Virág Barnabás

„Elkezdeni az első leckénél és befejezni a századiknál”

2014. március 8-án, szombaton immár harmadik alkalommal került megrendezésre a Szinkópa Vegyeskari Találkozó Budapesten. A házigazda Erkel Ferenc Vegyeskar és vezetőjük, Cseri Zsófia kiváló munkát végezett: az egész napos program hihetetlenül gördülékenyen zajlott, az időpontokra maximálisan ügyeltek. A nemzetközi nőnap alkalmából együttlétünket az „Éljen minden bájos, szép nő” (Felice Giardini: Viva tutte le vezzose) közös éneklésével kezdtük. Ezt követően a kórustagok és vezetőik hasznos, ugyanakkor olykor nagy derűt kiváltó tornagyakorlatokkal ismerkedtek meg Schön Károlyné Tódy Ilona jóvoltából, aki a Kovács-módszer lelkes követője és terjesztője. Ezekkel a rövid, egyszerű mozdulatokkal egy-egy próba alkalmával felfrissíthetjük magukat a sikeresebb munka érdekében.

A hangképzési műhelymunka párhuzamosan folyt három helyszínen: a hölgyek két csoportban tanulhattak Bruckner Adrienne-től, illetve Kővári Judittól, a férfiakat pedig Andrejcsik István trenírozta. Rejtélyes, hogy egy kórustalálkozóra miért magánénekest hívnak, hiszen köztudott, hogy teljesen másképp énekel egy karénekes, mint egy szólista. Andrejcsik felhívta a figyelmet a lefele és kifelé történő levegővételre – arra, hogy a frázis végén is ugyanannak a minőségnek kell szólnia, mint indításkor, – ehhez egy megfelelő „alap” kell, s ezzel kimondatlanul is a bűvös „támasz” kifejezést kerülgette. Fontosnak tartotta megosztani hallgatóival, hogy egy hangzónak a mély vagy magas fekvésben is ugyanúgy kell megszólalnia, mint a kényelmes hangmagasságon. Továbbá megkérdőjelezte azon énekesek szakmai kvalitásait, akik a prózai beszédben nem törekednek az éneklés során alkalmazottal megegyező technikára.

Az idén 90. születésnapját ünneplő Szőnyi Erzsébet fiatalokat megszégyenítő frissességgel és sziporkázó humorérzékkel állt a közönség elé. Cseri Zsófia kérdésére, hogy „Mi jut eszébe a szinkópáról?”, kapásból rávágta: „Hej, Dunáról fúj a szél”. A beszélgetés során a Kossuth-díjas zeneszerző elmesélte, hogy mikor Kodály Zoltán feleségének, Emmának zongorázta egyik operáját, a mester átjött a másik szobából, s Emma megkérdezte tőle: „Te miért nem írsz operát?” „Mert abban mindig meghal valaki.” – hangzott a válasz. Kodály nem akart olyan művet írni, melynek csúcspontja egy ember halála. Erzsike néni bár előbb kitért a válasz alól, később mégis elárulta, hogy a legkedvesebb Kodály-mű számára a múlt század elején keletkezett Két zoborvidéki népdal nőikarra. A beszélgetés során azt is megtudhattuk, hogy ő maga legutóbb egy vegyeskari Dante-szonettet komponált. Szőnyi tanárnő elmesélte, hogy a módszertani kiadványokat „meg kellett írni, mert a tanár úr (látva szolfézsóráimat) nem hagyott békén”. A Kodályi elvek nem idejétmúlt gondolatok, hanem eleve adott törvények, mint az hogy van fülünk, szemünk és orrunk. Arra a kérdésre, hogy mit tegyen az a felnőtt, aki nem tud kottát olvasni, de szeretne megtanulni, és kórusban énekelni, a tanárnő azt válaszolta: „elkezdeni az első leckénél és befejezni a századiknál.”

A beszélgetést követően Stílusparádéval folytatódott a Szinkópa. A kórusok egy kis kottafüzetet kaptak kórusművek egy-egy aprócska részletével, melyekkel Kutnyánszky Csaba különböző szakmai ínyencségeket kívánt bemutatni a társaságnak: volt ahol a formát emelte ki, de akadt olyan is, ahol a proporciós váltás lehetséges megoldásait ismertette. Firtatta az idő problematikáját, s hozott példát az időtlenségre is. A kórus a reneszánsz hangutánzó éneklést is kipróbálhatta. (1. John William Hobbs: Phillis, 2. Kodály Zoltán: Norvég leányok, 3. Giuseppe Ottavio Pitoni: Laudate Dominum, 4. Thomas Tallis: Lamentation II., 5. Giovanni Croce: Canzon del Cucco e Rossignuolo, 6. Bob Chilcott: Where Riches is Everlastingly)

Izgalmas kérdéseket vetett fel Cseri Zsófia a Kerekasztal-beszélgetés során. A standard kezdő kérdésből megtudtuk, hogy a szinkópáról Móczár Gábornak a „szinkópa szün szün”, Kutnyánszky Csabának a ritmusképlet hangsúlyozási „sokszínűsége”, Ordasi Péternek pedig Bárdos Lajos tandala jut eszébe. Ezután két nagyobb témakört jártak körbe: 1) Felvázolták azt az európai tendenciát, miszerint a fesztiválokon és versenyeken a kórusok – főként a folklór kategóriában – mozgással és tánccal igyekeznek a hangi hiányosságokat pótolni. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy a magyarok erőssége abban áll, hogy el vagyunk kényeztetve kiváló XX. századi zeneszerzőkkel. 2) Egyértelmű ítéletet egyikük sem fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy eredeti nyelven vagy magyar nyelvű fordítással kell énekelni. Kutnyánszky Csaba Gastoldi Amor vittorioso-ját és a középkori Nyár kánont említette példaként arra vonatkozóan, hogy a magyar fordítások gyakran inkább ferdítések (pl. a „…száll az illatár” az eredeti szövegben „az ökör szellent”). Azonban a docens úr megjegyezte, hogy vannak olyan kompozíciók is, melyek magyarul jobbak, mint eredeti nyelven (pl. Lassus: Visszhang-kórus). Móczár Gábor kiemelte, hogy sok országban teljesen természetes, hogy a saját nyelvükön énekelnek. A művészeti menedzser szerint konzultálni kell olyan emberrel, akinek anyanyelve az adott kórusmű nyelve, így elkerülhetők az ezzel kapcsolatos dilettáns tévesztések. Ordasi Péter középiskolás tanárként azt tapasztalta, hogy egy idegennyelvű madrigál betanítási ideje alatt ötöt tud megtanítani magyarul. Szerinte fel kell mérni a kórusunk összetételét – azt, hogy hányan beszélnek jól idegen nyelveken, s ez alapján kell elhatároznunk magunkat valamelyik megoldás mellett.

A Vegyeskari Találkozó programjának középpontjában Kocsár Miklós Csodafiú szarvas c. kompozíciója állt. Elsőként egykori karvezetés tanárom, Ordasi Péter, a téma igazi szakértője tartott előadást a műről (aki egyébként doktori értekezését is ennek a Kocsár-alkotásnak szentelte). Előadásából sugárzott a szakmai alázat, a téma iránti mérhetetlen tisztelet és a magas szintű intellektuális háttér. Néhány résztvevővel beszélgetve azt állapítottam meg, hogy – amellett, hogy nagyon rövid időkeretbe volt szorítva – talán nem a jelenlévők szakmai ismereteinek megfelelően jelölte ki a referátum tartalmi pontjait (ahol kérdés a tonalitás vagy a kvintkör fogalma, ott nincs értelme pl. infrapentatóniáról beszélni, hiszen a többség úgysem érti).

Miután kinek többé, kinek kevésbé sikerült bővíteni ismereteit a Csodafiú szarvassal kapcsolatban, sor került a nap talán legizgalmasabb részére, a „Karnagyváltóra”. A résztvevő kórustagokat szétosztották négy csoportra négy külön terembe, akikkel négy kiváló karnagy próbálta vetésforgó-szerűen a mű egy-egy strófáját. Velünk elsőként Hartyányi Judit, azután Ordasi Péter, Kutnyánszky Csaba, s végül Párkai István dolgozott. Négy különböző személyiség, négy különböző vezénylési stílus, négy különböző megközelítés.

A Szinkópa Vegyeskari Találkozó este hangversennyel zárult, melyen a résztvevő kórusok mutatták be önálló műsorukat. Hihetetlen homogén hangzással örvendeztette meg a hallgatóságot a bajai Ad Libitum Kamarakórus (karnagy: Pethőné Kővári Andrea), azon belül is különösen az alt szólam bizonyult egységesnek. Műsorukban Tóth Péter: For true love c. kompozíciója után a két latin nyelvű egyházi mű (G.P. da Palestrina: Alma redemptoris mater, G. Rossini: Salve Regina) hallgatása során úgy éreztem, hogy ezek valóban lélektől lélekig szólnak. Kálmán Tamás: Túl a vizen c. népdalfeldolgozásánál kicsit több mássalhangzóval talán érthetőbb szövegmondás valósulhatott volna meg. Veszprém Város Vegyeskara (karnagy: Erdélyi Ágnes) – ahogy arra Cseri Zsófia a koncerten diszkréten utalt is – jól illusztrálta a délutáni Kerekasztal-beszélgetés egyik témáját. Az énekkar azt az európai tendenciát mutatta be, hogy a kórusok a hangi hiányosságokat mozgással, tánccal, produkcióval próbálják pótolni, viszont: megkérdőjelezhetetlenül élvezték, amit csináltak. Műsoruk: Orbán Gy.: Tavaszi szél, A. Dvořak: A természetben – No.1. Dallamok ébredtek lelkemben, és Petrovics E.-Németh T.: Ördögtánc. Érzékenység, ugyanakkor tompaság, erőtlenség jellemezte az Óbudai Kamarakórus (karnagy: Erdős Ákos) előadását. A 16 fős együttes színvonalas műsorral érkezett: Gyöngyösi L.: Cantate Domino, Beischer-Matyó T.: A szenvedély és bölcsesség madrigáljai - részlet, Tóth Péter: Sanctus. A házigazda Erkel Ferenc Vegyeskar (karnagy: Cseri Zsófia) XX. századi repertoárral készült a találkozóra: Orbán Gy.: Nunc dimittis, M. Harris: O, mistress mine, Orbán Gy.: O, mistress mine, Karai József: Hevesi köszöntő. A hangverseny végén összkarként csendült fel Kocsár Miklós: Csodafiú szarvasa Ordasi Péter vezényletével. Mivel ebben én magam is énekeltem, nem tudom megítélni, hogy a közönség milyennek érzékelhette, ugyanakkor azt mindenképp el kell mondani, hogy mikor majd’ 200 ember énekel együtt, akkor nem is a CD-minőség a cél, hanem maga az együtténeklés öröme.

Azt gondolom, senki sem bánta meg, aki ellátogatott szombaton a Patrona Hungariae Iskolába akár a záróhangversenyre, akár a napközbeni programokra. Cseri Zsófiáék felvonultatták a szakma legnagyobbjait, akiktől rengeteget lehet tanulni. Az Erkel Ferenc Vegyeskar azzal a céllal indította el a Szinkópát, hogy – komolyabb anyagi források híján – szakmai kapcsolataik által viszonozzák amatőr kórustársaik szívélyes vendéglátásait. Véleményem szerint ez egy kiváló kezdeményezés, amit mindenképp folytatni kell, s ehhez sok sikert kívánok a vegyeskarnak és vezetőjének.