötté válik, szemben olyan tárgyakkal, amelyeket a növendék nem feltétlenül szeret, adott esetben egyáltalán nem szeret, vagy nem érdekli, mert sosem lesz szüksége rá, de pontszám miatt érdemes érettségi vizsgáig tanulnia. Másrészt motiválva lenne a fiatal arra, hogy utolsó zeneiskolai éveit (sok esetben épp az arra legfogékonyabb ifjú életéveiben) végtére se adja fel, pláne ha teljesítményéhez mérten fokozatai is lennének a megkapható pontoknak. (Nem hiszem, hogy 6 év, előképző és előhangszeres évekkel akár 9-10 (!) év zenetanulás tudásban szégyelleni való volna, s alul maradna például akármely „gyorstalpalón” végzett 1-2 éves nyelvtanulással vagy bármely más, amolyan „kényszer szülte” érettségi tárggyal szemben. Zeneiskolai tudásáért pontszámot nem kap, így azt mégsem viheti tovább. És a növendékekben lezajlott járulékos stressz kártékony hatását –ti. érettségiző fiatalnak már túl sok irányba kell megfelelnie: „egyikért nem jár pont, de szeretné csinálni, másikért jár pont, muszáj tanulni, ám nem szereti” átlagos gimnazista zeneiskolás növedék őrületét− még nem is említettem.) Példaként egyik saját növendékemet mondanám, aki a fuvola alapvizsgára való felkészülést azért szorította háttérbe, mert más, –állítása szerint– számára nem kívánatos és jövőjére való tekintettel szükségtelen tantárgyból tett érettségi vizsgát az okból, hogy pontszámát növelje, amely beszámít a felvételibe. Hiába tanult nálam hosszú évek óta, épp az alapszint befejezésekor nem tudott teljes odaadást, kelló hozzáállást nyújtani. A zenét persze annyira szerette, hogy továbbképzőben maradt, mondhatni „átvészeltük” az érettségi vizsgáktól és nyelvvizsgáktól terhesebb éveket. Nos, az a baj, hogy az „átmeneti időszakra” esett alapvizsga komolysága sérült. Elsőként olyan felsőoktatási intézmény felvételiéhez szükséges pontszámrendszerébe vezetném be a zenei alapfokon végzett és bizonyított növendékek pontszámát, amelyekben a zeneiskolai képesítés és végzettség kifejezetten előny: például humán területeken, tanítóképzőkben, óvónőképzőkben. Azután kiderülne, mennyien elismernék pontszámként ezt a tudást.
Hortobágyi Katalin, Vass Dániel és Garami
Júlia nagyobb növendékeimmel óra közben
az altfuvolák és a pikolók is előkerülnek
Zenetanárként nagyon hálás vagyok a szülőknek. A szülők azok, akik hozzájárulnak tanári munkánkhoz azzal, hogy segítik a gyerekek zenetanulását. Nem kell sokat gondolkoznunk azon, hogy belássuk, a pedagógusok együtt nevelik a szülőkkel a gyerekeiket, és ez jó partnerséggel működik igazán hatékonyan. Zeneórákra kísérik, cipelik hangszereiket, otthoni gyakorlásaikat hallgatják, koncertjeikre járnak. Mindezek óriási erőt képesek adni a gyerekeknek, amelyek semmi mással nem pótolhatók. Az aktív szülői háttér annyira fontos, hogy magam is csodálkozom, olykor mennyire felszabadít a tanítói nehézségek alól. A szülőkkel ápolt jó kapcsolat, a család muzikális érzékenységének ismerete, tanácsadás a család kulturális műveltségének kiszélesítésére, a tanár modern kommunikációs gyakorlata (telefon, e-mail) készségessé teszi a szülőt, személyesebbé a tanárt.
Engedje meg a T. Olvasó, hogy a zenetanítás kapcsán alkalmat ragadjak még néhány jó szó erejéig, hiszen úgy vélem, a legjobb, ha egy zeneiskolában olyan tanári kar dolgozik a zeneművészet ápolásán, akik fontosnak érzik, miként viszonyulnak a növendékek majd felnőtt korukban a zenéhez. Hiteles ez az üzenet, ha a tanár nemcsak beszél erről, hanem maga is cselekszi. Boldogan elmondhatom, hogy Budaörsön, ahol 2000 óta tanítok és fuvolaegyüttest vezetek, a dr. Madarászné Dr. Losonczy Katalin igazgatói-művészi irányítása alatt álló Leopold Mozart Zeneiskola ilyen intézmény. Igazgatónő elévülhetetlen, végzettségét híven tükröző, kultúrkört teremtő érdemeit sorjázni nem e cikkben tisztem, noha eme bekezdés egésze az ő vezetői munkáját, hivatástudatát és ezek áldásos következményeit dicséri. A névválasztás −az ország egyetlen Leopold Mozart Zeneiskolája− a szülők iránti tiszteletet is jelzi. A zeneiskola Budaörsön a magas kultúra képviselője, a méltán világhíres magyar zeneoktatás színvonalas példája, amely minőségi koncertjeivel a város kulturális fellegvára, amire igazán büszkék lehetünk. A kamaraterem fekvése, a kiváló akusztika, a Steinway zongora, a hófehér falakat felvidító képzőművészeti alkotások együttes hatása ez. Ilyen körülmények között a növendékhangversenyek és vizsgák is emelkedett hangulatban történnek. Apropó, példaadás! Tanszakom minden hangversenyén játszom én is egyedül vagy Óhidiné Pál Judit kolléganőmmel, a tanszak zongorakísérőjével a növendékeimnek és a szülőknek. Hasznos egy ilyen kis muzsikálás, hiszen mindig nagyszerű érzéssel tölt el, amikor a tanítványaimnak és családjaiknak környezetében, jó hangulatban játszom. Érdemes megjegyezni, hogy a nyitott figyelem ihlette pillanatoknak köszönhetően szinte bármit elő tudok adni, érdekes, különleges művet be tudok mutatni. A zeneiskola kamaraterme a város zenei szentélye lett, s mint egy nagycsalád, nyüzsgő koncertélettel olyan szellemi hangulatot áraszt, amelyben a látogató valósággal megmerítkezhet. De milyen jól jár az, aki koncertet hallgat ebben a szellemi légkörben! Egy kis kamaraterem, mégis ha úgy tetszik a „helyi Müpa”, amelyet a városban semmi más nem pótolhat, mert a zeneiskola oktatói- és koncertélete a hűséges tanárokkal és már-már tradicionálisan öröklődő, szintén hűséges szülőkkel meghonosodott. A gyakorta látogatható koncertek izzó hangulata nagy kincs a zenekedvelők számára, olyan klasszikus kamarazenei koncertközpont, amely műsorai által a világ zeneirodalmi remekműveinek kifogyhatatlan tárházából merít arra valóban hivatott művészekkel, olykor meghívott vendégművészekkel. A zeneiskolában tanító művésztanároktól (akik maguk is sokfelé zenélnek zenekarokban vagy szólistaként) így a gyakorlati példaadás első kézből való. Ugyanilyen hangulatú koncertéletet kívánok minden zeneiskolának, akik működésükhöz megkapják városuktól a szellemi-anyagi segítséget! A koncertlátogatás fontosságát mindazonáltal szüntelen hangsúlyozni kell. Hangversenytermünkben rendszeresek a kiállítások. A kiállítások alkalmával mindig rádöbbenek arra, hogy a művészetek paralelizálása mennyire megnyitja a látómezőt, mennyire kitágítja a művészi érzékenység spektrumát. A múlt visszaidézéséről pedig az iskola kezdeteitől fogva alaposan szerkesztett, információkban gazdag évkönyvek és a hangversenyterem vendégkönyve hasábjai gondoskodnak.
Tanítványaim körében
Összegzésként elmondhatom, hogy a növendék képességein és szorgalmán, és a tanár pedagógiai fortélyain túl, a pedagógusnak a szülővel tartott kapcsolata segíti a zenetanulást. Legfőbb célnak az élményszerzést tartom, amely mindennapos feladatunk. A jó példaadás alapvető, hiszen a gyermeknek lehetőséget kell adni hallani, tapasztalni tanárának előadását. A zenetanulás színterei pedig az otthoni gyakorlószobán és a zeneiskolai tantermeken kívül, ahol a zene kitárul és a műélvezet megszületik, a hangversenyterem.
Fülep Márk
fuvolaművész-,
tanár
MEGFOGTAM EGY SZÚNYOGOT (KOTTA)
