KERTÉSZ IVÁN AZ OPERA SZERELMESE

Életének 85. évében, július 23-án elhunyt Kertész Iván zenei szerkesztő, zenei író, zenekritikus, a Bartók Rádió egykori kiváló munkatársa.

h i r d e t é s

Tanulmányait a Zeneakadémián Vásárhelyi Zoltán és Gát József vezetésével végezte a karvezetés tanszakon. 1950-től 1958-ig a Magyar Rádió Énekkarának tagja volt, 1958 óta a Magyar Rádió zenei szerkesztője, 1986 óta rovatvezető. Értő és humanista zenekritikái többek között a Magyar Rádió Új Zenei Újságjában, a Muzsikában, a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban és a

londoni Opera c. folyóiratokban jelentek meg. A magyar operajátszás csillagai c. hanglemezsorozat szerkesztője is volt. Legismertebb könyvei: A Magyar

Állami Operaház (1975); Beszéljünk az operáról (1978); Aidától Zerlináig (1988) voltak. Operakalauza kétszáz zeneszerző több mint félezer operáját

Ismerteti. Operaritkaságokat szemléző könyve máig gyakori olvasmánya a műfaj rajongóinak.

Nagy sikert aratott a 216 este az Operában - Válogatott kritikák a Magyar Állami Operaház előadásairól 1963-2006 c. közelmúltbeli könyve, amely közszeretetnek és megbecsülésnek örvendő zenekritikusi tevékenységének is összefoglalása.

A HOLMI folyóirat online kiadásában egyik kiváló pályatársának halálakor érzett fájdalmát rögzítő szépséges írásával búcsúzunk Kertész Ivántól.

***

FODOR GÉZA ÉS KÖZÖS SZERELMÜNK, AZ OPERA

Senki sem szeret temetésre járni. Engem azonban, függetlenül attól, hogy mennyire érint az elhunyt elvesztése, maga a szertartás is nyomaszt. Ha egyházi, akkor azért, mert sokkal több szó esik benne a vallásról, mint arról, akit elföldelnek, ha világi, akkor pedig azért, mert az számomra valahogy száraz, steril, hangulattalan, mentes minden poézistől. Géza temetése kivételnek számított ebből a szempontból: az egésznek az összeállítása, a beszédek, a kiválasztott zenék mind kivételes élményt nyújtottak a megjelenteknek. Nagyon szép szertartás volt, méltó ahhoz, akit eltemettek. Engem különösen két momentuma ragadott meg annyira, hogy könnyes lett a szemem: az egyik az volt, amikor az urnát kivitték a ravatalozóból, és megszólalt A végzet hatalma egyik gyönyörű dallama, a „La vergine degli angeli” a második felvonás fináléjából; a másik pedig az, amikor Géza hamvai mellé A varázsfuvola zongorakivonatát is eltemették. Mindkettő közös szerelmünkkel, az operával van kapcsolatban, ezzel a több mint négyszáz éves, csodálatos műfajjal, amit már annyian és annyiszor elparentáltak, és ennek ellenére él és virágzik, ha olykor virág helyett gyomot terem is.
Gézát személyesen az 1980-as évek elején ismertem meg, amikor a Muzsikába kezdett írni. Akkor még volt a kritikusoknak állandó belépőjük és külön páholyuk az Operaházban, a földszint bal 1-es. Bevallom, ebben a szűk körben először kicsit bizalmatlanul fogadtuk az újonnan megjelenő fiatalembert, annak ellenére, hogy tudtunk megjelent kitűnő könyvéről meg arról a librettóról is, amelyet Balassa Sándor Az ajtón kívül című operájához írt. Mit keres itt, ha nem zenész és nem is újságíró? Azután, ahogy beszélgetni kezdtünk, és alaposabban megismerhettem szaktudását, szerénységét, rokonszenves emberi vonásait, megkedveltem őt, és – azt hiszem – ő is engem.

2005-ben a Muzsikában Szubjektív köszöntő címmel cikket írt a hetvenötödik születésnapom alkalmából. Persze elismerően írt rólam és munkásságomról, de a maga őszinte módján rámutatott arra is, mennyire más oldalról és különbözőképpen közelítettük meg az operát. Így kezdte írását: „Nem tudok visszaemlékezni, mikor kezdtem olvasni Kertész Iván operakritikáit – úgy a ’60-as évek elején lehetett. Nem sokra tartottam őket. Egyetemista voltam, telítve filozófiával, Hegel- és Lukács-esztétikával, egészen más elképzeléseim voltak az »igazi« művészetkritikáról.” A pályafutásunk ugyanis egészen különböző módon kezdődött: Géza egyetemre járt – és ahogy az előbbi idézetből is kiderült – filozófiát és esztétikát meg irodalmat tanult, én érettségi után fizikai munkás voltam, majd hivatásos zenész lettem, nyolc évig a Magyar Rádió énekkarában dolgoztam. Közben elvégeztem a Zeneművészeti Főiskola karvezető tanszakát, majd 1958-ban a Rádióban mint operaszerkesztő új munkát kaptam, semmilyen egyetemnek még a környékén sem jártam. Ebből is kitűnik, hogy amíg ő alapos elméleti képzésben részesült, én a gyakorlat útján lettem a vokális zene elkötelezettje. Persze ezt mindkettőnknél megelőzte gimnazistakorunkban az intenzív operába járás, amely számos dalmű sokszoros megtekintésével ebben a tárgykörben megalapozta anyagismeretünket. És itt nem kerülhetem el azt a fontos tényezőt, hogy nem ugyanahhoz a nemzedékhez tartoztunk. Ő 1943-ban született, én tizenhárom évvel korábban, 1930-ban. 1946 és ’49 között, amikor én a legtöbb időt töltöttem az Operában, akkor működött itt a nagy karmester, Otto Klemperer, és az ő emlékezetes Mozart-ciklusain ismerhettem meg a Szöktetés-t, a Figaró-t, a Don Giovanni-t, a Cosě fan tutté-t, A varázsfuvolá-t. Emellett előtte és utána abban a „szerencsében” is részesültem, hogy politikailag is többé-kevésbé szenvedő részese lehettem azoknak az eseményeknek, amelyek Magyarországon lezajlottak. Tizennégy éves voltam, amikor a németek megszálltak minket, tizennyolc az úgynevezett fordulat éve idején. Bizonyos fokú viszolygásom a filozófiától és az esztétikától éppen a sztálini időkből datálódik. Előtte kifejezetten érdekelt a filozófia, emlékszem, milyen élvezettel olvastam Will Durantnak e tudományágat népszerűsítő művét, A gondolat hősei-t. Azután az a vulgáris mód, ahogy a marxista filozófia felsőbbrendűségét hirdették, és az erőszakosság, ahogy terjesztették, elvette a kedvem az egésztől. Ehhez jött később a zsdanovi esztétika. Túl fiatal és műveletlen voltam ahhoz, hogy fel tudjam fogni annak teljes borzalmasságát, de éreztem, hogy valami nincs rendben körülötte. És hát sehogy sem tudtam kibékülni azzal a nyelvezettel, amelyben a filozófiai-esztétikai tanulmányok, cikkek készültek. A magyar bölcsészek – Lukács György közvetítésével – a német tudományos stílust vették át, amely sokkal nehézkesebb, bonyolultabb, mint a francia vagy az angol. Ezt az általam esszéstílusnak elnevezett irályt azután mindenféle írásomból igyekeztem kiküszöbölni. (Ha ritkán igényes folyóiratokba kértek tőlem cikket, ezt a szememre is hányták.) Géza, aki 1962 és ’67 között járt egyetemre, javarészt elkerülhette ezeket a szellemi atrocitásokat, és főleg olyan területre specializálódott, amely az én képzésemből teljesen kimaradt, nevezetesen a prózai színházra meg annak elméletére, hogy abban később a Katona József Színház dramaturgjaként és kiváló szakkönyvek szerzőjeként igen magas fokra jusson. Nekem húszéves koromtól fogva a zene volt a hivatásom, Géza az egyetemi oktatás, a dramaturgi munka, a Holmi szerkesztése mellett – bármilyen kivételes színvonalon is – csak mellékfoglalkozásban írta operai tárgyú könyveit és kritikáit. Ő nagy lemezgyűjtő és -hallgató volt, alaposan ismerte a régi és az új felvételeket, és ez biztos alapot adott arra, hogy összehasonlítsa őket az élő előadásokkal. Én nem voltam lemezgyűjtő, hiszen elvben – mint a Rádió operaszerkesztőjének – teljes egészében rendelkezésemre állt az intézmény hatalmas szalagtára. Persze a gyakorlatban igen keveset hallgattam meg belőlük, részben azért, mert a munkahelyemre nem élvezni, hanem dolgozni kellett bejárnom, részben pedig azért, mert mint olyan valaki, aki évtizedekig állandóan zenével dolgozik, szándékosan mérsékeltem magam, hogy ne fásuljak bele a sok zenehallgatásba. Ez sikerült is, mert máig is szeretem a zenét. És ez vonatkozik arra is, hogy operába sem járok sokat. Géza sokkal gyakrabban látogatta az intézményt, többször is megnézett egy-egy új produkciót, mielőtt megírta volna róla kritikáját. Azért sem restellt elmenni a színházba, hogy tanúja legyen egy-egy fiatal énekes bemutatkozásának valamilyen új szerepben. Másképpen írtuk a kritikáinkat is. Most eltekintve attól, hogy ő a Muzsikában olyan terjedelemben írhatott, ahogy akart, alapos, elemző bírálatokat, nekem pedig a bulvárosodó napilapokban egyre kisebb hely jut erre a célra. Ő, mint elkötelezett színházi ember, az operában is a modern rendezések híve volt, én, mint egy idősebb generáció képviselője, több fenntartással viseltetem ezek iránt, és mint zenész, egy Salieri-opera címével vallom: Prima la musica e poi le parole, azaz Első a zene és azután jön a szöveg, tehát ha a rendezés ellentmond a zenének, akkor nem tudom elfogadni. Indíttatásomnak megfelelően én talán nála kicsit több figyelmet fordítottam a szép énekhangokra és a technikai tudásra, sőt a virtuozitásra is. Pontosan tudtuk egymásról, hogy bizonyos dolgokról mi a véleményünk, de soha nem bocsátkoztunk heves vitákba, én magam sem vagyok konfliktusgeneráló alkat, de ez főleg az ő toleráns viselkedésének volt köszönhető. És még valami: Géza hitelességét zenei szempontból számomra az fémjelezte, hogy alapvetően színházi elkötelezettsége ellenére nemcsak operába járt, hanem felesége, Éva társaságában megjelent minden fontosabb hangversenyen is. Azokról nem írt, de jelen volt, mert a zene egészét szerette. Kiváló könyveit itt nem méltatom, erre a feladatra bizonyára vannak nálam esztétikailag sokkal járatosabb és értőbb barátai, én a személyével és az operával kapcsolatos emlékeimet próbáltam elmondani.

Az operaházi sajtóértekezleteken többnyire egymás mellett ültünk. Kedvelte epés megjegyzéseimet, amelyeket a színház vezetőinek kérkedő nyilatkozatai és egyes újságírók dilettáns kérdései ihlettek. Hát ennek is vége lett.

Valami nem megy ki a fejemből: a cikkem elején említett igen kedves köszöntőt, amelyet Géza a hetvenötödik születésnapom alkalmából a Muzsikába írt, szerettem volna a magam módján valami szellemes bon mot-val megköszönni, és azt mondtam neki: „Géza, ez olyan szép laudáció volt, hogy akár nekrológnak is beillett volna.” – És most ő hatvanöt évesen elment, én meg hetvennyolc éves vén fejjel, megrendülten gyászolom.

(HOLMI folyóirat online kiadása 2009. március)

Kertész Iván megemlékezését a HOLMI főszerkesztőjének, Várady Szabolcs költőnek szíves engedélyével közöltük.