Gondolatok az aktuálisról és az időtállóról

Fischer Iván: A vörös tehén című operájának ismeretében

Eszter – Varga Kyra (Fotó: Gordon Eszter / Budapesti Fesztiválzenekar)

Furcsán – s főképp: többféleképp – működnek a zenekedvelők: van, aki kihasít magának egy vékony szeletecskét az egyetemes zenetörténet alkotásaiból, arra esküszik, s van, aki inkább mindenbe belekóstol. A két különböző típus egyvalamiben közös lehet: mindkettő – ösztönösen vagy tudatosan – válogat a bőségkosárból. Aztán már az „ismétlés elmélete” működik a gyakorlatban; ki-ki azt szereti mind jobban, amit leginkább ismer. Nagy előnnyel rendelkeznek régi korok olyan kompozíciói, amelyeket több – akár egymástól erőteljesen eltérő – interpretációban is hallhatunk, míg a közelmúlt, a történelmi Tegnap Zenéje esetében már annak is örülni kell, ha egyáltalán van mód az új kompozíciók megismerésére.

Éppen ezért örvendetes minden olyan alkalom, amely lehetőséget kínál új művekkel való találkozásra. Persze, egy meghallgatás korántsem elég az alapos ismerkedésre, de amennyiben többször előadásra kerül valamely mű, érdemes ismételt meghallgatási lehetőséget adni a kompozíciónak, hogy megbízhatóan kifejthesse hatását.

Mert korántsem mindegy, hogy hogyan hallgatjuk a korábban ismeretlen muzsikát! Először csak követjük, később már gyakran megsejtjük, hogyan alakul a folytatás, végül pedig lehet akár kedvenc részletünk is, amit előre „várunk”. Talán ilyen korra nő fel a hallgató az előadókhoz – kialakulhat egy olyan kapcsolat, amelynek jóvoltából szinte személyében érintettnek érzi magát a publikum, s mindenképp úgy hagyja el a koncerttermet/színházat, hogy alapos változásokon ment keresztül.

Valami ilyesfajta érzés uralkodik el mindazokon, akik meghallgatták Fischer Iván operáját. Sokan ekkor szembesültek a ténnyel, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar életre hívója, s mindmáig művészeti igazgatója, vezető karmestere egyszersmind komponálással is foglalkozik, jóllehet, a dirigens immár második évtizede ír különböző műfajú zenéket; többségükben olyanokat, amelyek aktuális-sürgős közölnivalóval rendelkeznek. Fischer Ivánnak korántsem kell aktualizáló kísérletekkel művére irányítani a figyelmet – s minél több írás jelenik meg egy-egy előadásról, annál könnyebb a pártos, ugyanakkor elkötelezett közösségvállalás a kompozícióval.

Mit sem von le egy-egy mű értékéből, ha megrendelésre készült – másrészt viszont örvendetes, hogy vannak gyakorló muzsikusok, akik késztetést éreznek zenei világuk hangzó kivetítésére, másokkal való megismertetésére. Ugyanakkor, a belső késztetésből életre hívott művek nyilván személyesek annyira, hogy ez a fajta gondolati koncentráció óhatatlanul is figyelésre készteti a hallgatókat.

Mint a Fischer Ivánnal készített interjúkban maga a szerző is hangsúlyozta, napjaink politikai közérzete tette ismét aktuálissá a tiszaeszlári vérvádat felidéző témaválasztást. Megtudjuk: mintegy másfél évtizede készül ennek az operának a megkomponálására. Tőle értesülünk arról, hogy tudatosan törekedett arra, hogy ne magát a pert állítsa színpadra, hanem - impulzusokból „összerakva” az egyes jeleneteket – egy lélektani rejtélyt járjon körül, nevezetesen azt, hogy a 13 éves

Scharf Móricból koronatanút csináltak. Egyfelvonásosa alig tartalmaz zenei idézeteket, készen kapott anyagokat – ám a műzenei megkomponálás több szállal kapcsolódik zenetörténeti (és előadóművészet-történeti) jelenünk égető közéleti problémáihoz. Montázs? kollázs? – igen, vagy ha úgy tetszik: képregény-epizódok sorozata, stilárisan különböző zárt számokból kialakított képek sorozata.

A bemutatón Fischer Iván más, rövid lélegzetű kompozíciói után került előadásra, 2014 júniusában a Vígszínházban egy pódiumbeszélgetés követően láthattuk-hallhattuk. A karmester-szerző hangsúlyozta: rendkívül fontosnak tartja, hogy a közönség tisztában legyen a cselekmény történelmi hátterével. Telitalálat, hogy sikerült e beszélgetéshez partnernek megnyerni Komoróczy Géza professzor urat. Az értésnek köszönhetően nyilvánvalóan nagyobb súlyt-jelentőséget kapnak a megzenésített szavak, s ezúttal a látvány is szerves része a képsornak. A Budapesti Fesztiválzenekaron kívül a Színház- és Filmművészeti Egyetem III. éves színművész osztálya adja elő, valamint éneklő színészek és erőteljes színpadi jelenléttel megáldott énekesek. Gyabronka József remek narrátor (ha úgy tetszik, vallásos terminológiával: evangélista), Kossuth Lajost Cser Krisztián jeleníti meg. A több jelentésű cím részben a különleges szépségű kocsmárosnéra utal, akit Sáfár Orsolya alakít. Telitalálat volt a több valós figurából összegyúrt Férfi szerepére Tóth Jánost választani. Az egyes részletek között erősek a kontúrok – a hallgató hol a szerkezetre/felrakásra figyel, máskor táncosok kötik le figyelmét (talán nem is a 2. kép „táncrendje” volt hosszú, hanem a többi jelenet lehetne több, s a kompozíció egészében hosszabb… Remekül eltalált karakterek sorjáznak, s oly természetesen ékelődnek be a stilizált mozgást is minimalizáló hangszeres betétek, hogy a hallgató alig tudja követni, „hol a színpad, kint-e vagy bent”. Szólni kell Fischer Iván zenekarkezeléséről: vélhetően a számlálhatatlan vezényelt zenekari darab során tett szert arra a tudásra, melynek köszönhetően mindig frappáns színekkel ábrázol. S mivel számára fontos, hogy a közönség értse a szöveget (rövidített részleteket Krúdy regényéből, Kossuth leveleinek szövegét, s Parti Nagy Lajos e célra írott verseit), Fischer Iván úgy zenésítette meg, hogy többnyire valóban lehetett érteni. Nyilvánvalóvá vált: magyar nyelvű hallgatóságban gondolkodott a zeneszerző – tehát e szövegértést is kritériumnak kell tekinteni.

Napjainkban sajnálatosan aktuális e koholt per felelevenítése – de a többszörös történeti tanulság a későbbiek során sem lesz felesleges.

Fittler Katalin