Diszkográfia és zenetudomány
50 esztendő a zene szolgálatában: 30
kötet, 150 hanglemez
Hollós
Máté beszélgetése Simon Géza Gábor diszkográfussal
Hollós
Máté és Simon Géza Gábor (Forrás: Terasz.Hu)
– Téged
elsősorban jazztörténészként tartanak számon, holott emellett
koncertszervezőként és lemezproducerként
foglalkozol 19. századi és kortárs zenével egyaránt, lemezeid jelentek meg
Angliában, Ausztriában, Belgiumban, Nyugat-Németországban, az Amerikai Egyesült
Államokban. Újságíróként mintegy ötven lapnak dolgoztál eddig. Voltál és vagy
zenei könyvtáros, dolgoztál archívumi munkatársként a Hungaroton Magyar
Hanglemezgyártó Vállalatnál, művészeti igazgatóként a Pannonton
lemezkiadónál. Harminc szakkönyved egy része is a jazzről szól, de van egy
terület, amiben nemzetközi szinten a legtöbb elismerést kaptad az egész
világon. Ez irányú tevékenységed azonban itthon alig ismert, nemhogy elismert
lenne, pedig fél évszázada műveled jelentős sikerrel. Ez a
hanglemeztörténet és még külön annak egy speciális területe, a diszkográfia, amit egy angol szakember igen találóan „a
hálátlan tudománynak” nevezett. Mi mindent fed a diszkográfia?
– Sajnos ezt a szót már eleve kétszeresen is rosszul
használják. Egyrészt abban az értelemben, ahogyan korábban még az akadémiai
kiadványokban is jelezték: „hanglemez jegyzék”, amit magyarul a „hanglemez
prospektus” „hanglemez katalógus” szóösszetételekkel kellene helyettesíteni.
Ennél is rosszabb, hogy a „diszkográfiai szabvány”, amit a könyvtári katalógusok
készítésénél használnak, szó szerint „hangfelvételi katalógust” jelent(het).
A valódi diszkográfiák egy lényegesen
összetettebb tevékenységet fednek és a munka körülbelül tíz-húszszorosa egy
érdemi diszkográfiával, mint a szabványban
részletezett könyvtári katalógusos feldolgozás. Pedig az sem túl egyszerű,
bár végül is nagyon mechanikus.
A valódi diszkográfiáknál
a tényleges munka akkor kezdődik, amikor a könyvtári katalógus
készítője a jól végzett munka örömével hátradől. És ezért is nevezik „hálátlan tudománynak”. A
világ diszkográfusai erőteljes kutatómunkát
végeznek például az egyes hangfelvételek összes
közreműködőjének neve, hangszere kiderítésére, a tényleges felvételi helyszín, annak dátuma, az egyes hangszeres és
énekes szólisták belépési sorrendjére, esetleg még a szólók időtartamát is
külön kimérve.
A régi, 78-as fordulatszámú
lemezeknél alapvetően fontos a matricaszám, hiszen tulajdonképpen ez az
egyetlen valódi azonosítási lehetőség. Így derülhet ki, hogy a (látszólag)
különböző lemezmárkáknál, különböző nevek alatt (!) kiadott hangfelvételek azonosak. A nyomómatrica száma
sokszor még a mikrolemez-kiadásban is fontos szerepet kapott, hiszen sokszor
utaztatták a matricákat, mert ez olcsóbb megoldás volt, mint a késztermékek mozgatása.
Nagyon fontos a különböző
lemezborítók figyelemmel kísérése. A korai magyar mikrolemez gyártás az 1960-as
években számos alkalommal élt azzal a nem éppen dicsérendő trükkel, hogy
azonos hangfelvételeket akár 5-6 különböző lemezborítóval is kiadott…
S ezzel még messze nem merítettem ki mindazokat a
részleteket, amelyekre egy katalógust készítőnek nem kell figyelemmel
lennie. Egy diszkográfusnak nem szabad attól sem
megijednie, ha egy hangfelvétel látszólag ötven (!) különböző
kiadásban jelent meg. Én egyébként a most készülő Bacsik
Elek bio-diszkográfiámnál szembesültem ilyen
kihívásokkal. S ilyenkor bizony illik az egyes hanghordozókat lehetőleg
teljes számban begyűjteni, hiszen a tényleges kézbevétel és az összes
létező hangfelvétel meghallgatása ezekben az esetekben nem
nélkülözhető! Így derülhetett ki például egy CD kiadás kapcsán, hogy nem a
korábban kiadott két hangfelvétel került újrakiadásra, hanem két alternatív,
évtizedekig az archívumban lappangott változat. Megjegyzem, hogy a megbízható diszkográfus és számítógépes kollégák közreműködése –
nemzetközi szinten is – ilyen esetekben is nélkülözhetetlen: digitalizálás, a
lemezcímkék és a teljes nyomdai anyag fotózása, szkennelése
az alap ahhoz, hogy megbízható, időtálló anyagot adjunk ki a
kezünkből.
– Miért éppen a jazzbarátok
lettek az első diszkográfusok?
– Szerintem
nem véletlen, hogy a diszkográfia tudományát sok-sok
évtizeddel ezelőtt, egészen pontosan közvetlenül az első világháború
után, az 1920-as években jazzkedvelő gyűjtők alapozták meg és a
mai napig is elsősorban ők tökéletesítik. A jazz a legkortársabb zene, hiszen teljes mértékben
improvizálva a pódiumon, vagy a stúdió mikrofonja előtt születik meg a
produkció. Épp ezért messze nem mindegy, hogy a témáról írónak tudnia kell(ene), hogy az egyes
hangfelvételek napra pontosan mikor kerültek felvételre és nem árt(ana) tudni azt sem, hogy az illető hangfelvétel mikor
került kereskedelmi fogalomba. Mindezek alapján ugyanis egyértelműbben
meghatározható, hogy egy bizonyos dolgot ki talál(hatot)t
ki előbb, ki a stílusújító és ki tekinthető „csak”
stíluskövetőnek.
Míg
bibliográfusokból id. Szinnyey József óta, akinek nagyszabású életrajzi bibliográfiája, a Magyar
írók élete és munkái, relatíve jól áll Magyarország, addig a
rendszeresen alkotó hazai diszkográfusok számának
összeszámlálására jószerével az ember fél keze is sok. A hivatalos zenei diplomások között általánosan elterjedt nézetet
tavaly nagyon jól fogalmazta meg egy még a krisztusi kor előtt álló ifjú
zenedoktor: „A diszkográfiai
munka nem kifizetődő!” Valóban
nem az, de vajon gondoltak-e valaha arra, hogy a jól használható, részletes diszkográfiák nélkül ma már fabatkát sem ér a zenetudományi
diplomával is rendelkezők munkássága? A profi diszkográfiák
abszolút precíz felhasználása nélkül pedig sokszor a valósággal, az
időrenddel köszönőviszonyban sem levő, tanulmányok, uram bocsá’ kötetek születnek, amelyeket azután tankönyvként,
vagy éppen „kötelező olvasmányként” is ajánlanak a legmagasabb szinten.
A legfájóbb kétségkívül a Magyar Nemzeti Diszkográfia hiánya, ami nélkül nyugodtan lehet úgy
beszélni előadókról, akár kötetet írni, hogy a hangfelvételekről még
véletlenül se essék szó. Elborzasztó példák a Fedák
Sáriról szóló könyvek, amelyek nem tartalmaznak diszkográfiai
részt s amelyek írói nagy valószínűséggel a
művésznővel készült hangfelvételek egy jelentős részét sem
hallották.
A Karády Összes 1-3
címmel megjelent CD sorozattal pedig „csak” az a baj, hogy a kiadásnál nem
vették figyelembe az azonos kiadási szám (!) alatt
eredetileg más matricaszámmal (!) megjelent alternatív
felvételeket.
De evezzünk komolyzenei témákra, bár
véleményem szerint nincs komoly és komolytalan (könnyű) zene.
A klasszikus zenében is elborzasztó olyat
hallani, hogy Arturo Toscaninivel tetszik/tetszett
(valamilyen oknál fogva) Beethoven IX. szimfóniája… Na,
de melyik felvétel? – kérdezi a megrögzött gyűjtő és diszkográfus. Vagy: Maria Callas
hangfelvételei közül melyik Tosca előadásra hivatkozhat a zenetudós? És
itt bizony már illik tudni az összes létező kiadás és újrakiadás adatait
is, hiszen nem mindegy, hogy mi hol, mikor tűnik fel! Arról már nem is
beszélve, hogy azt nem árt megindokolni, hogy miért az a kiválasztott, tehát
beszélni kell(ene) a többi
felvételről is.
Nincs Goldmark Károly, vagy Erkel Ferenc diszkográfiánk,
pedig már több mint száz esztendeje készülnek hangfelvételek mindkettőjük
kompozícióiból, már a CD újrakiadások és az új, csak a CD korszakban készített
és kiadott hangfelvételek száma sem kevés!
Sajnos
nem láttam – ha létezik, elnézést kérek a készítőjétől! – egy olyan diszkográfiát, amely Bartók Béla darabjainak továbbélését
mutatná meg Dudás Lajos, Nicolas Simion, Burton Greene, Don Sebesky, Hans
Kennel, Nigel Kennedy, Mitchel
Wintsch, Chick Corea és mások feldolgozásában az illető előadók
hangfelvételei tükrében. És akkor még nem beszéltünk arról a ma már szinte
végeláthatatlan mennyiségű kompozícióról, amelyeket Bartók inspirált és
ezért Bartóknak dedikáltak stb.
Hasonló,
de – jelenleg még – kisebb a Kodály Zoltán, Lajtha László darabok jazzben való
továbbélése, továbbgondolása. A magyar kortárszene pedig egyenesen a páriák
páriája a diszkográfiákban… holott például a Budapest
Music Center hatalmas kortárszene gyűjteménnyel rendelkezik, de
folyamatosan nagy raktárkészlete van ezen
zenékből – ha ez a nevéből nem feltétlenül következik is – a Magyar
Jazzkutatási Társaságnak is. Tehát forrás, lehetőség már akad itthon is
bőségesen.
Különben is, ma, az internetes
beszerezhetőségek korában szinte napok alatt lehet mindenfajta
hangfelvételhez postai úton hozzájutni – már ha tudjuk a megfelelően
garantált diszkográfiai adatokat és azt az eladóval
megkonzultálva meg lehet rendelni.
Gondolom,
hogy a csak egy jó vaskos kötetbe foglalható sok-sok felvétel ijeszti el a
kutatókat Kálmán Imre, Lehár Ferenc, vagy éppen Király Ernő
hangfelvételeinek számbavételétől, hiszen tőlük, róluk, velük
kapcsolatban legalább olyan vaskos műnek kellene születnie, mint a Mahler diszkográfia, amelyről még ejtenék majd néhány szót.
Elképedek, amikor nap
mint nap olyan zenetudományi kötetek jelennek meg itthon nyomtatásban, vagy
újabban az interneten, amelyekben nincs diszkográfia,
vagy ha van, az roppantul slendrián. Ez ma már az ismeretterjesztő
jellegű köteteknél sem lenne megengedhető, hiszen a féltudás nem tudás!
Diszkográfiai
szempontból (is) különösen érdekesek azok a hangfelvételek, amelyek egy LP-n jelentek meg, netán a különböző országokban
azonos lemezszámok alatt (!) adták ki őket és a
megjelent anyag mégsem azonos. Hát igen, az igazi gyűjtő/diszkográfus az, aki mindezt észreveszi, számon tartja,
mert nem csak katalógusokból és egyéb, papír alapú adatokból táplálkozik, mint
tette azt az internetes, nagyon gyenge Dohnányi diszkográfia
készítője, hanem minden lehetséges számba jöhető darabot kézbe vesz
és tételesen kiértékel. Erre már Magyarországon is voltak lehetőségek sok
évtizeddel ezelőtt is, csak éppen kissé utána kellett járni a dolgoknak.
Jó példa erre a dr. Marton Gyula – dr. Bajnai Klára házaspár sok
tízezres klasszikus zenei hanghordozó gyűjteménye.
Dr.
Bajnai Klára az utóbbi esztendőkben már számos, magas szinten
értékelhető diszkográfiát, illetve hanglemez-történetet
tett le az asztalra. Az ő tollából született az Első Magyar
Hanglemezgyár, a „Diadal” Hanglemezgyár, valamint Kalmár Pál pompás diszkográfiája, s ő a társszerzője a Képes magyar hanglemeztörténet című
kötetnek is. Utóbbi 1224 illusztrációját saját gyűjteményéből szkennelte be, majd tördelte is a kötetet. Mindezt – a
sokáig függőben levő nyomdai támogatás túlzottan késői utalása
és minimalizált összege miatt – alig hat hét alatt!!
Lehet utánozni!
A
minőségi klasszikus zenei diszkográfia magyar
csúcspéldáját immár két kiadásban is az eredeti szakmáját tekintve mérnök Fülöp
Péter tette le, aki 2010-ben a második kiadásban egészen fantasztikus
minőségben produkálta az eddigi, sajnos minőségében az egyetlen! –
igazi magyar klasszikus zenei diszkográfiát. Fülöp
Péter nagy Mahler rajongó, aki nap mint nap újabb
Mahler hangfelvételeket vásárol, hiszen a hangzó örömön túlmenően mindig
azon is gondolkodik, hogy a begyűjtött adathalmazt mikor tudja/tudná újra
a Mahler rajongók elé tárni. Igazi gyűjtő és egyúttal ragyogó diszkográfus. Igen, ez kell ahhoz, hogy minőségi diszkográfiák szülessenek, hiszen a hanghordozók tényleges
kézbevétele nélkül ma már egy internethez valamit is értő alsó tagozatos
is készíthet úgynevezett „diszkográfiát”.
– Te hogyan lettél jazzkutató és diszkográfus?
Simon
Géza Gábor
– 1964
tavaszán, még a tudományág nevét sem ismerve(!) kezdtem diszkográfiai kutatásokba.
Sorra-rendre olyan hazai és külföldi kiadású mikrolemezek kerültek a kezembe,
amelyeknél már a lemezcímke és a lemeztasak sem volt azonos a számok címét, a
zeneszerzőket és a szövegírókat, valamint az előadókat illetően.
Először a lemezgyáraknak írtam. Ma visszagondolva, aligha volt véletlen,
hogy egy kezdő gyűjtőnek és kutatónak a hazai állammonopolista
cégen kívül kizárólag az akkori
úgynevezett szocialista országok lemezcégei válaszoltak Berlinből,
Prágából, Moszkvából, Varsóból. A nagy nyugat-európai és tengerentúli
monopóliumok – úgy tűnik –vállrándításra sem méltatták a kérdéseket és a
kéréseket. Utóbbiak jóval később, a rendszerváltás után sem voltak
készségesek… ma pedig végképp nem azok…
Már 1964-ben ellátogattam az Országos
Széchenyi Könyvtár Zeneműtárába, ami akkoriban a Nemzeti Múzeum háta
mögött, a mai Andrássy Egyetem épületének egy nagyon poros zugában volt. A
Zeneműtárban Vavrinecz Veronika fogadott,
nagy-nagy megértéssel, egészen kiemelkedő szaktudással. Nála már olyan
folyóiratokat kerestem, amelyekben reményeim szerint a sok-sok évtizeddel
korábbi hangfelvételek nyomait szerettem volna megtalálni.
Vavrinecz
Veronika mutatta az első példányt Molnár Antal Jazzband című
kötetéből, amely a további jazzbibliográfiai kutatómunkám kiindulópontja
lett. Mikor a hazai modern jazz körökben elkezdtem beszélni a kötetről,
mindenütt lesajnálták, holott az a világ első tíz összefoglaló
jellegű kötetének egyike volt. Mai szemmel nézve természetesen vannak
hibái, de úttörő jellegét és a szemléletformálását illetően messze
nem megkerülhető még az európai jazztörténetben sem, nemhogy a hazai, a
jazzről olvasó közönséget illetően.
A Jazzband után
szintén a Széchenyiben került elő az egyik legfontosabb, relatíve korai
magyar írásos dokumentum a ragtime-ról, amely Rag-Time címmel volt olvasható. Ez a Zeneközlöny című folyóirat 1912. augusztus 7-iki számában
jelent meg Lavotta Rezső (Rudolf) tollából. Nyilvánvalóan alapvetően
külföldi, mindenekelőtt német nyelvű minták alapján íródott. Jóval
később, vagy két évtized múlva egy grazi könyvtáros jóvoltából az ihletadó
német szakmunka is bekerült a cikkgyűjteményembe. Ezek a viszonylag korai
példák is azt mutatták nekem, az akkor 17–18 esztendős filosznak, hogy van
mit keresni, és hogy, finoman szólva is, bolondság az, amit a magyar
(osztrák-magyar) jazz nemlétező (!) múltjáról szövegeltek az önmagukat felkent modern jazzisták.
Nagyon gyorsan rá kellett eszmélnem, talán
két-három hét alatt, hogy az általam akkor elsősorban preferált magyar
ragtime hangfelvételekről csak
akkor fogok érdemi információkhoz jutni, ha a magyar gramofonlemez-történetet
egységes egészként kezelem és nem próbálok kizárólag
egyik, vagy másik műfajjal foglalkozni. Részemről tulajdonképpen ez
nem volt megalkuvás, hiszen a mintegy ötszáz darabos családi sellaklemez-tár
műfajilag rendkívül vegyes volt, egyaránt szerepeltek benne operaáriák,
nyitányok, szimfóniák, operettdalok, magyar nóták,
napi slágerek.
Részemre egyértelművé vált, hogy a
gramofonlemez anyag óriási és hogy az abban való kutakodás ténylegesen csak
magángyűjteményekben lehetséges, mert állami sellaklemez gyűjtemény
semmilyen formában nem létezett. Már az első esztendőben
vevőként jelentkeztem a Múzeum körúti Zenei Antikváriumban, ahol hamarosan
összeakadtam az egyik szakmai origót jelentő, alapvetően klasszikus
zenét gyűjtő dr. Marton Gyulával, majd mintegy három esztendő
múltán Marton úr későbbi leendő feleségével, dr. Bajnai Klárával is.
Évtizedekkel később, 1988. december 29-én, hosszas tárgyalások után,
javaslatomra került sor a Pécsi Hangtár (Marton-Bajnai) Alapítvány a Nemzeti
Hangtárért Pécsre telepítésére a Baranya megyei Könyvtár kezelésében. Ez az
intézmény valamennyiünk nagy bánatára messze nem
teljesítette a vállalt feladatok csekély töredékét sem, és dr. Marton Gyula
halála után a gyűjtemény ezen része visszakerült
Budapestre és Csobánkára. A mintegy 35 ezer hanghordozót összesen 13 helyiségben
tárolták. 2014 elején, visszatérve az alapítók, dr. Marton Gyula és dr. Bajnai
Klára eredeti elképzeléséhez, közreműködésemmel, mint időközben
kinevezett kuratóriumi elnökkel, az Országos Széchenyi Könyvtárral kötött
szerződés alapján a teljes anyag, beleértve az első pillantásra
látszólag nem hungaricum anyagot is, beszállítása megkezdődött az OSzK Zeneműtárába.
– Milyen gyűjtők játszottak még
szerepet a magyar zenetörténeti kutatómunkád során?
– Még az 1960-as évek második felében
megismerkedtem Tiszay Andor kultúrtörténésszel,
aki a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár bibliográfiai osztályát vezette és nap mint nap feltűnt mind a Zenei Antikváriumban, mind
az akkor még a 78-as fordulatú lemezeket és egyre több nyugati mikrolemezt is
forgalmazó Rózsavölgyi Zeneműboltban. Tiszay úr
igen jelentős, szerteágazó, igen sok népzenei, afrikai, ázsiai és európai
hanganyagot tartalmazó, elsősorban sellaklemezekből álló
gyűjteménye egészen különleges és egyedi volt és sok tekintetben
kiegészítette az általam akkoriban ismert, mára már részben elfelejtett kisebb,
pár száz darabos gyűjteménnyel rendelkező, főleg
könnyűzenét gyűjtők anyagát. Tiszay
Andor halála után hanglemez-gyűjteménye közreműködésemmel került
Pécsre, ahol idéntől ismét önálló gyűjteményként szerepel a Dél-dunántúli Regionális
Könyvtár és Tudásközpont zenei részlegében.
Sajnos a kelleténél kevesebbet
találkozhattam az 1951-ig középiskolában is tanító Grexa
Gyula művelődéstörténésszel, aki találkozásainkkor már túl volt a
hetvenedik életévén is. Emlékeim szerint először tőle hallottam a
Nemzeti Hangtár gondolatáról. Ehhez (is) kapcsolódott a 80 esztendős
korában, A közművelődési könyvtárak fonotékáinak feladata a zenei ismeretterjesztésben
című, 1971-ben megjelent kötete. Lemezgyűjteménye mintegy 1400
klasszikus zenei sellaklemezből és közel ugyanannyi mikrobarázdás
hanglemezből állt, amelyekből nyilvánosan is tartott
előadásokat. A kötet ma - újraolvasva – is kötelező alapműnek
tekinthető a hangfelvételekkel bármely szinten foglakozók számára.
Grexa tanár úr
sokszor eszembe jut. Például, amikor azt hallom egyes politikusoktól, hogy sok
a tanóra, minden szinten túl vannak terhelve a diákok. Az 1891-ben született Grexa Gyula az első világháború előtti években
járt egyetemre és volt olyan féléve, amikor heti 63 (!) órája
volt és ugyanabban a félévben 41 tárgyból kollokvált. Vele már az 1970-es
években beszélgettünk a diszkográfia oktatásának
lehetőségéről. Ez csak az 1977-ben bekövetkezett halála után egy
évtizeddel került a megvalósíthatóság határára. Akkor volt pénz, külföldi és
hazai tanárok, négy egyetem érdeklődése, az érdekelt hivatalnokok viszont
alaposan keresztbe tettek és azóta is teljes a csend.
Eredmény mindössze annyi volt, már ha ezt komoly eredménynek lehet tekinteni,
hogy akkoriban lettem a Magyar Könyvtárosok Egyesülete tagja és a Könyvtáros című lapban 1988-ban
megjelent A dzsesszdiszkográfia
tudományáról című cikkem. Azóta, azaz jó negyedszázada (!) e téren ismét néma csend.
– Összesen hány sellaklemez
gyűjtővel tartottad a kapcsolatot itthon és külföldön?
– Ezt sosem akartam összeszámolni, de ha
pontosabb számot akarok mondani, akkor legalább százötven hazai és mintegy
ötven külföldi sellaklemez gyűjtővel volt hosszabb-rövidebb ideig
kapcsolatom. Sajnos ma már sokuk nevére sem emlékszem, a korabeli levelezések
egy része még megvan, de a rengeteg költözés után jobbára ládákban fekszenek ezek
az anyagok. Nagyságrendileg ez 45 köbméter (!) anyagot
jelent, azaz jó kamionnyit…
Emlékszem például egy biztonsági őrre,
még valamikor a 70-es évekből, aki egyetlen hét alatt több magyar ragtime
sellaklemezt szállított le cserében mint
amennyiről addig egyáltalában hallottam. De volt egy Németországba
kitelepített egykori budapesti lakos is, aki csak magyar tangófelvételeket
gyűjtött. A sokadik, duplumokból kiküldött 78-as fordulatú lemezekért
cserében Németországban kiadott, ritka magyar jazzfelvételeket hozott. Többek
között tőle kaptam meg az összes korai VHS kiadványt is, amin jazz volt.
Igen érdekes személyiség volt a lassan a
Budapesti Közlekedési Vállalat személyzeti igazgatói posztjáig feltörő
Sághy István, akinek mindenekelőtt az akkor még élő magyar nóta
énekes, Kalmár Pál újrafelfedezése és nem utolsósorban a Karády
Katalin kultusz újraindítása köszönhető. Újpalotai lakótelepi lakásában Dexion polcokon állt a majdnem teljes Kalmár Pál
hangfelvétel-gyűjtemény, amelynek darabjait naponta cserélgette szebb(nek tetsző)
példányokra. Emellett természetszerűleg a két világháború közötti magyar
könnyűzene nagyon jó ismerője is volt. Számos jazzelőadó kiváló
gramofonlemezeire hívta fel a figyelmemet, illetve néhány példányt cserélhettem
is vele, hiszen mindketten igazi gyűjtők voltunk, akik számos
komplett gyűjteményt vásároltunk meg örökösöktől, amelyekben éppúgy voltak
saját gyűjtőterületünk duplum példányai, mint
a gyűjtőterületünktől messze eltérő gramofonlemezek.
A hazai jelentősebb gyűjtők
közül a lemezkereskedelemmel is foglalkozó fogorvos, Szomolányi
Gy. Istvánnal talán összesen kétszer, háromszor
cseréltünk. Ő nagy operabarát, a háza ma is dugig van operalemezekkel.
Talán ha két-háromezer sellakja lehetett egykoron. Közreműködésével három
CD-t is kiadtunk, amelyeknek én voltam a producere.
Csak a rendszerváltás tájékán kerültünk
kapcsolatba Kiss Gábor Zoltán fotóművésszel, akinek tízezres nagyságú
sellaklemez gyűjteménye ma a Marton-Bajnai anyag mellett mind nagyságban,
mind anyagerősségben a legjelentősebb. Anyaga magyar könnyűzenei
oldalról nagyon jó kiegészítője a klasszikus zenei központú Marton-Bajnai
gyűjteménynek. Az ő gyűjteményéből is adtunk ki CD-ket.
– Közben bekerültél a Rádióba is…
– Még
MTI-s koromban, 1967-ben, a felejthetetlen Pernye András szakmai ajánlásával
kerültem külsősként a Magyar Rádió könnyűzenei rovatához, ahol
előbb jazz-, majd gramofonlemez témákkal foglalkoztam egészen 1997-ig.
Utóbbi műsorok szerkesztője Nemes András volt, aki a magyar swingfelvételek majdnem teljes repertoárját beszerezte a
magángyűjtőktől, amelyekből hosszú-hosszú éveken keresztül
készítettük a Gramofonsztárok és a Gramofonlemezek című sorozatokat.
András nagyon precíz adatfelvételeket készített az egyes, általa átjátszatott
felvételekről. A műsorokban azonban már nemcsak ezeket a diszkográfiai adatokat használtuk, hanem az általam
begyűjtött egyéb, vonatkozó adatokat is. Nagyon jól jött, hogy én az
első pillanattól kezdve komplexen kezeltem a magyar gramofonlemez-történetet,
a legkisebb adatot is feljegyeztem, céduláztam, katalogizáltam és nem volt
problémám azzal, hogy az „x” matricaszámú hangfelvétel mikor és hol
készült/készülhetett, illetve hogy egy adott operett bemutatója mikor volt.
Mindezek nagyon közel vittek sokszor annak a napnak is a majdnem a pontos
meghatározásához, hogy egyes magyar jazzfelvételek Martiny
Lajossal, Chappyvel, Buttola
Edével és a többiekkel mikor készülhettek/készültek, hiszen egyetlen korabeli
hangfelvételi könyv sem maradt meg a hazai lemezcégek, a Radiola, a Pátria, az Odeon és
mások anyagáról. Ezek a második világháború alatt mind elpusztultak.
Nemes
András révén kerültem kapcsolatba nagyon sok gramofonlemez-gyűjtővel,
akik ilyen-olyan okokból levelet írtak Andrásnak, aki azokat jobbára nekem
továbbította. A mindmáig legemlékezetesebb ilyen gyűjtő a csepeli
lakásában nagy mennyiségű könnyűzenei sellaklemezt gondosan tároló és
feldolgozó Kovács József volt, akinek nagyszerű katalógusai voltak az 1950
előtti sellaklemezekről. Emellett a saját anyagaiból teljes körű,
valódi diszkográfiai
füzeteket készített kézírással. Ő volt az első, aki részemre
egyértelművé tette a gramofonlemezekbe vésett matricaszámok mindenek feletti jelentőségét. A Budapest Székesfőváros Közlekedési
Részvénytársaság (amit a köznyelvben leginkább „Beszkárt”-ként
emlegettek, a mai BKV elődcége) villamosvezetőjeként ő fektette
le a magyar diszkográfiai alapokat!
– 23
éves voltál, elismert jazzszakember, akit többek között Pernye András,
Szentkúti Pál, Martiny Lajos, Beamter Bubi támogatott
a kutatómunkában (is).
– 1970-ben alakult meg a Magyar Tudományos
Akadémia Zenetudományi Intézetében a magyar jazzkutatási csoport, amelynek
ihletője Pál Sándor, a magyar jazzkorszak átélője és személyes
alakítója volt. Munkánkat vezetőként Szabolcsi Bence és Maróthy János támogatta. A budapesti Zeneakadémián
zongoraművészként végzett Pál emellett komoly műszaki ismeretekkel is
rendelkezett. Ő lett a korai, 1950-ig terjedő korszak ügyeinek
gyűjtője és egyúttal ő fogta össze a képanyagot,
mindenekelőtt a fotókat, de emellett a plakátokat, műsorfüzeteket is
ő gyűjtötte össze valamennyi korból. Csányi Attila, aki számos hangszeren
amatőrködött, kapta a középső korszakot, amelyet már ő is átélt
és mivel neki volt akkoriban a legjelentősebb magyar jazztörténeti
sellaklemez gyűjteménye, ő készítette az első lapokat egy
jövendő magyar jazzdiszkográfiához. Én akkor már
túl voltam a Magyar Távirati Iroda fotó főosztályán végzett különböző
tevékenységeimen, így az ottani első nyilvános jazzelőadásaimon is.
Ezeken többek között Jens Gerlach
kelet-német költő jazzverseinek általam készített
fordításait is bemutattam.
Az MTA magyar jazztörténeti
kutatócsoportjában én a legfiatalabb generációval foglalkoztam, amit nagyban
megkönnyített, hogy akkoriban már dolgoztam a jazz magyarországi
elterjesztésében komoly szerepet játszó Magyar
Ifjúság című hetilapnak, illetve a Varsóban megjelenő, angol
nyelvű Jazz Forumnak és a
nyugat-németországi Der Jazzfreund című, negyedévenkénti szaklapnak.
Jellemzésként azért elmondanám, hogy munkánkat mindössze két esztendeig
támogatták és engedélyezték, majd mondvacsinált ürügyekkel: „nem jazz”, amivel
foglalkoztunk, szélnek eresztettek bennünket. A mondvacsinált okok között volt,
hogy „túl sokba kerülünk”. Nos, az akkori havi minimálbérnél (!) 10 %-kal
kevesebbet kaptunk évente (!), fejenként. Azt hiszem, hogy ezt a mai profi,
állásban levő kutatók igencsak kikérnék maguknak…
Az elkövetkező két évtized igencsak
munkás hétköznapokat hozott. Párhuzamosan dolgoztam a Magyar Rádiónak, számos
lapnak itthon és külföldön, összeszámoltam, összesen 51 lapnak… magyarul,
németül és angolul.
Simon
Géza Gábor a FSZEK Zenei Gyűjteményében (Forrás: Fidelio)
A
lemezgyűjteményem ezen időszak alatt negyven ezres nagyságra
nőtt, ez lett a korszak legnagyobb hazai gyűjteménye, amely nagyrészt
sellaklemezekből állt és szinte teljes egészében hungaricum volt. Ezt
elsősorban a külföldi lemezgyűjtő kapcsolatoknak köszönhettem,
meg persze a már említett hazai gyűjtőkörnek. Minden egyes, a
birtokomba került hanghordozóról teljes részletességű diszkográfiai
leírást készítettem, amely messze túlhaladt azon, a már bevezetésekor is
teljesen idejétmúlt diszkográfiai szabványon, amelyet
Magyarországon alapvetően a könyvtárak és a könyvtárosok használtak. Az
általuk kultivált, leírt adatokon
túlmenően az én céduláimon a tényleges,
érdemleges diszkográfiai leírásoknak
megfelelően nyilvánvalóan szerepelt az összes zenekari tag, a tényleges
felvételi hely és időpont (nem a kiadási év!), az egyes szólók sorrendje a
szólista feltüntetésével stb.
A gyűjtői és diszkográfusi
kör szinte napról napra bővült. Tőlük óriási mennyiségű
szakkönyv érkezett minden létező európai nyelven. Bármily hihetetlennek
tűnhet, de a világnyelveken kívül gyakorlatilag minden európai nyelven
lehet olvasni korai magyar jazztörténeti eseményekről és szinte hihetetlen
mennyiségű hungaricum hanghordozót is cseréltünk. Amikorra 1988-ra
megkaptam az új útlevelemet, már több mint ötszáz partnerem volt a világ minden
táján. Dr. Carl Gregor Herzog zu
Mecklenburgtól, azaz a mecklenburgi nagyhercegtől a jazzbibliográfia
tudományát még az 1970-es években, Rainer E. Lotztól az igazi diszkográfia tudományát szintén
körülbelül ugyanekkor kezdtem elsajátítani. Ő egy egészen fantasztikus
bonni figura, eredeti szakmái szerint mérnök és közgazdász, többek között a German National Discography
megalkotója.
– Bizonyos fordulatot hozott számodra a
Magyar Zeneművészek Szövetsége Jazz-szakosztálya megalakulása. Az
újságírói és a kutatói szekció vezetője lettél.
– Az újságírói munka, a szerteágazó
kutatómunka olyan, általam korábban gondolatba sem került tevékenységeket
hozott, amelyek még ismertebbé tettek az országban. Nevezetesen: több mint
ötven városba hívtak meg jazzelőadónak, klubvezetőnek,
műsorszervezőnek, fesztivál producernek stb. Hááát,
beleestem mindezekbe, mint légy a levesbe… A nagy
menetelést tulajdonképpen egy pécsi népművelő, Stenczer
Béla indította el 1970-ben, aki számos helyszínen foglalkoztatott engem és
végül Pécs szinte a második hazám lett. Egy apró epizód volt, amikor az egyik
ottani kedves közreműködőnk, a grafikus Molnár Tamás pécsi lapokban
hirdetett a nevemben és szedett össze újabb fontos korai sellaklemezen
megjelent hangfelvételeket a magyar hanglemez-történeti
kutató munkámhoz.
Ekkoriban
Budapesten „élőben” még nem engedtek szóhoz jutni, de a vidéki sikerek
nyomán Abella Miklós, aki akkor az ELTE diákja és klubfőnöke
volt, „felhozott” Budapestre és jó pár évig csináltuk az ELTE „ÁJTK” Jazzfórum
Klubot. Ezzel párhuzamosan működött a Budapesti Művelődési
Központ (BMK) Jazzpresso klubja, ahol az alapokat
Bánhidi Mária fektette le. A BMK-ban emellett
gramofonos nyugdíjas klubot is vezettem. Mindhárom helyen igen intenzív munka
folyt a magyar jazz történetének kutatása és esetleges publikálása ügyében.
Számos idős, rég elfeledett magyar jazzmuzsikust sikerült fellépésekre
összeverbuválni, így Martiny Lajos, Beamter Bubi,
Zágon Iván, Radics Gábor, Győri István léptek fel az idősebb,
szándékosan és erőteljesen háttérbe szorított generációból. Fellépéseiken
a több évtizedekkel korábbi emlékeiket is felelevenítettük. Így derült ki
például, hogy Martiny Lajos zenekara és Duke Ellington big bandje szinte napra pontosan
egy időben vendégszerepelt Svájcban és a korabeli helyi, francia
nyelvű sajtó egy szinten emlegette őket! Martiny
Lajos gyűjteménye és Beamter Bubi hangfelvételeinek átjátszása is így
került birtokomba, erősítve a magyar diszkográfiai
anyagomat. Mindkettőjükkel nagyon jó viszony alakult ki. Bubival még
társszerzők is lettünk Gerhard Conrad Diskographie der Jazz- und Semijazzaufnahmen
im Bereich der heutigen Voolksdemokratien
című 11 kötetes művében, amely 1982 és 1991 között jelent meg a
nyugat-németországi Mendenben.
– A
sok-sok kutakodás közben mikor lett mindennél fontosabb számodra a diszkográfia?
– 1984-ben,
12 esztendővel az MTA-s munkánk „befejezése” után némileg felszívtam
magam, amikor egy volt jazztanszakos, gyengécske énekesnő, aki
időközben tudományos státuszba került az MTA-nál, csúnyán megkritizálta a
Csányi Attila által végzett jazzdiszkográfusi munkát.
Alig egy esztendő múlva már a boltokban volt az általam készített, 49
hazai és külföldi segítőtárs által támogatott első komolyabb jazzdiszkográfiám. Utólag visszatekintve, óriási
mérföldkő volt ez a Pécsett 1985-ben megjelentetett Magyar jazzlemezek 1912–1984 című kötet, amely az akkoriban a No. 1-nak számító Brian Rust által írott diszkográfiai kötetek
400 db-os eladási számát messze lepipálva majdnem 900 példányban kelt el és
került be, többek között, a világ legjelentősebb könyvtáraiba. Itthon
kaptam hideget, meleget. Külföldön meg szinte kizárólag dicshimnuszokat és
persze: sok-sok kiegészítést!
Ez az első, érdemleges magyar jazzdiszkográfia mindössze
224 oldalas volt. A húsz esztendővel később, 2005-ben megjelentetett
harmadik változat, a Magyar Jazzdiszkográfia 1905–2005 a maga 1156 oldalával, több
mint ötszörösére nőtt terjedelmével (!)
ehhez képest már valóságos monstrum. Csak a
nyomdára való előkészítése mintegy másfél esztendei folyamatos gépelést és
precíz adatellenőrzést igényelt.
– Rádiósként, újságíróként,
klubvezetőként folyamatosan a zenéért dolgoztál. Hogyan lett ebből
főállás a Hungarotonnál, majd ezzel párhuzamosan Pécsett művészeti
igazgatóság?
– A rendszerváltozás előtt, még
1985-ben, a diszkográfiai munkám következményeként
kerültem a Hungaroton archívumába, hogy elsősorban a könnyűzenei
anyagot tegyem rendbe. Ezzel majdnem párhuzamosan indult meg Pécsett az egyik
első magán lemezkiadó, a Pannonton, amelynek
művészeti igazgatója lettem. Ennek egyik első terméke volt a Hungarian Jazz 1912–1948 című LP kiadvány,
amely a korábbi angol és nyugat-német kiadású, általam készített LP-ket követve az első hazai kiadású magyar
jazztörténeti LP lett. Ennek hangrestaurálási munkáit Bécsben az Osztrák
Tudományos Akadémia Hangarchívumában végeztük. (Megjegyzem, hogy a korábbi,
kétlemezes magyar jazztörténeti Hungaroton kiadványt, Csányi Attila és Pál
Sándor munkáját, közvetlenül a kiadás előtti napokban tiltotta be az a
kör, amely szerint a magyar jazznek az 1960-as évek eleje előtt nem volt
története, nem létezett! Ez az antológia jó pár helyen megjelentként szerepel,
mutatva, hogy a kötetek jegyzője a diszkográfiai
adatait „légből kapta”, valami prosiból
másolta.)
– Életedben volt egy három esztendős
különleges korszak, amikor minden mást sutba dobva, folyamatosan kutathattad a
magyar jazztörténetet. Ha jól tudom, akkor ez volt az egyetlen, ráadásul nem is
magyar zenei ösztöndíj az életben.
– Érdekes fordulópontot jelentett
életemben, amikor ötödik nekifutásra, Ránki György
zeneszerző igencsak hathatós támogatásával, aki személyesen közbenjárt Sorosék várbeli irodájában, sikerült kapnom egy két plusz
egy esztendős magyar jazztörténeti kutatási ösztöndíjat, amelynek
segítségével Ausztriában, Németországban, Svájcban, Hollandiában,
Franciaországban, Olaszországban kutattam a magyar jazzmuzsikusok nyomait és
számos alkalommal több bőröndnyi hanghordozóval és írott anyaggal tértem
haza Budapestre. A terv eredetileg egy háromkötetes mű (történet, diszkográfia, bibliográfia) volt, amiből az első,
a Book of Hungarian
Jazz, rövid időn belül megjelent, mégpedig címsoros diszkográfiával. A nagyobb, terjedelmesebb, azaz második
ilyen jellegű, teljes részletességű diszkográfiai
kötetemre egy kicsit többet kellett várni, egészen 1994-ig, amikor megjelent a Magyar Jazzdiszkográfia
1905–1994. A harmadik kötet a hatalmas mennyiségű anyag miatt
kiadhatatlan lett. Szolid számítások szerint is pár ezer oldalnyi lenne.
Ráadásul egy anyagrész teljesen hiányozna belőle, hiszen a Magyar
Zeneművészek Szövetségében jó másfél évtizedig gyűjtött anyagot,
amelyet az én intencióim alapján rendeltek meg, egyszerűen a kukába
dobták!
1988-ban az Osztrák Tudományos Akadémia
vendégeként vettem részt a Hangarchívumok Nemzetközi Egyesülete, eredeti angol
nevén az International Association of Sound Archives, rövidítve a IASA bécsi konferenciáján. Itthonról ekkor ennek a
szervezetnek csak a Magyar Rádió volt tagja. Én lettem a második. Nagyon
szerencsés találkozás volt ez számos szakemberrel a világ minden részéről.
Vittem néhány példányt az akkorra már szép nemzetközi sikert elért Magyar Jazzlemezek 1912–1984 című
kötetemből. Ez a diszkográfia igen szerény volt
a mai tudásom szerint, mégis bombaként robbant a konferencián. Kiderült, hogy
számos országban már tervezgettek hasonlókat, de még nem nagyon jutottak
előre az azt vállalt szakemberek. Közöttük
igen kevesen voltak zenei előképzettségűek, aminek egyik oka
az volt, hogy a IASA elsősorban a nem zenei
produktumokra fókuszáló gyűjteményeket vette védőszárnyai alá. Már
pedig ezekből a nem zenei anyagokból a hagyományos katalóguscédulák
felhasználásával is lehetett jól használható diszkográfiákat
készíteni, hiszen egy-egy hangfelvétel többnyire csak egy-egy hangarchívumban
volt megtalálható. Az egyszer már kiadott ilyen jellegű, 78-as fordulatú
sellaklemezeken megjelent hangfelvételekből pedig csak nagyon ritkán
készült újabb, mikrólemezes kiadás. Államfők,
miniszterelnökök politikai beszédei, meg egyes, korábban csak a rádióadókban
élőben elhangzott zenei műsorok voltak a fontosabb újrakiadásokon.
CD-k, CD-ROM-ok és hasonlók ekkor még nem játszottak szerepet.
– Itthon nem találkoztam korábban bio-diszkográfiákkal. Te pedig már jó párat letettél az
asztalra az elmúlt évtizedekben.
– A mintát természetesen külföldi
szakkönyvek adták. Elsősorban olyanok, amelyeknek a címében még nem
szerepelt a „bio-diszkográfia” szóösszetétel, de már diszkográfiai középpontú munkák voltak. Már az első
egy-két mű, például Norvégiából és Nyugat-Németországból, nagyon tetszett
és úgy gondoltam, hogy ez lehet a jövő: huszadik századi
zeneszerzőket, zenészeket, együtteseket komplexen kell bemutatni, hiszen a
hagyományos, a főleg a kottákra koncentráló, a korabeli különböző
minőségű írásokra fókuszáló hagyományos
zenei életrajz ideje lejárt. És akkor még nem volt internet! És nyilván nem
tudhattunk arról, hogy milyen problémáink lesznek például akár az
egyetemistáknál is, a hosszabb szövegrészekkel…
Én a magam részéről már az 1981-es John Coltrane
öröksége című kötetemben is elsősorban a hangfelvételekben
gondolkodtam. A diszkográfiai részben például az
akkor legújabb japán LP kiadások adatait adtam meg. Ez 33 esztendővel
ezelőtt volt!
Libisch Károly és
én 1988-ban jegyeztük a Dudás Lajos
című, szintén bio-diszkográfiai alapú
füzetet, majd ezt is felhasználva 1990-ben jelent meg A klarinét dimenziói. Portré Dudás Lajosról.
1993-ban, tehát 12 esztendővel az én
első, ilyen jellegű kötetem után Libisch
Károly, Ujfalussy József tanítványa a tanár úr
előszavával jelentette meg korszakalkotó jelentőségű, szintén diszkográfiai alapú kötetét, amelynek címe Feketére festve. Szabó Gábor bio-diszkográfiája volt, azaz az első olyan hazai
kötet, amely már a címében is jelezte, hogy mind életrajzi, mind hangfelvételi
kötődésű. Ebből azóta igen sok kiadás
jelent meg, legutóbb 2011-ben, reprintben, sorszámozva. A Coltrane
és a Szabó Gábor kötet az eddigi legtöbb kiadásban és a legtöbb nem
engedélyezett utánnyomásban megjelent magyar nyelvű zenei könyv…
Az említett kötetek előtt és után
számos hanglemeztörténeti és jazztörténeti kötetem,
valamint diszkográfiám jelent meg. Ezek mellett három
igazi, már a nevében is bio-diszkográfiám került kiadásra. 2002-ben a Zoller Attiláról szóló Mindhalálig
gitár, a következő esztendőben ennek bővített német
nyelvű kiadása, az Immens gut, majd
2004-ben a Rólad szóló Szelíd dalok következett.
Ezek a kötetek természetesen még
intenzívebb kutatómunkát igényelnek, mint a diszkográfiák,
és ezért (is) már nem túl sokat tervezhetek a magyar lemezmárka diszkográfiák mellett, hiszen azokból még vagy tucatnyit
kellene publikálni.
Harmadik
esztendeje készül az Esős évszak. Bacsik Elek bio-diszkográfiája.
Őszintén szólva, valami egészen elképesztő
mennyiségű, nem várt nagyságrendű hang- és képanyaggal kerültem
szembe, hála a végre felszabaduló kiadói jogoknak, a CD korszak utolsó
hullámveréseinek, az újra megizmosodó mikrolemez piacnak és a DVD-ken
először kiadásra kerülő egykori tv-műsoroknak.
A
bevezető rész rövidített változata a világhírű magyar hegedűs-gitáros
életének első 22 esztendejéről a Gramofon
idei nyári számában jelent meg. Nagyon büszkén mondhatom, hogy mind a kiadót,
Retkes Attilát, mind engem rendkívül meglepett a magyar nyelven publikált anyag
szinte órák alatti sikere a szakkutatóknál Angliában, Franciaországban,
Kanadában, Németországban.
***
Simon Géza Gábor az utóbbi két évtizedben általában évi egy szakkönyv jelenik meg a tollából. Zenei könyvtárakban, iskolákban, klubokban a legkülönbözőbb zenei témákban tart előadásokat, hosszabb sorozatokat. Rádió- és tv-műsorok állandó vendége Magyarországon és Ausztriában. Összesen több mint négyezer előadást tartott eddig.
A Wikipédia adatai szerint:
Önálló kötetei
·
John Coltrane
öröksége: életrajzi mozaikok. Limitált kiadás. Budapest, 1981. szeptember 22.
·
A szegedi
Molnár Dixieland története. Szeged, 1984. április. ISBN
963-01-5448-X
·
Magyar
jazzlemezek 1912-1984 / Hungarian Jazz
Records 1912-1984. Pécs 1985. április 2. ISBN
963-00-0797-5
·
A klarinét
dimenziói. Portré Dudás Lajosról, Jazzbarátok kiskönyvtára 1.,
Pécs, 1990. szeptember. ISBN
963-028550-9
·
A magyarjazz 1945-1990. Történeti vázlat. Jazzbarátok
kiskönyvtára 2., Budapest - Pécs, 1990. szeptember. ISBN
963-028551-7
·
Benkó Dixieland Band Discography.
Eurojazz Discos No.25. Zwolle, Hollandia, 1991.
június
·
The Book of Hungarian Jazz, Budapest
1992. november. ISBN
963-85069-1-1
·
Magyar jazz diszkográfia 1905-1994 / Hungarian
Jazz Discography 1905-1994. Budapest 1994. ISBN 963-04-4294-9
·
Benkó Dixieland Band Discography.
Second Edtion. Eurojazz Discos No.25. Zwolle, Hollandia, 1997.
december
·
Magyar jazztörténet. Budapest, 1999.
október 13. ISBN
963-03-8549-x
·
Mindhalálig
gitár - Zoller Attila élete és művészete. Bio-diszkográfia. Budapest 2002.
december 13. ISBN
963-204-716-8
·
Immens gut - Attila Zoller. Sein Leben und seine Kunst. Bio-Diskographie.
Erweiterte und verbesserte deutsche Ausgabe. Budapest 2003. május 24. ISBN
963-206-928-5
·
Szelíd dalok – Hollós Máté bio-diszkográfia. Budapest 2004. ISBN
963-214-168-7
·
Magyar jazz diszkográfia 1905-2000/ Hungarian
Jazz Discography 1905-2000. Budapest 2005. ISBN
963-219-002-5
·
K.u.K.
ragtime - Az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime korszaka. Budapest 2007. ISBN
978-963-9746-08-4
·
K.u.K. Ragtime – Die Ragtime-Ära der Österreichisch-Ungarischen Monarchie
Budapest 2007. ISBN
978-963-9746-11-4
·
K.u.K. Ragtime – The Ragtime Era of the Austro-Hungarian Monarchy Budapest 2008. Limited edition. ISBN
978-963-9746-12-1
·
Magyar
hanglemeztörténet : 100 éves a magyar hanglemez, 1908-2008.
Budapest, 2008. ISBN
978-963-87966-1-5
·
„Csillogó fekete
lemezeken...” 100 éves a magyar hanglemezgyártás és –
forgalmazás / „On Shiny
Black Disc...” 100 Years of Hungarian Record Manufacturing and Distribuition. Budapest, 2008. augusztus. ISBN
978-963-87454-4-6
·
Magyar
ragtime kották bibliográfiája, hangfelvételek diszkográfiája
1896-2009. Budapest 2009. ISBN
978-963-87966-2-2
·
Guitar Forever - Attila Zoller Discography. Limited edition.
Budapest, 2011. november
Könyvek társszerzővel
·
Dudás Lajos (Libisch
Károllyal). Limitált kiadás. Sikonda 1988
·
The Chronological
Ragtime Discography of the Austro-Hungarian Monarchy
(Wolfgang Hirschenbergerrel). Limitált kiadás,
Budapest, 1992
·
Benkó Dixieland Band: Történet és a
Karácsonyi Mise /History and Christmas
Mass (Benkó Sándorral és Petrányi Judittal). Budapest
2007 ISBN
978-963-06-3257-7
·
Gramophone-lemezek (Bajnai Klárával). Budapest 2009. ISBN
978-963-87919-4-8
·
Joe Muranyi Discography. Swingin' Americans No. 22 (Gerard Bieldermannal). Zwolle, Hollandia, 2010. március
·
A „Diadal”
Hanglemezgyár története és diszkográfiája (Bajnai
Klárával és Borsos Tiborral). 2010. Limitált kiadás Budapest
·
Képes magyar
hanglemez-történet / Hungarian Recording History in Pictures (Bajnai Klárával)
Budapest, 2012. ISBN
978-963-87966-3-9
Lemezkísérő füzetek (válogatás)
·
Géza Gábor
Simon Presents Lajos Dudas
– The Jubilee Box. Unissued & Rare Recordings. Pannon Jazz PJ 1045 (Budapest 2001,
72 oldal)
·
Az Első Magyar Hanglemezgyár
vázlatos története. In: Ujjé a Ligetben
nagyszerű... Az Első Magyar Hanglemezgyár
budapesti felvételeiből 1908-1913. Pannon Archiv
PA 6666 (Budapest, 2002, 16 oldal)
Nagyobb tanulmányok kötetekben (válogatás)
·
Ragtime az Osztrák-Magyar Monarchiában. In: Zenetudományi dolgozatok 1995-1996, Budapest, 1997.
ISSN 0139-0732
·
Első Magyar Hanglemezgyár –
Bevezető. In: Dr. Marton Gyula - Dr. Bajnai
Klára: Első Magyar Hanglemezgyár – Premier Records. Hungarian
gramophone record discography 1. Budapest, 2008. ISBN
978-963-87966-08
Tanulmányok folyóiratokban (válogatás)
·
Magyar jazzbibliográfia I-III., Jazz, Budapest, 1983/2, 1983/3, 1984/2
·
Európai jazztörténeti lemezek,
lemezsorozatok I-III. Jazz Studium,
Budapest-Győr, 1983/1, 1983/3-4, 1984/1
·
A dzsesszdiszkográfia
tudományáról. Könyvtáros, Budapest, 1988/7 (július)
·
A magyar dzsessz és rock története I.
Előfutárok az Osztrák-Magyar Monarchiában. Playboy, magyar kiadás, 1990.
október
·
A magyar dzsessz és rock története II. A cake walk
és a ragtime támadása. Playboy, magyar kiadás, 1991. február
·
Ki kicsoda a magyar jazztörténetben.
Az ismeretlenek I. rész: Füredy F. Gusztáv.
Jazzkutatás, 2011. augusztus 23.
·
Ki kicsoda a magyar jazztörténetben.
Az ismeretlenek II. rész: Auer Vera. Jazzkutatás, 2011. szeptember
22.
Közreműködő munkatársként
·
Gerhard Conrad
(szerk.): Discographie der Jazz- und Semijazzaufnahmen im Bereich der heutigen Volksdemokratien Vols 1-11, Menden, Német Szövetségi Köztársaság, 1982-1991
·
Barry Kernfeld
(szerk,): The New Grove Dictionnary of Jazz Vols 1-2,
London 1988
·
Barry Kernfeld
(szerk,): The New Grove Dictionnary of Jazz Vols 1-3,
London 2002
Fordítóként
·
Colin Larkin
(szerk.): Guinness Jazz-Zenészek Lexikona
(The Guinness Who's Who In Jazz). Plusz egy fejezet Legendák nélkül. A magyar jazz hangzó öröksége címmel. Budapest, 1993. december, ISBN
963-09-3678-X
·
Michael Jacobs: Fejezetek a jazz
történetéből (All That’s
Jazz. Die Gescichte einer Musik). Budapest. 2000. február ISBN
963-8168-35-8
Szerkesztőként
·
Who’s Who In Hungarian
Jazz, Budapest 1974
·
Dunapalota Ragtime.
Rags of the Austro-Hungarian Monarchy
(kotta), Budapest, 1992. ENJ 003
·
Siklós Péter:
Jazzfantáziák (fotóalbum), Budapest, 2000. ősz. ISBN
963-00-3943-5
·
Fejezetek a
magyar jazz történetéből 1961-ig. Limitált kiadás. Budapest
2001. ISBN
963-00-5225-3
·
Dr. Ittzés
Tamás: Franz Liszt's Influence On
The Ragtime And Swing Era. Historical and musical parallelisms.
Limited edition. Budapest, 2011
Szaklektorként
·
Miles Davis - Quincy
Troupe: Miles - önéletrajz .
Budapest, 2004. ISBN
963-530-001-8
Hanglemez kiadványai
·
Jazz and Hot Dance
in Hungary 1912-1949. Harlequin
HQ 2015, Nagy Britannia, 1984
·
Tabányi Mihály:
Csillogó harmonika. Qualiton LPM 16704. 1985
·
Martiny Lajos It’s a Hap-Hap-Happy Day Black
Jack LP 3017. Menden, Német Szövetségi Köztársaság,
1986
·
Hungarian Jazz History 1-.18 (Hungaroton CD-sorozat),
·
Pannon Jazz, Pannon Classic, Pannon Archiv, Zoller Records márkákon:
magyar jazz- és operatörténeti CD-k,
·
Jazzkutatás CD-ROM sorozat.
Kiállítások (kurátor)
·
I. Magyar jazztörténeti kiállítás,
Művészetek Háza, Pécs, 1992. május
·
II. Magyar jazztörténeti kiállítás,
Erdei Ferenc Művelődési Központ, Kecskemét, 1994. március
·
III. Magyar Jazztörténeti Kiállítás,
Marczibányi téri Művelődési Ház, Budapest, 1996. szeptember
·
IV. Magyar Jazztörténeti Kiállítás,
Dunakeszi, 1996. október
·
V. Magyar Jazztörténeti Kiállítás,
Közúti Szakgyűjtemény, Kiskőrös, 1997. április-szeptember
·
VI. Magyar Jazztörténeti Kiállítás,
Erdei Ferenc Művelődési Központ, Kecskemét, 2000. március
·
Ungarische Jazzgeschichte von der Österreichisch-Ungarischen
Monarchie bis 1950.
·
Foto-, Plakat-
und Notenausstellung. Ungarisches
Institut, München, 2002
·
Dzsessz te még az én utcámba.
Osztrák-Magyar Monarchia ragtime és kuplé irodalmából. Petőfi Irodalmi
Múzeum, 2006-2007
·
Csillogó fekete lemezeken - 100 éves a
magyar hanglemezgyártás és -forgalmazás kiállítás
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2008
·
Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány (JOKA)
1034 Budapest
Szomolnok utca 5.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358
cikkek, tanulmányok
forrásközlés
diszkográfia
hírek
képtár
kiadványaink
archívum
Kiadványok:
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
JAZZ & Light
Music On Hungarian Films 1934-1944. The Original
78s Recordings |
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
|
|
|
• |
Simon Géza Gábor – Bajnai Klára |
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
|
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
Simon Géza Gábor (szerk.) |
|
|
• |
|
|
|
• |
Siklós Péter |
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
• |
|
|
|
|
|
|
|
|
• |
|
|
|
|
|
|||
|
• |
|
|
|
|
|
|||
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
|
|
|||
|
• |
|
|
|
|
|
|||
|
• |
|
|
|
|
|
|||
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
|
|
|||
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
|
|
|||
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
|
|
|||
|
• |
Simon Géza Gábor |
|
|
|
|
|||
cikkek,
tanulmányok
|
2011-09-30 • Elekes Botond (cikkek, tanulmányok) |
|
A Gondviselő bizonyossága nélkül nem tudom befogadni, tudomásul venni, hogy Ő annak ellenére távozott, hogy nem akart elmenni. |
|
2011-09-22 • Simon Géza Gábor (cikkek, tanulmányok) |
|
AUER VERA 1919. április 20-án született Bécsben. Kezdetben klasszikus zenei zongorázást tanult, majd áttért a tangóharminkára. E hangszer elismert mestere volt, amikor 1948-ban Bécsben megalapította a „Vera Auer und ihre Solisten” elnevezésű együttesét, amelynek fő erőssége a magyar gitáros, Zoller Attila volt... |
|
2011-08-23 • Simon Géza Gábor (cikkek, tanulmányok) |
|
A magyar jazztörténet korai korszakában különösen sok olyan muzsikust
és más zenei szakembert találunk, akiknek élete teljesen homályban maradt,
sokszor még a legalapvetőbb adatok is hiányoznak. |
|
2011-05-09 • Matisz László (cikkek,
tanulmányok) |
|
Deseő Csaba a modern magyar jazzélet emblematikus figurája. A Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány 1995-ben „Magic Violin” című anyagával indította előfizetéses CD sorozatát a „Pannon Jazz” márkanév alatt. 2000-ben szintén a „Pannon Jazz” adta ki a „Keep Cool” című Deseő CD-t, amely nemcsak hanganyagot, hanem egy hosszú, írott interjút is tartalmazott a művésszel, amelyet az ismert zenész és zenei szakíró, Matisz László készített. Az interjút a szerző szíves engedélyével közli újra a „Jazzkutatás”. |
|
2010-10-24 • Olasz Sándor (cikkek, tanulmányok) |
|
A magyar jazz a kezdetektől lépést tartott a jazznek a világban végbement fejlődésével. Amit ezen a négy CD-n lehet hallani, az nem csak igen érdekes, szórakoztató, de felettébb tanulságos is. |
|
2010-10-20 • Dr. Franz Krieger (cikkek,
tanulmányok) |
|
Aki Monty Alexander zenéjét közelebbről ismeri, annak könnyen eszébe juthat a római Janus isten, akinek fő attribútuma a kettősség. Ez a hasonlat egyrészt azért lehet indokolt, mert Alexandert az Egyesült Államokon keresztül ismerte meg a világ, hiszen játékmodora és repertoárja a Nat King Cole-tól és Oscar Petersontól eredeztethető hagyományban gyökerezik. Mind e közben a másik oldalról gyökereit mélyen abba a hagyományba látszik ereszteni, amelyet leginkább jamaikai popzenének nevezhetünk. |
|
2010-09-01 • Albert Gizella (cikkek, tanulmányok) |
|
2010. szeptember 16-án kezdődött el Simon Géza Gábor jazzkutató, szakíró jazzklubjának második féléve a Zenei Gyűjteményben. |
|
2010-06-19 • Simon Géza Gábor (cikkek, tanulmányok) |
|
|
|
2010-05-11 • Simon Géza Gábor (cikkek, tanulmányok) |
|
Az afro-amerikai, európai és indián ősökkel egyaránt rendelkező énekesnő felső-középosztálybeli feketebőrű családban született és nevelkedett. Énekesi pályáját 1933-ben a swing korszakban a színesbőrű jazzmuzsikusok pályafutásában jelentős szerepet játszott New York-i Cotton Club kórusában kezdte. |
|
2010-04-19 • Simon Géza Gábor (cikkek, tanulmányok) |
|
Csak irigyelni lehet ezt a kötetet és gyönyörködni benne napestig. |