Czigány György
P A R A F R Á Z I S
Liszt Ferenc csodálatos és
virtuóz (zeneszerzői gondolkodása bravúrjaként is tüneményes) parafrázisai
személyes, eredeti zongoradarabok, noha jelen van bennük méltó teljességben Verdi,
Wagner, Donizetti, Schubert, vagy Paganini! Ezeknek a daraboknak semmi köze az
átiratok ragyogó sorozataihoz, amelyek nélkülözhetetlen műfordítói
gesztusai egyes alkotóknak, amikor az eredeti darabot más hangszereken,
zongoramuzsikát zenekari műként, zenekari darabot zongorára írt
változatban szólaltatják meg, a mű lényegét meg sem változtatva élnek az
átírás változatos lehetőségeivel, énekhang, hangszerek szólamainak,
akusztikus létének üde cseréivel. E nagy tudást igénylő, szellemi
indíttatásában azonban mégiscsak restauráló, technikai jellegű kompozíciós
tevékenység teljesen különbözik az új, saját darabot más szellemi
ösvényeiről induló, annak ihletésében megteremtett parafrázisaitól, szabad
rögtönzéstől. Liszt parafrázisai e tekintetben szinte egyedülálló
műfaját képezik a zene történetének. Csalhatatlanul a romantika, Liszt
káprázatos reagáló, befogadó és újjáteremtő képességének találmánya ez.
Bizonyára a költészet is élhet
hasonló lehetőségekkel. Weöres Sándor életművében, költeményeiben nem
nehéz ezt a fajta alkotó, válaszadó vonzalmat fölfedezni, megcsodálni.
A parafrázis műfajának
lehetőségei, bizonyos külső késztetésre engem is érintenek. Petrovics
Emil valamilyen, a Mozart-kantáta jellegének megfelelő századunkbéli zenét
képzelt el, s ehhez keresett szöveget. Nekem jutott a feladat: írjak, keressek
számára verset, szöveget: elképzelései szerint megzenésíthetőt… A játék
kedvéért Mozart magyar kortársának szövegét gondolva át: Kármán József
levél-regényének vers-magjait neveltem fel a magam ízlése, a személyes
hang, a bennem élő indulatok
jegyében. Így született meg a Fanni
áriája költemény, majd Petrovics harmadik kantátája szoprán szólóra,
zenekarra. Későbbi években hasonló indíttatással Mikes Kelemen
levelekből szőttem különböző, elképzelt Petrovics-zene
tételekhez, gyorshoz és vidámhoz, lassú szomorúhoz és merengőhöz,
(melyekben jelen maradhatott Mikes játékossága, derűje és
élcelődő üdesége) verset, vers-ciklust. Ez Ötödik kantáta címen bejárta a világ sok országának
hangversenytermét, s természetesen hanglemezek révén is jelen van a kortárs
zene világában. Az Óbudai Társaskörben
hangzott el először, nem véletlenül, az a költeményem, mely hasonló
költői eszközökkel volt létrehozható: Krúdy Gyula prózájának
különböző regényekben fellelhető mondataiból lett vers, őrizve,
mozaikként, felhasználva a Krúdy-nyelv bravúrjait s talán mégis önálló montázs,
az ihletésre nem szükségesen felmutató költemény született meg Díszlet-darabok Szindbád színpadáról címen. És írtam az
„erőnk szerint” motívumra építve parafrázist: Rögtönzés Vörösmarty két szavára címen. Kiskörösi felkérésre hasonlót: Fiam, Petőfi Sándor, – ez a három szó áll a költemény felett.
Nemrég Thomas Mann Doktor
Faustus regényének egyik, groteszkségében is megindító jelenete adott alkalmat
új költemény megteremtésére. A regény
néhány mondatát idézve. „Miről beszélt Kretzschmar? Nos, képes volt egy
teljes óra hosszat boncolni a kérdést, hogy ’Miért nem írt Beethoven harmadik
tételt az opus 111-es szonátához?’ – ami kétségtelenül figyelmet érdemlő
probléma. De képzeljük el ennek az előadásnak a hirdetését a Közhasznú
Tevékenység Társasága székházának falára kifüggesztve, vagy a kaisersascherni
vasutaslapba beillesztve, és próbáljuk felmérni, mekkora általános érdeklődést
kelthetett.” Kreztschmar a pianínóhoz ült, eljátszotta a két tételes szonátát,
kommentárjait belekiabálva a játékába, harsogva énekelte is a dallamot. Püfölte a zongorát, ordított, hogy megértesse
Beethoven és a maga mélységesen mély filozófiai gondolatait, indulatait. Miért
nem írt Beethoven a c-moll szonátához, az utolsók egyikéhez harmadik
tételt? Mert nem volt rá érkezése, –
ahogy ironikus hangon utasította el az értetlenkedő kérdést… Miért nem
írt? A magam, a magunk sorsára szerettem
volna valamiképp válaszolni az alábbi költeménnyel is.
Parafrázis
Láng, egy szál rózsa
világol még a jég alatt amikor
ékes cifrázatok díszei, fény-csatok, máslik
villannak
a hangsorok élő
futamaiban: tremolók bókja, mosoly,
szelíd könyörgés hajol
az akkordok súlyos vállaira.
Hova emelkedünk a szív
madár-természetével?
Különös szellők
röpködnek át rajtunk, hűséggel
járjuk az angyalok
légifolyosóit: mit ad hát hitünk? –
semmi megfoghatót,
minden fölfoghatatlant, mialatt
a trilla-lánc már
basszus-morajlás, mezők megfeszülnek
s készül a holtak föltámadása, mélységeknek
forró mozdulatával
nyílik meg a föld: csönd-nyomok
és hallgatások helyén
tárul fel a beláthatatlan tér
látomása, fekete égbolt
fedele kattan ránk, de még
dadog, zenén át kiáltoz
Wendel Kretzschmar
a Közhasznú Tevékenység
Társulatának székházában,
trilla-sorok dühével
veri zongoráját s kérdi:
miért nem írt Beethoven
harmadik tételt
a 111-es
szonátához?! Lecsapó karjait pedig
elborítják a hármas és
négyeshangzatok hulló
tömbjei: mivégre vagyunk
a világon? Minek az ékesítések?
Minek a megsiketült
Mester válasza:, hogy „nem volt érkezésem”,
ha megvan minden:
harmadik nap, harmadik tétel,
bár szó-füzéreink
tegnapi melódiái belevesznek
a madarak ékes
rikoltozásába. Hova lettek a kamasz
gyorsuló szívdobbanásai,
reszketése, amikor kapkodva
kezdi vetkőztetni a
lányt, hova a nyár-csupasz pillanat
ágaskodása, teremtés
tomboló törvénye, édes
diktatúra: előke,
mordent, parányzó, trilla-torlódások
ékszer-ragyogása, opál,
smaragd villámok tűz-játéka
a test-meleg dallamok
hajlataiban?! Egymásba préselt két hang
iramából szakad hamu
árvasággá, éjszakák virágaivá zene,
a türelem ég színben,
szirmokon, lassú tánc, ahogy
a hűvös élő
melegre fut: tárgy és lét együtt szikrázik
s illatként áll alatta a
test-hajlat tökélye. Üres kehely
az emlék.
Nyár-borzongásban nincs is történet,
csak napsütés.
* * *
G Y Á S Z G O N D O L A
(Parafrázis Liszt emlékére)
Mind szíve közepében
égve
látjuk, e létnek nincsen
széle,
nincs más, csak égi
történések csendje.
Torony zenél: halk, makacs
ütésekre
mozdul a tengert terelő
lapát.
Vízbe vert árnyakból
nőtt paloták
ablakában kocka- sötét, kialvó
csillár: híd lángja, síremlék Rialto!
Feketére ázott kapu-kő
villan,
harang üt: tétlen öröm
csontjaimban.
Fehér a falak szertartása,
már karing
és fátylak, fekete hattyú
csónakja ring
itt Velencének:
sehol az ének,
csak lassú evező,
csupán elszánt erő
lüktet s mintha egy volna
mind,
szorongó szív hajt gondolát.
Szennyvíz csurog, vagy
angyalok csevegnek:
hajából csügg ki a mosolya
egynek,
csobogni kezd a szomjas
szobrok szája,
kigyúl mögöttük a szemét
pompája,
kéklő kupola kél a vízben, buborék
s hölgyek uszálya! Kinyílik most az ég: .
fáklyával, koszorúval áldott
csónak,
az orr s fartőke íve
csillagoknak
bókol, ágaskodik a csúcsdísz
faragása.
A homlokom merítem
holdvilágba,
kihűl: itt üveggolyót rejt a
szemrés.
Baleset volt a hallgatag
teremtés?
Lebegő tárgyak közt
hűséges szolga
minden élő,
minthogyha
halálunk is boldogság
volna,
zarándok úton, koporsó
magányig.
Mikor a szépség kegyelemmé
válik.
***
A Quasimodo költőversenyen díjat nyert
annak idején s így Alberto Menenti fordításában olaszul is megjelent.
„Suono di pianoforte in riva al lago (ricordo
di Annie Fischer)
Tóparti zongoraszó
( Fischer Annie emléke)
A
Garda-tó egébe fájdul
Failoniék
üvegfalán túl
lehunyt
pillák alatt a szem:
sziklák,
felhők, mindegy, hiszen
a
mélyre szívott füst gyötört
arcizmokon
álom gyönyört
igéz,
tömjénfüstként hű dallam
emelkedik,
tenger nő halkan,
hogy
kezéből izmok, inak
fényével
keljen föl a nap.
A
nemlét falán dörömbölnek
árva
angyalai e földnek.
Mind
szíve közepében égve,
tudjuk,
e létnek nincsen széle,
de
indulatok méltósága:
csont
csupasz, gyors, nikotin-sárga
ujjaiban
égboltnyi táj itt
s mi
tűrhetetlen szólni vágyik.
Nem
látjuk már sólyom kezét.
Velünk
a csönd. Az is beszéd.