Óváry Zoltán
Szendrey- Karper László jelentősége a magyarországi intézményesített klasszikus gitároktatás
megteremtésében
Az
előzmények
A II. világháború utáni években egy
anyuka sétál kislányával az utcán. Szembetalálkoznak egy jólszituált fiatalemberrel,
aki egy gitárt visz a kezében. Meglátva a hangszert a kislány kivirult arccal
kérdezi anyjától:
- Anyu! Ugye ez hegedű?
- Dehogyis, ez cselló!
Mire az ifjú:
- Nem kérem, ez gitár.
Ez a kis
dialógus Szendrey-Karper László saját
története. Amellett, hogy megmosolyogtató, kiválóan példázza a gitár
ismertségét, elismertségét a század elejétől az ötvenes évekig hazánkban.
Manapság, az új
évezred második évtizedében magától értetődik az, hogyha gyermekünk, vagy
akár mi magunk klasszikus gitárt szeretnénk tanulni, nincs más dolgunk, mint
felkeresni a legközelebbi zeneiskolát, vagy alapfokú művészeti iskolát,
felvételizni (amennyiben szükséges), beiratkozni és megkezdeni hangszeres
óráinkat jól képzett, diplomás gitártanárok irányításával.
Ez azonban nem
volt mindig így. Elég mindössze néhány évtizedet visszamenni az időben
ahhoz, hogy szembesüljünk azzal a lehetetlen helyzettel, amelyben a szebb
napokat látott pengetős zene került Magyarországon, a XX. század első
felében. Ezekben az években a gitárzene és annak oktatása minden képzeletet
alulmúlt. A teljes dilettantizmus keveredett a rossz ízléssel, az autodidakta
tanulás pedig az alacsony színvonalú magánórákkal. A korabeli kritikák szinte
megvetéssel írnak a gitárkoncertekről, melyek műsora és előadói
potenciálja egyaránt igen gyatra volt. Igény volt ugyan a hangszeren való játék
elsajátítására, de csak műkedvelők tanítottak műkedvelőket,
intézményesített keretek között tanulni nem lehetett.
Kováts Barna
munkásságát érdemes üde színfoltként megemlíteni, aki szakított az akkor bevett
szokásokkal és nem kispolgári „giccshangszerként” tekintett a pengetős
hangszerjátékra, hanem magasabb szintű zenei megnyilatkozás
lehetőségét látta benne. „Valódi” gitárdarabokat játszott, átiratokat
készített és saját – a komolyzenész szakma előtt is vállalható -
műveket komponált. Pedagógiai munkássága is figyelemre méltó.
Elsőként tanította zeneiskolai keretek között a gitárt és kétkötetes
hangszeriskolát is kiadott, amely azonban nem állta ki az idő próbáját.
Nem csak a metódus volt kezdetleges, de sajnos a kisiskolás korúak oktatására
is teljesen alkalmatlan volt. Kováts Barna ugyan elhagyta az országot és
tanítványait (köztük Szendrey-Karpert is)
1956-ban, mégis rövidnek mondható tanári munkássága meghatározó volt a magyar
gitárkultúra és pedagógia fejlődésében.
Egy ilyen
mélypontról kellett felállnia a hazai gitáros életnek, szükség volt valakire,
akiben elég tehetség, kitartás és elhivatottság lakozik ahhoz, hogy a
semmiből megteremtse a hangszernek járó tekintélyt, kidolgozza a módszeres
oktatását és nem utolsósorban eljuttassa a hallgatósághoz az ötszáz éves
múlttal rendelkező pengetős repertoárt, méghozzá a legnevesebb magyar
koncertszínpadokról. Amit a nemzeti zeneirodalmunknak jelent Liszt Ferenc,
Erkel Ferenc, Kodály Zoltán, vagy Bartók Béla, ugyanazt
jelenti a magyar klasszikus gitározásnak Szendrey-Karper
László.
Hogyan is
kezdődött? A harmincas évek második felében egy budapesti fiúcska kapott
egy gitárt. Nem azért, mert orvos apjának és matematika-fizika szakos anyjának
az volt a terve, hogy 5 éves gyermekükből világra szóló művészt
faragjanak, hanem amolyan „elterelésként” adtak hangszert a kezébe. Nagyon
hamar kiderült ugyanis, hogy a kis „Laci” bizony a matematikában nagyon
erős. Négy évesen már komoly műveleteket hajtott végre hét, sőt
kilencjegyű számokkal. Mivel a szülők már akkor felismerték azt (amit
ma sokan nem), hogy a csodagyerek nevelés az egyik legkárosabb dolog, ami egy
fiatallal történhet, úgy döntöttek, másfelé terelik a csemetéjük gondolatait.
Így a kisember a maga kedvére kezdett pengetni. Apjának szándékos döntése volt
az, hogy „komolytalan” hangszert választ fiának, mondván, majd ha igazán
érdekli a zene, akkor később mehet zeneiskolába rendes zenét tanulni.
Márpedig a
kisiskolás Szendreyt bizony érdekelte a
muzsika, de nem kívánt tágítani a gitártól. Mivel iskolában nem lehetett azt
tanulni, így oktatót kerestek neki. Apja gégeszakorvosként praktizált és a
magyar operaélet legjobbjai rendszeresen megfordultak nála. Ennek hála, jó
kapcsolatokat alakított ki zenész körökben. Barátságba került Kárpáthy Ernővel, aki azon kevesek közé
tartozott, akik a lezüllesztett gitárkultúra helyreállításán fáradoztak. „Laci”
nála kezdte el szárnyait bontogatni. Kárpáthy
halála után Kováts Barnát kereste fel és vett tőle gitárleckéket,
de sajnos második tanárától is meg kellett válnia, Ő ugyanis Salzburgba
vándorolt ki. Maradt az önképzés. Gimnazistaként rengeteget gyakorolt,
csiszolta technikáját és igyekezett új, igényes gitárdarabokkal bővíteni
repertoárját. Kitartó munkájának köszönhetően ismertsége és
népszerűsége egyre nőtt. Azonban ez nem csak a sikeres fellépések
számát, hanem a felmerülő problémák és aggályok növekedését is jelentette.
Természetes, hogy minél magasabb szinten kíván valaki művelni valamit,
minél inkább a tökéletességre törekszik, annál több kérdés merül fel és új
feladat vár megoldásra. Ehhez azonban legtöbbször tanárra, de legalább egy
külső segítségre, egy okosabb, tapasztaltabb fél tanácsaira, útmutatásaira
van szükség. Kiváltképp igaz ez egy „útját” kereső tinédzser esetében.
Erről azonban ez a fiatalember még csak nem is álmodhatott. Az ötvenes
évek elején a vasfüggöny minden lehetőségtől elzárta az ifjú tanulni
vágyó muzsikust. Sajnos semmilyen politikai ideológia nem tudott változtatni
azon a tényen, hogy a modern klasszikus gitár egy „latin” hangszer, melynek
gyökerei és jelentősebb produktumai a mediterrán országokban, főleg Spanyolországban
találhatóak. Mindazonáltal, hogy már Nyugat-Európában, főleg német
nyelvterületen is lehetett felsőfokú művész-tanár diplomát szerezni, Magyarországon
még zeneiskolában is csak elvétve volt lehetőség pengetős hangszeren
tanulni. Ez a sajnálatos állapot majdnem el is fordította Szendrey-Karper
érdeklődését a gitártól. Mivel zenei vonalon nem folytathatta
tanulmányait, így érettségi után, a Budapesti Műszaki Egyetemen
kezdte meg felsőfokú tanulmányait.
Az
iskolateremtő
Hamar rájött
azonban, hogy muzsika nélkül „nem kerek a világ”. Otthagyta a Műszaki
Egyetemet és ettől kezdve csak a klasszikus gitárnak élt. Építészeti
tanulmányai alatt felismerte, hogy a zene magas színvonalú műveléséhez
ugyanolyan aprólékos és széleskörű ismeretekre van szükség, mint amelyeket
mérnökhallgatói éveiben sajátított el. Megszületett az elhatározás: megteremti
magának a zenei egyetemet és mindazt, ami odáig vezet. Ez azonban nem
akármilyen vállalkozás volt. Először is az önfejlesztést tűzte ki
célul. Belátta, hogy jelenleg csak egy amolyan „vakok között félszemű a császár”
helyet foglal el a hazai mezőnyben. Nincs kivel összehasonlítania magát,
nincs aki – jó értelemben véve- bírálja, vagy kritizálja, nincs konkurencia,
vagy konfrontáció. Kihasználta azt, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola (Zeneakadémia) mint világszínvonalú intézmény, kiváló
zenészek sorát vonultatja fel. 1952-ben - a Műegyetemet elhagyva - Sugár
Rezső zeneszerzés tagozatára iratkozott be. Tudta, hogy meg kell
ismernie a stílusokat és nem elég csak játszania a hangszerén. Neki
mindenképpen szükséges gitáriskolákat is szerkeszteni, átiratokat készíteni,
amelyeket majd a gitározni vágyók használhatnak. E cél érdekében igyekezett
minden olyan lehetséges ismeretet elsajátítani, amely hasznára lehet
későbbi művészi és tanári munkájában. Rendszeresen konzultált, többek
között Hammerschlang János orgona és csemballóművésszel, zenetörténésszel, Ádám
Jenő karnaggyal, Zathureczky Ede
hegedűművésszel, Csuka Béla cselló-, gamba-
és barytonművésszel, Gáll Endre
zongoraművész és zenekritikussal, Némethy Ferenc
hegedűművésszel és –akivel igazi barátságba került- Rácz Aladár
cimbalomvirtuózzal. Ezek a kiváló muzsikusok ugyan gitáron nem játszottak,
mégis óriási segítséget jelentettek a kibontakozni vágyó fiatal művésznek.
Olyan igényeket támasztottak játékával szemben, melyet saját, óriási
reputációval rendelkező hangszerükön is megköveteltek.
Szendrey
előadói karrierje meredeken ívelt fölfelé az ötvenes évek közepétől. VIT
aranyérmet nyert Varsóban, a Zeneakadémia nagytermében koncertezett és
1957-től már az Országos Filharmónia szólistája lett. Sokat
nőtt a politikai vezetés szemében is azzal, hogy ’56-ban itthon maradt.
Számos külföldi koncertkörútra hívták meg. 1963-ban kötött házasságot Ágai
Karola operaénekessel, akivel a magyar zenekultúra utazó nagykövetei lettek
és szinte az egész világot bejárták. 1962-ben a Liszt díj második, ’74-ben az
első fokozatát kapta meg. Számos hanglemezfelvétel készült vele.
Az itt elért
eredményeit szerette volna a gitártanításban is kamatoztatni. Rengetegen kaptak
kedvet a pengetéshez őt hallva. Műkedvelők, zenélni vágyók
sokasága fordult hozzá tanácsért. Megpróbált segíteni, ahogyan csak tudott, de
tisztában volt azzal, hogy ennél többre van szükség. Be kell vezetni az iskolai
szintű klasszikus gitároktatást alap-, közép- és felsőfokon. 1953-ban
kapta meg az első felkérést, hogy indítsa be a gitár tanszakot a Magyar
Néphadsereg Tisztiházában működő
zeneiskolában. Ez azonban nem oldott meg semmit. Utánpótlás nevelésre volt
szükség, jól képzett oktatókra. Elismertségére támaszkodva kierőszakolta a
tanügyi hatóságoktól, hogy 1962-ben vezessék be a gitároktatást a budapesti Bartók
Béla Zeneművészeti Szakiskolában. Ehhez azonban alapvető dolgok
hiányoztak, amelyeket mind magának kellett megteremtenie. Tananyagot,
módszertant, elméleti ismereteket. Rengeteg munkát fektetett bele, saját
karrierje és anyagi érdekei rovására is vállalta a feladatot. Próbálta
felhasználni azokat az ismereteket, melyeket más hangszeren játszó
mestereitől tanult és átültetni a gitároktatásba a nagyobb múlttal
rendelkező hangszerek pedagógiai eredményeit. Olyan hangszertanulási
metódust kívánt bevezetni, amely aprólékosan, fokozatosan vezeti be a zenélni
vágyót a gitártanulás rejtelmeibe. Kisiskolástól a felnőttekig mindenki
számára elérhetővé szerette volna tenni a játékot ezen a csodálatos
hangszeren.
Egyszerű,
egyszólamú dalok lejátszásával kezdte a tanítást, melyekhez magyar népzenei
forrásokat használt. A gyermekek által is ismert dalokon keresztül tanította
meg a dallamjátékot, ismertette meg a ritmusértékeket és képleteket a
növendékekkel. Ezeket a népdalokat később külön egy önálló kötetben is
közreadta.
Ezután
fokozatosan nyitott a többszólamúság, az akkordjáték és a különböző
stíluskorszakok darabjainak elsajátítása felé. A több tucat zeneszerző között
felhasználta a legnagyobb gitár komponisták (Carcassi,
Carulli, Sor, stb.) műveit, melyekkel a
növendékek technikáját és -klasszicista zenéről
lévén szó- harmóniai hallását és stílusérzékét is csiszolta.
Különös
figyelmet szentelt a reneszánsz zenének, mely a pengetős irodalom
kimeríthetetlen részét képezi és a gitárosok identitástudatában is fontos
szerepet játszik. Ezen több száz éves alkotások felkutatásának és
rendszerezésének nem csak a saját hangszerén volt jelentősége. A
zenetudomány a mai napig is a vokális zene dominanciáját hirdeti a reneszánsz
műzenében. Az egyetemes zene és a művészettörténeti kiadványok is
általában egy mondattal, vagy – jobb esetben - egy bekezdéssel „intézik el” az
egyébként rendkívül gazdag korabeli pengetős irodalmat. Szendrey azzal, hogy a pedagógiai célokon kívül
saját repertoárját is bővítette eme gyönyörű darabokkal,
bizonyította, hogy már a könyvnyomtatás megjelenésekor is létezett magas
színvonalú, szólóhangszerre íródott polifon zene. Felismerte, hogy Milan, Attaignant, Judenkönig,
Newsidler és számos más vihuela
és lantszerző különböző nehézségű művei gitárra adaptálva
kiváló lehetőséget nyújtanak a tanulónak a többszólamú játék
elsajátításához.
Kiemelt
fontosságúnak tartotta a magyar zene művelését. A kiváló zeneszerzőt,
Borsody Lászlót kérte fel arra, hogy
egy egész sorozatnyi darabot komponáljon a gitárt tanulók számára. E művek
mellett tanította még Patachich Iván,
Szokolay Sándor, vagy éppen Puskás Tivadar kisebb, gitárra írt
alkotásait is. Maga is írt egyszerűbb műveket, de legnagyobb
vállalkozása a „Bartók: Gyermekeknek” című sorozat I. II.
III. és IV. részének pengetős hangszerre történő átirata volt.
Megjelentette továbbá „Farkas Ferenc: Régi magyar táncok”, „Régi
magyar zene gitárra” és „Mertz
János Gáspár: Hat válogatott darab gitárra” című sorozatát.
A barokk zene
legnagyobb alakjának, Johann Sebastian Bachnak is jelentős
figyelmet szentelt. Maga is gyakran műsorra tűzte a mester nagyobb
lélegzetű műveit, de gondolt a tanulóéveikben lévő
zenészpalántákra is. Számukra készítette el „Johann Sebastian Bach:
Húsz könnyű darab gitárra” című kiadványát. Az összegyűjtött hatalmas
mennyiségű tudás és tananyag 1980 és ’85 között „öltött testet”. Megjelent
a nyolckötetes „Gitárgyakorlatok” című kiadványa.
1966-ban
sikerült elérni, hogy főiskolai szintű gitártanárképzés legyen Magyarországon,
így adott volt a lehetőség az utánpótlás neveléshez. Szendrey ugyan 1971-ben már közzétette a gitártanítás
módszertanának kéziratát, de legkiválóbb növendékeivel, akik később
kollégái lettek, a nyolcvanas évek elején készítették el a zeneiskolák és a
zeneművészeti szakközépiskolák nevelési és oktatási tervét.
Érdekes
próbálkozás volt a televízión keresztül történő tanítás. Sok zenélni vágyó
fiatal volt az országban, de akkor még a szakképzett tanárok száma szinte a
nullával volt egyenlő. Mai szemmel viccesnek tűnhet, de ha
belegondolunk, nem is volt akkora melléfogás. Hozzáértő oktató magyarázza
és bemutatja részletesen a dolgokat és a több száz ember otthon gitárral a
kezében mind egyéni órán érezheti magát. Szendrey-Karper
László tizennyolc adáson keresztül oktatta az autodidakta zenészeket a TV
képernyőjén keresztül.
Szép reményekkel
kecsegtetett, ám végül kudarcba fulladt a Mester azon próbálkozása, hogy a
gitároktatást meghonosítsák az óvónőképzésben is. 1972-ben adta be a
tanügyi hatóságoknak tervezetét. Az alapgondolat az volt, hogy a bárki számára
elérhető és megtanulható hangszer tökéletes eszköz lenne a kisgyerekek
zenei neveléséhez. Amellett, hogy kellemes hangja van, dallamjátékra,
többszólamú illetve akkordjátékra és ami nagyon
fontos- dalkíséretre egyaránt alkalmas. Az akkor favorizált és használt (egy
szál) furulya és a gitár nem is említhető egy lapon a zenei élmény terén.
Érthetetlen módon a tervet elvetették.
Epilógus helyett
Nem mehetünk el szó
nélkül amellett, hogy már akkor is probléma volt, ami ma is az. Külső
szemlélőként, vagy hozzá nem értőként nehezen lehetett meghúzni a
határvonalat az igényes interpretáción alapuló (tehát klasszikus) gitározás és
a beat korszakra jellemző néhány akkordot felvonultató könnyűzenész „bazseválás” között. Ez utóbbi virágkorát éppen ezekben az
években élte. Sokan ilyen indíttatásból vettek gitárt a kezükbe és amolyan „vak
vezet világtalant” tanulás és tanítás folyt magánúton, vagy csoportosan
klubházakban. Szendrey munkásságával a legjobbkor
vetett véget a dilettantizmus terjedésének és irányt mutatott a magasabb
színvonalú zenélés felé.
A vasfüggöny
áttörésének legkiválóbb módját választotta az Esztergomi Gitárfesztivál
megrendezésével. „Ha Mohamed nem megy (nem mehet) a hegyhez, akkor a hegy megy
Mohamedhez”, gondolta. Így 1973-tól 1989-ig, a minden második évben megtartott
találkozón kilenc alkalommal jöttek össze a világ gitárosai. Nem csak a
versenyek és koncertek miatt volt jelentősége ennek, hanem a pedagógiai
tapasztalatcsere miatt is. A nyugati és déli „gitárnagyhatalmak” eredményeinek
megismerése, világklasszis virtuózok tanácsai óriási lendületet adtak az addig
elzárt kis országunk gitáros életének. A fesztivál másik hozadéka a
gitárzenekari kultúra fejlődése volt. Szendrey-
Karper fontosnak tartotta a kamarazenélést, de nem csak duóban, vagy
trióban, hanem akár száz, sőt kétszáz tagú együttes formájában is, amelyre
Esztergomban kiváló lehetőség adódott. 1968-ban egyébként
elsők között hozott létre a világon klasszikus gitárzenekart.
Szendrey-Karper László
pályafutása négy évtizede alatt kiváló zenetanárok tucatjait segítette a
pályára. Sajnos 1991-ben bekövetkezett haláláig nem tudta megkoronázni
életművét azzal, hogy egyetemi szinten is megteremtse a gitártanulás
lehetőségét (ez csak 2002-ben valósult meg). Tanítványai ma is a magyar
klasszikus gitároktatás meghatározó alakjai. Mindazonáltal, hogy az elmúlt két
évtizedben a hangszerjáték rengeteget fejlődött, kiadványait és
gitáriskoláját széles körben használják és építik be a tanárok –főként- a
zeneiskolai tananyagba.
Művészi
munkásságával a XX. század első felének „kispolgári zsánerhangszerét” a
legnagyobb koncertszínpadokig emelte, de előadói pályája egy ennél jóval
terjedelmesebb írást érdemel.
Felhasznált
irodalom:
1.
Déri Gábor:
A gitár Magyarországon a XX. század első felében, http://www.kil.hu/cikk_a_gitar_magyarorszagon.php
(letöltés ideje: 2013.06.05.)
2. Fodor
Lajos:
A gitáros (Szendrey-Karper László élete
és művészete) HOTEL INFO Kft, 1996.
3.
Kerényi Mária
összeállítása: Ők ketten (Ágai Karola és Szendrey-
Karper László élete és művészete)
4. Óváry Zoltán: Szendrey-Karper
László élete és munkássága (2005, témavezető: Dr. Adrovicz
István)
5. Powrozniak, Jozef: Gitaren- lexikon, VERLANG NEUE MUSIK, Berlin 1979.