|
Dr. Nemes László Norbert** zenekultúráról, zenepedagógiáról
„Kutatómunkával sikerült már bizonyítani,
hogy az ének-zene az egyik legelutasítottabb tantárgy az iskolákban.”
A magyar általános oktatási intézményekben az alaptanterv szerinti zenei
oktatás jelenleg a klasszikus zene határain belül maradva, Bartók Bélával és
Kodály Zoltánnal véget ér, a tanárok a zene megszerettetése, az interaktív
közös zenélés helyett a lexikális tudásanyag átadására koncentrálnak. Sem a
tananyag felépítése, sem az oktatók felkészültsége, elkötelezettsége nem
megfelelő, s mindez nemhogy kevés az internet és az okos-telefonok
világában, de amellett, hogy a diákok nem jutnak átfogó zenei ismeretekhez, a
zenehallgatás, vagy az együttzenélés örömét sem szerzi meg számukra. Ilyen
módon hiába folyik elitképzés a zenei szakintézményekben, hiába próbálnak
együtteseink egyre több ismeretterjesztő előadást szervezni, egyre
csökken azoknak a száma, akik már iskolás korban nyitottá válnak az értékes
zene befogadására, vagy amatőr szinten, kedvtelésből zenélnének. A
Zenekar most dr. Nemes László Norbert egyetemi docenst, a Zenepedagógia
Tanszék vezetőjét, a Kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet
igazgatóját kérdezte, miben látja az iskolai zeneoktatás problémáit, amelyek
megoldása kulcsfontosságú a jövő közönsége számára.
– Egyetért-e azzal a megállapítással,
amely szerint Magyarországon a komolyzene az utóbbi években jelentős
presztízscsökkenést szenvedett el?
– Ha egy hazánkba látogató Budapestre érkezve megnézi a koncert
kalendáriumot, akkor éppen az ellenkezőjét tapasztalhatja.
Nagyszerű hangversenytermeink, köztük a Zeneakadémia, a Művészetek
Palotája, az Opera, az Erkel Színház, az új Budapest Music Center és más
koncerthelyszínek estéről estére több száz zenebarátot vonzanak. A
klasszikus zene rajongói esetenként akár nyolc-tíz különféle hangverseny
közül választhatnak. A Zeneakadémia és a Müpa
zenepedagógiai programjai a fiatalabb korosztályokat is megszólítják. Kiváló
professzionális zenekaraink vannak, nagyszerűek a magyar hangszeres
szólisták, az énekesek és kamaraegyüttesek. Vokális együtteseink között
vannak olyan énekkarok, amelyek kiváló, iskolateremtő karnagyok
munkájának köszönhetően hosszú ideje a nemzetközi élmezőnyhöz
tartoznak. Az előadóművészek és a zeneszerzők utánpótlásáról,
s a magas színvonalú tehetséggondozásról a mai napig több tucat kiváló
zeneiskolai és konzervatóriumi tanár gondoskodik. Mi azonban, akik nap mint nap itthon járunk-kelünk, érzékeljük, hogy a
napfényes felszín alatt nem felhőtlen a helyzet.
– Ön egy intézmény vezetőjeként,
zenepedagógusként és konferenciák résztvevőjeként rendszeresen járja a
világot. Hogyan látja: mennyire tekinthető a komolyzene térvesztése világjelenségnek?
– Minap egy érdekes amerikai kutatási eredményre figyeltem fel. Ennek alapján
úgy tűnik, hogy a szimfonikus zenekari koncertek hallgatottsága jó,
azonban ugyanez a kutatás utalt arra is, hogy az érdeklődők
többsége nem a hangversenytermet jelöli meg mint
preferált koncerthelyszínt, ahol szívesen hallgat zenét. A Los Angeles Philharmonic Orchestra nyaranta
kitelepül a szabadtéri Hollywood Bowlba, a
Budapesti Fesztiválzenekar évekig minden júniusban a Hősök terén
játszott ingyenes koncerteken. A zürichi Tonhalle
zenekara éjjeli koncertekkel csábítja a fiatalokat, ahol a klasszikus zene
nagy táncos partiba torkollik éjfél után, szigorúan szülők nélkül. Az
újszerű helyszínválasztás, a megszokott sémáktól való eltávolodás
sokakat vonz. Azt mondják, a fiatalok kevésbé vonzódnak a klasszikus
koncertekhez, pedig szélsőséges mennyiségben „fogyasztják” a zenét a
digitális platformokon keresztül, de látjuk, hogy egy-egy újítás képes lázba
hozni őket. Az Eric Whitacre kezdeményezésére
létrejött Virtual Choir
fiatal és idősebb énekeseket hozott össze egy igazán különleges és
nagyon progresszív zenei produkcióban. Látjuk, hogy a koncerttermek és a
zenekarok is igyekeznek újszerű programokat létrehozni a közönség
megtartása érdekében. Adekvát megoldásnak tűnnek a koncert-pedagógiai
rendezvények is, bár ezek nem teljesen új keletű kezdeményezések. A New
York-i Filharmonikusok Young People’s Concerts sorozatára Leonard Bernstein idején figyelt fel
a nagyközönség. Gyerekként én is láttam ezeket a filmeket, de számomra Bartalus Ilona kiváló műsorai is fontos inspirációt
jelentettek annak idején. Szerencsére az amatőr együttmuzsikálás
tradicionális formái is továbbélnek sok helyen. Szomorúan tapasztalom
ugyanakkor, hogy itthon egyre kevesebb a jó amatőr kórus és zenekar.
Mintha minden eltolódna az elitképzés és a sztárkultusz felé, pedig éppen
emiatt van nagy veszélyben a hangversenytermi komolyzene. Mindebből
számomra az a tanulság, hogy egyrészt alkalmazkodnunk kell a körülöttünk
állandó mozgásban és változásban lévő világhoz, másrészt azonban
igyekeznie kell a zenepedagógus társadalomnak, hogy az iskolai zenei nevelés
céljait és eszközeit pontosan definiálja.
– A komolyzene iránt megnyilvánuló
érdeklődés, a zenei műveltség terén Magyarország a nemzetközi
mezőny mely részén helyezkedik el? Nevezhetjük-e még magunkat „zenei
nagyhatalomnak”, „Kodály országának”?
– Nem tudom, hogy zenei nagyhatalom vagyunk-e. Ezt szokták ugyan
mondani, de szerintem ez csak egy hangzatos szlogen, éppen olyan, mint egy
manapság sokat hallott másik jelmondat is: Bécs a zene fővárosa. Ezt sem
tudom igazán értelmezni, de persze egyetértek azzal, hogy Bécs zenei élete
csodálatos. Igen, Kodály országa vagyunk. És Bartóké is, akit egy szörnyű
történelmi korszakban elvesztettünk. Korunk magyar zenekultúrájának alapjait
nekik köszönhetjük. Kodály szellemisége és alkotásai nemcsak kortársaira
voltak meghatározó hatással, hanem a következő generációkra is. Nemcsak
kiváló magyar zeneszerző (Bartók szerint Kodály zenéjében „ölt testet
legtökéletesebben a magyar szellem”) és nagy tudású kutató volt, hanem olyan
gondolkodó is, aki átvitt értelemben minden tettével honfitársaiért és
hazájának élt. Kodály sokak számára felejthetetlen mester és mentor volt, de
ahogyan Szabolcsi Bence Kodály temetésén mondta: „egész Magyarország Kodály
tanítványa volt.” Kodály Zoltán zenepedagógiai filozófiája korszakos hatással
volt az óvodától az éneklő iskolán át a Zeneakadémiáig ívelő
zeneoktatási rendszerre, amely évtizedek óta élvezi a külföld nagyfokú
érdeklődését. A tudás és inspiráció, amit tőlük kaptunk, máig
számos zenei cselekvésünk meghatározója. Itthon a szakzenész képzés ma is
világszínvonalú, s ez nemcsak a tanároknak, hanem az állam által
finanszírozott intézményi hálózatnak is köszönhető.
– Mi lehet az oka annak a súlyos
ellentmondásnak, amely egyfelől a ma is világszínvonalú magyar
szakmuzsikus-képzés, s ennek nyomán az országban működő, nemzetközi
rangú zenei előadóművészek jelenléte, másfelől a zenei
szempontból egyre műveletlenebb hazai tömegek között mutatkozik?
– Először szeretném azt megvilágítani, hogy én mit értek zenei
műveltség alatt. Amikor zenei műveletlenségről beszélünk,
sokan leginkább olyasmire gondolnak, hogy valaki például nem ismeri Schubert
nevét. Szerintem ez nem feltétlenül zenei műveletlenség, s persze lehet
most engem eretnekséggel vádolni, de a műveltség nem csak azt jelenti,
hogy ismerem a szerző nevét, hanem sokkal inkább jelenti azt, hogy
fogékony vagyok a zenei értékekre, képes vagyok befogadni Schubert zenéjét. A
zenei műveletlenség, a zenei fogékonyság hiánya összefüggésben van a
tömegkultúra, a szórakoztató ipar és ezen belül is a hanglemezgyártás
térhódításával, amely az embereket az évtizedek során az aktív zenélésből
a passzív zenehallgatás felé tereli. A tömegkultúra, amelyet nem a közösségek
alakítanak és hoznak létre, hanem egyszerűen korlátlan mennyiségben
zúdul az emberekre, ráadásul az internethasználat növekedésével párhuzamosan
egyre erősebben, teljesen megváltoztatta szűkebb és tágabb
értelemben vett kulturális környezetünket. Nem az a baj, hogy a posztmodern
szemlélet nem tesz különbséget magas- és tömegkultúra között, igényes és
igénytelen zene, jó zene és rossz zene között, hanem hogy a passzivitás, a
zenei gyakorlat hiánya gyengíti a közönséget, gyengíti a közönség kapcsolatát
az értékes zenével. Hogyan várható el, hogy bárki is végigüljön egy olyan
hangversenyt, amelynek egyetlen hangját sem élvezi, mert ő maga soha nem
zenélt, nem énekelt, nem játszott hangszeren?! A
zene művelését, amely évszázadokon át az egyik alapvető emberi
tevékenység volt, felváltotta a zene hallgatása. A zeneérzés fontos
előfeltétele a zenei gyakorlat, mert ez vezet el a hangversenyteremig.
Nem véletlen, hogy Esterházy „fényes” Miklós hercegi udvarát zenei központtá
tette Haydn közreműködésével. Miklós herceg hangszeren játszott, zenét
szerzett, aktív, amatőr zenészként igénye volt a magas színvonalú
zenekarra. A mai londoni pazar koncertélet nem létezne az angol amatőr
kórus- és zenekari mozgalom nélkül. Az amatőr zenei tevékenység adja a
zenei műveltséget, a fogékonyságot, a zene érzését, amely szeretném, ha
a zenepedagógiában szinonimájává válna a zeneértésnek. Ha azt akarjuk, hogy a
fiatalok képesek legyenek felismerni a zenében műfajoktól függetlenül
fellelhető kulturális értékeket, akkor véget kell vetni annak a
gyakorlatnak, amely szerint az iskolai ének-zene adatokat és elméleti
ismereteket tanít meg a zenéről. Minden ma használatos tankönyv ezt sugallja.
Ha változást akarunk, akkor ezt kell felismerni és megváltoztatni A zeneoktatás lényege az aktivitás – maga a zenélés. Ehhez
azonban radikálisan újra kell definiálnunk nemcsak a zenepedagógia célját,
hanem a jelenlegi zenepedagógiai gyakorlatot is.
– Sokan gondolják, hogy a klasszikus zene Magyarországon egyre inkább
tapasztalható térvesztése hátterében minden másnál (így az elektronikus
médiumokban uralkodó felszínes szórakoztatás dömpingjénél is)
jelentősebb szerepet játszik a zenepedagógia sanyarú helyzete – és
zenepedagógia alatt itt és most természetesen nem a szakmuzsikus-képzést,
hanem az általános iskolai és gimnáziumi ének-zene oktatás helyzetét értem.
Ön is így látja?
– Mit tapasztalunk ma az iskolákban? A teljes magyar tanárképzés van
válságban, a tanárképzésben évtized óta tartó kontraszelekció több ezer rossz
tanárt ömlesztett a rendszerbe. Ugyanez a helyzet a zeneoktatásban is. Kevés
a jó muzsikus tanár. Hány magyar ének-zene tanár tud ma többet mondani egy
magyar népdalról annál, hogy AABA? Hányan vannak, akik
előadóművészi hitelességgel és kreatívan képesek ma az általános
iskolában és gimnáziumban gyerekeket zenére oktatni? Hányan élnek a
zenetanárok között zenészhez méltó életet, járnak rendszeresen koncertekre, olvassák
a szakirodalmat, járnak konferenciákra, bemutatókra? Hányan vannak?
Kutatómunkával sikerült már bizonyítani, hogy az ének-zene az egyik
legelutasítottabb tantárgy az iskolákban. Ez borzalmasan lesújtó. Erről
nem csak a médiadömping tehet, hanem a tanár is, akinek a tanítás tartalmáról
és módszereiről való gondolkodása sokszor nagyon téves. A bajokat persze
tetézi a zenetanításra fordítható időkeret szűkülése, de még inkább
rémisztő a pedagógiai gyakorlat. „Osztály vigyázz!” – így kezdődik
egy átlagos ének-zene óra a magyar általános iskolákban. S ott van a sok
szánalmas dolgozat, például a zeneszerzők életrajzából, meg a
zeneelméleti ismeretekből. Kis terc, nagy terc, modális meg mixolíd stb.
Éneklés helyett kornyikálás, nagy érdektelenség, unalom, közöny. Más problémák
is vannak, lássuk be: harminc éve ugyanaz a tankönyv, ugyanaz a tananyag,
harminc éve nincsen rendes hangtechnika még az ének-zenei iskolák többségében
sem, nincsenek jó hangszerek, a zongora lakattal elzárva a gyerekek
elől, az átszellemültség teljes hiánya. Kodály Zoltán nem erre gondolt,
amikor az iskolai ének-zenei nevelésről
beszélt.
– Egy régebbi cikkében, egy
zenepedagógiai konferencia kapcsán, Ön kifejtette, hogy szükségesnek érzi a
magyar ének-zenepedagógiai rendszer átfogó reformját. Most is úgy látja-e,
hogy az általános iskolai és gimnáziumi ének-zeneoktatás teljes körű
átalakulása nélkül lehetetlen lesz jelentős eredményt elérni a
komolyzene, vagy fogalmazzunk így: az értékes zene megszerettetése terén?
– Egyszerűen vissza kellene találnunk a Kodály Zoltán által oly
világosan megfogalmazott célhoz: a klasszikus zene szépségének és éltető
erejének átélése az örömteli közös zenélésen keresztül. Közös zenélés az
iskolában, amely elvezethet az amatőr kórusokban és zenekarokban való
közreműködéshez, a korábban hivatkozott aktív zenéléshez, a zene
megérzéséhez, következésképpen hosszútávon a koncertlátogatás igényéhez.
Kodály hatalmas víziójának szellemi alapjai kerültek végveszélybe, az álom az
örömteli és színvonalas zenei közoktatásról szertefoszlott. S nem javít a
helyzeten az a sok lelkes iskolai kóruskarnagy sem, aki saját karrierjét
igyekszik versenyeredményekkel építeni. A pontozásos amatőr versenyek is
súlyos sérüléseket okoztak zenepedagógiánknak. A zeneoktatás nem a kupákról
szól, „minden zenei produkciót nem lehet centiméterrel lemérni, mint egy
lóversenyt, ahol nincs probléma: a ló orra ennyivel hosszabb, hát bejött
elsőnek” – nyilatkozza Kodály szarkasztikusan egy 1951-es
előadásában. A kodályi álom megvalósulásához vezető utat nem lehet
a jelenlegi szemlélettel megtalálni. Másik probléma az, hogy a tanterv
mennyiségi szemléletű, többnyire felesleges zeneelméleti és
zenetörténeti anyagot igyekszik közvetíteni, éppen a zenei műveltség fogalmának
egyoldalú értelmezése miatt. A zeneelméleti és zenetörténeti anyagból mindig
csak az a fontos, ami abban az adott pillanatban segíti annak a bizonyos
zeneműnek az értő és érző befogadását. A helytelen szemléletet
tükrözik a jelenlegi tankönyvek. Nem tankönyv kell, hanem jó zenei antológia éneklésre, hangszeres zenélésre és
zenehallgatásra.
– Az Ön már idézett gondolatmenetének egyik fontos része volt annak
megállapítása, hogy múlhatatlanul szükséges a zeneszemlélet megváltoztatása,
ami a műfajokkal kapcsolatos gondolkodásmódot illeti. Magyarországon ma
egymás mellett, de egymásról legtöbbször tudomást nem véve él a klasszikus
komolyzene, a kortárs zene, a jazz, a népzene, a rock, a pop, a világzene, a
könnyűzene sokféle ága. Abból következtetve, amit ön mond, arra
kell következtetnem, hogy az előrelépést segítő mozzanatok egyike
lehet egy egységes zeneszemlélet kialakulása; az a gondolkodásmód, amely
számára a Zene, stílusoktól függetlenül, egy, és ezen belül a stiláris
eltéréseknél fontosabb a kvalitás. Egyetlen tényező a döntő: az,
hogy a szóban forgó zenei megnyilvánulás a saját paradigmája keretein belül
magasrendű-e, gazdag-e, erős invencióról tanúskodik-e. Ez az
általánosan értékelvű szemlélet persze feltételezi a klasszikus zene
képviselőinek lemondását a saját zenei világuk primátusáról – ez az a
magatartás, amelyre mi, klasszikus zenével foglalkozók eddig még sohasem
voltunk képesek. Csakhogy most a tét nagyobb, mint bármikor korábban volt: ha
a komolyzene bent marad az elefántcsonttoronyban, fél évszázadon belül
elveszítheti a közönségét. Ön is úgy gondolja, hogy „nyitni kell”?
– Már korábban nyitni kellett volna, de a rosszul értelmezett hagyomány
évtizedeken át tartotta vissza a paradigmaváltást a zenepedagógiában. Az én
generációmra és a fiatalabbakra hárul az a nehéz feladat, hogy a romokból
próbáljunk valamit újra felépíteni. Nyilvánvaló, hogy egy zeneileg
szivárványos, színes világban élünk. Mindenütt zene szól, sokféle műfaj
és zenei stílus él egymás mellett, a fiatalabb generáció tagjai viszont, akik
zenével gyerekkoruk óta rendszeresen foglalkoznak, mindenevők.
Testvérem, aki a kecskeméti Kodály Iskolában tanult, ma sikeres
üzletemberként dolgozik, rock koncertekre jár, időnként előveszi a
basszusgitárt, ugyanakkor szombatonként magyar kortárs kóruszenét énekel a
kiváló Ars Nova énekegyüttesben. És ez működik. Számára nincsen jobb
vagy rosszabb. Eligazodik ebben a színes zenei világban, és szerintem jól
választ. Érdekes figyelni arra is, hogy ma a Zeneakadémiáról kikerülő
fiatal, remek klasszikus zenészek közül hányan és mennyire nyitottak a nem
klasszikus műfajok irányába. Folyamatosan érnek meglepetések. Nem magyar
a példa, de itt van a 2Cellos Horvátországból. Két helyes, nagyszerű
csellista fiú, Zágrábban, Londonban és Manchesterben tanultak, s miközben
gyönyörűen játszanak Bachot, fantasztikusan játszanak AC/DC-t is. A fiatalok rajonganak értük. Szerintem ezekre a
jelenségekre oda kell figyelni, nyitottnak kell lenni, rengeteg inspirációt
lehet szerezni. Az esetükben a kulcsszó: a tehetség.
– Az Ön által hivatkozott cikkben
hangsúlyoztam, hogy nem a klasszikus zene helyett akarunk „rockzenét az
iskolákba”. Ugyanakkor véleményem szerint a kiemelkedő kulturális minták
mellett meg kell jelennie a sokszínűségnek, s a hétköznapok
esztétikumának is. A mai tankönyvekben talán a gimnáziumi anyag végén van
valami összefoglaló a nem klasszikus műfajokról. Nem erre gondolok. Itt
ismét van egy szemléleti különbség: nem ismeretanyagra van szükség, hanem
cselekedtetésre. Miért ne lehetne egy gimnáziumi ének-zene órán
gitáron elpengetni egy egyszerűbb akkordsort, és ahhoz dallamot
improvizálni? Miért ne lehetne a növendékeket inspirálni akár egy pop-stílusú
dal vagy reklámzene komponálására? Valami ilyesmi vezethet el a
különböző zenei stílusok, zenei formák, kifejezésmódok megérzéséhez. S
mindezt nem a klasszikus zene helyett, hanem mellett.
Segítsük a fiatalokat eligazodni saját koruk kultúrájában!
– Olyan zeneoktatást szeretnék látni az iskolákban, amely
tevékenységközpontú, s amely a zene megismerésének folyamatában játékos és
kreatív módszereket használ, inspirálja a gyereket az alkotásra, és segíti a
másokkal való folyamatos és harmonikus együttműködésben.
Eszközrendszerében épít a fiatalokban meglévő kreativitásra, használja a
legkorszerűbb technológiai eszközöket, fejleszti az önkifejezést és az
önismeretet. Az említett módszerek mellett nagyon fontos említeni a
kisgyermekkori zenei nevelésben jól használható Kokas módszert, amelyben
mindezek tökéletes harmóniában vannak együtt. Ezek nem új dolgok, évtizedek
óta velünk vannak, szomorú azonban, hogy mindeddig nem válhattak a
zenepedagógiai kánon részévé.
– Pedagógiai intézmény
vezetőjeként nyilván volt és van lehetősége arra, hogy szűkebb
keretek között sok mindent kipróbáljon az említettek közül. Tett-e erre
kísérletet? Ha igen, milyen visszajelzést tapasztalt a pedagógusok és a zenét
tanulók részéről?
– Az új gondolatok átadására a továbbképzések keretében van lehetőség. A
tanárok általában merevek, a fiatalok viszont nagyon nyitottak, velük sokkal egyszerűbb, mint a tanárokkal. Voltak
viszont olyan, a tanárképzés tantervét érintő kezdeményezéseim,
amelyeket a Zeneakadémián oktató kollegáim egyszerűen lesöpörtek az
asztalról. Pedig jelentős áttörés nem lesz addig, amíg tanárképzésünk
tartalmát nem hangoljuk újra. Bízom a meggyőzés erejében, s miközben
tudom, hogy nem szabadna a változást tovább halogatni, türelmesnek kell
maradnom.
– Ahhoz, hogy Magyarországon ez az új szemlélet jelentős szerephez juthasson, a hazai zenei
alaptanterv gyökeres változására volna szükség. Látja-e ennek esélyét?
– Az új Nemzeti Alaptanterv ének-zene része modern
és korszerű, létrehozásában én is közreműködtem. Ugyanakkor
elszomorít, hogy az erre épülő kerettanterv számos erénye ellenére több
tekintetben koncepciótlan és ellentmond az alapdokumentumnak. Értelmetlen
volt új alaptantervet írni, ha a kerettanterv nem követi annak szemléletét. A
tanterv kijavítását az oktatáspolitikának kell kezdeményeznie. A Kodály
Intézet és munkatársai készen állnak a feladatra, de szükségünk van a zenei
élet sokféle szereplőjének segítségére, támogatására és leginkább aktív
részvételére. Nagyon sokan csak panaszkodnak, ötletelnek,
de most még nem látom magam mellett a csapatot, akit segítségül lehetne
hívni, amikor cselekedni kell.
– Egy effajta szemlélet- és gyakorlatváltás elképzelhető-e azzal az
alacsony énekóra-számmal, amely ma az általános iskolák és gimnáziumok
mindennapjait jellemzi?
– Nemcsak óraszám kell, hanem sok tehetséges tanár is. A tehetséges tanár
heti egy órában is képes örömteli élményeket nyújtani, a tehetségtelen tanár
viszont egy életre képes a zenélés örömétől megfosztani a fiatalokat.
– Nehéz kérdés, és nem is biztos, hogy
kellőképpen derűlátó válasz adható rá, de megkerülhetetlen: vajon
egy ilyen gyökeres zenepedagógiai szemléletváltás megvalósítható-e azzal az
énektanár-gárdával, amelyet a magyar zeneoktatás az elmúlt évtizedekben
nevelt ki, s amelynek képviselői az egyirányú, zárt modellekben gondolkozó
oktatási módszeren szocializálódtak?
– Egyértelműen NEM a válasz. Ülni az osztályteremben, és hallgatni a
tanár előadását az aznapi tananyaghoz kapcsolódóan – ez sehová sem
vezet. Ez nem tanulási környezet. Szerintem már az egyetemi oktatásban sem
működik ez a szemlélet. Egyetemi hallgatóink bajban is vannak, amikor
nem a bebiflázott tananyagot kell felmondaniuk, hanem például egyedül kell
egy művet elemezniük saját gondolatokkal, egyedi szemlélettel. Pedig nem
a hallgatókkal van a baj. Arra építeni a zenepedagógiát, hogy a növendék
semmit sem tud, és az iskolások semmi zeneit nem hoznak magukkal az
osztályterembe, és én a tanár majd megmutatom nekik – ez a gondolkodás
teljesen téves és korszerűtlen. A fiatalok rengeteg mindent hoznak
magukkal, ráadásul rengeteg gondolatuk van, amit persze jobb híján a „chatroom-ban” osztanak meg másokkal. Az interaktivitás,
az együttműködés, az alkotásban való részvétel nagyon fontos az iskolai
környezetben. A kóruspróbát és a zenekari próbát lehet frontálisan irányítani,
az ének-zene óra viszont legyen interaktív, s induljon ki abból, hogy a
fiatalok milyen zenei tapasztalatot hoznak magukkal, és segítse őket új
dolgok felfedezésében. Először is a tanárokat kell szembesíteni
alternatív tanítási formákkal, azok lehetőségeivel és előnyeivel.
Az út a zene megérzéséig és befogadásáig nem problémamentes. A cél az, hogy
minden egyes megtett lépés élményekkel és biztatással legyen teli. Ebbe a
gondolkodásba az iskolai éneklésre kapott kettes sem fér bele.
– Hasonlóan kényes kérdés, kivált egy
Kodály Intézet vezetőjéhez: ez az új gondolkodásmód rokonítható-e, s ha
igen, miben és mennyiben, Kodály gondolkodásmódjával?
– Kodály minden alapgondolatával, miszerint a művészeti nevelés és ezen
belül a zenei nevelés a személyiség egészséges fejlődésének
nélkülözhetetlen formája. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze a közös éneklés,
amely erősíti a közösségi összetartozás érzését, s az éneklésen
keresztül megszerzett zenei tapasztalatok és zenei élmények pedig segítik
elvezetni a fiatalokat a régi mesterművek és korunk zenéjének értő
befogadásához, s egyben a nemzeti és európai azonosságtudat
kialakításához.
– Az úgynevezett Kodály-módszer, melyet
a magyar zenepedagógia Kodály zenei nevelési gyakorlatából szűrt le, ám
amelyet tételesen maga Kodály soha, sehol nem foglalt rendszerbe, az elmúlt
fél évszázad egyik különlegesen fontos magyar kulturális exportcikke volt:
zenepedagógusok sokasága népszerűsítette rendszeresen a világ minden
táján. Ha a stiláris tolerancia és a kreativitás zászlaja alatt létrejöhetne
egy szellemében több módszert egybefoglaló, eklektikus új szisztéma, az ismét
a zenei gondolkodás, a zene megszerettetésének úttörőjévé avathatná
Magyarországot?
– Az, amit ma általában Kodály-módszer névvel jelölünk, egy olyan
zenepedagógiai eszköztár, amelynek egyetlen alapeleme sem Kodálytól való.
Ebbe beletartozik a relatív szolmizáció mint a
zenei olvasás elsajátításának egyik lehetséges eszköze, de a ritmusnevek és a
ritmikus mozgás is. Kodály ismerte korának legprogresszívabb zenepedagógiai
gyakorlatait, és felismerte, hogy azok miként szolgálhatják a magyar
zeneoktatás ügyét. Ha Kodály szellemében képesek lennénk mi is progresszívek
maradni, és a különféle új módszerekben meglátni azt, ami hatékonyan
szolgálhatja a magyar zeneoktatás Kodály és tanítványai által szolgált, és
egyszer már sikerre vitt ügyét, akkor újraépíthetnénk a zeneoktatás
megroppant épületét. Én nem hiszek a rendszerbe foglalásban, sokkal inkább
hiszek abban, hogy a jó és tehetséges tanár, ha jó felkészítést és
elegendő inspirációt kap tanulmányai és pályája során, képes lesz
eldönteni, hogy az adott környezetben, az adott időben és adott
pedagógiai helyzetben mely módszerrel juthat kicsit közelebb ahhoz a soha el
nem érhető, legcsodálatosabb eszméhez, hogy „legyen a zene
mindenkié!”
– Ha sikerülne megvalósítani a magyar
ének-zeneoktatásban egy jelentős reformot, milyen változásokat remélne
ettől a felnövekvő nemzedékek zeneszemléletében?
– Nagyon nehéz megmondani, hogy ebben az elképesztően gyorsan
változó világban mit hoz a következő évtized, év, holnap. Abban azonban
biztos vagyok, hogy a tevékenység-központú, az alkotásra és kreativitásra
ösztönző zenepedagógia sokak életét teheti tartalmasabbá.
(Csengery
Kristóf)
Oktatói-művészeti tevékenysége:
1997-2001: Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet, Kecskemét - intézeti
tanársegéd, majd adjunktus
1997-2010: a Magyar Rádió Gyermekkórusának társkarnagya
2000 óta: Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola
és Gimnázium, Budapest, Marczibányi tér -
ének-zene tanár
2001- 2002: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző
Intézete Zeneelmélet- Szolfézs-
Karvezetés Tanszék - főiskolai docens
2002-2007: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző
Intézete Zeneelmélet-Szolfézs-Karvezetés Tanszék -
tanszékvezető
2008 óta: Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet - igazgató
Elismerései:
2005: Bartók-Pásztory díj (A Magyar Rádió Gyermekkórusának
karnagyaként.)
|