70 ÉVES Geiger György trombitaművész

Tanulmányait 1958 és 1965 között a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Borst Rudolfnál, 1965-től 1967-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Varasdy Frigyes növendékeként végezte. 20 évesen első trombitás lett a Magyar Állami Operaház zenekarában. 1969-ben került a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarába szólótrombitásnak. 1975-ben vezetésével megalakult a Modern Rézfúvós Együttes. 1979 óta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézetének Budapesti Tagozatán. Kossuth-díjas, Liszt Ferenc -díjas, Érdemes Művész, megkapta a Rádiózenekar Dohnányi-díját, az ARTISJUS díjának többszörös kitüntetettje. Több számára írt trombitaversenyt mutatott be, amelyek zömmel szerzői lemezeken is megjelentek, illetve rádiófelvétel készült belőlük (Székely Endre, Jereb Ervin, Hidas Frigyes, Lendvay Kamilló, Dubrovay László, Petrovics Emil, Malek Miklós, Rózsa Pál, Patachich Iván). 1996-ban Soroksár Városa díszpolgárává avatta. Az utóbbi években szívesen írta le gondolatait, melyek közül a PARLANDO a következőket tette közre: Kedves Trombitások! (2012/1.), Kotta a polcon, avagy Hrabal mint mentőangyal (2012/2.), Ballada és ellenballada az ifjúságról - Ránki Gy9rgyre emlékezve (2012/4.)

Egy kör-(kór)mondat a karmesterségről

avagy

rövid sprint az ingoványban

Egyre több hangszeres szólista vagy kiváló zenekari muzsikus vágyik a karmesteri hivatás gyakorlására. De miért is? Ennek több oka lehet.

Elsőként a „totális zenélés” vágyát említeném. Ez nagyon is érthető, mert első emberként a zenével kapcsolatos minden elképzelés szinte korlátok nélkül megvalósítható. A másik ok lehet – amely talán nem teljesen független az imént említettől – hogy az emberben általában, így a zenész emberben is van egyfajta uralkodási vágy. A karmesteri pulpitus pedig az a hely, mely nemcsak lehetőséget ad erre, de szinte megköveteli ezt. Ugyanis a zenekar elé lépve az ő felelőssége, hogy a száz hangszer és hangszeres – vagyishogy a sokféle hangszín és emberi karakter – teljes egységben szólaljon meg, mire elérkezik az előadás ideje. Harmadikként említem – és engem ez érdekel leginkább – hogy a közös játékra áhítozó zenész nehezen viseli el, ha az őt magasról levezénylő nem tudja igazolni kiemelt helyzetét. Egyszerűen felmerül benne, hogy ezt így én is… vagy talán még jobban…

A vágy erős hajtóerő, könnye áttöri a nem is túlságosan masszív korlátot, mely a karmesteri emelvényt övezi. Így azután hangszeres zenészekből karmesterek lehetnek, vagy játékra felvértezett alattvalókból zenét csináló uralkodók? Talán ez utóbbi a pontosabb, mivel világosan mutatja az átváltozást és ez tulajdonképpen, rendjén való és dicséretes dolog, mert egyfajta fejlődést hord magában. S mivel a folyamat megfordítva elképzelhetetlen (az érett gyümölcs, még ha íztelen is, nem változik vissza illatos virággá) még törvényszerűnek is mondható. Tehát a karmesteri emelvény „bevétele” megtörténhet ugyan, de a fentebb említett probléma többnyire mégis marad. ….Szinte kivétel nélkül újratermelődik a fent már röviden említett negatív jelenség a játszó felek egymáshoz való viszonyában , azaz a levezényeltek erős hiányérzete „valami” után, ami talán a szárnyak nélküli együtt repüléshez hasonlítható leginkább.

Mindaddig így van ez, míg hogy, hogy-nem , megjelenik…égből pottyan?… valaki, valami….. A KARMESTER. Az igazi.

Hogyan lett, miből van?

A kész receptet nem ismerem, de megpróbálom megfejteni. Ezért kezdésként néhány „hozzávalót” sorolnék fel, aztán meglátjuk, hogy összeáll- e valami fogyasztható. Egy jó adag hangszeres muzsikusnak lennie kell benne, és ha ez többfajta hangszerismeretet takar, az még jobb, mert a különböző hangszertípusok ismerete, egy jól kezelhető közvetlen kapcsolatot jelenthet a zenészekkel, akik a karmesteri elképzeléseknek valójában „hangot” adnak. Azután előnyös lehet, ha leendő karmesterünk egy vajszívű zsarnok. Igen, így együtt, mert mindkét tulajdonságra szüksége lehet. Azonban nagyon nem mindegy, sőt mindent eldönthet – jó, vagy rossz irányba – hogy mikor melyik énjét engedi szabadjára. Tehát pedagógusnak, sőt néha gyógypedagógusnak kell lennie, mert gondoljanak bele ….

Százas létszámú művészosztály – mindenféle zeneszerszámokkal a kezükben, szájukban, hónuk alatt – egy teremben több órára összezárva, az egymástól akár húsz méterre elhelyezkedő hangszeresek azon vitatkoznak, hogy kinek az „Á”-ja mélyebb, vagy magasabb egy hertzcel, vagy, hogy kinek a hangszere szólalt meg egy ezred másodperccel előbb, vagy később. És sehol egy célfotó. „Irigylem a problémájukat”, vélem hallani a kívülállók fanyar, ám jogosnak tűnő megjegyzéseit. Hát igen… ez a dolog valóban nem mérhető például az afrikai éhínség problémájához – sem. E helyt azonban mégiscsak nagyon hangsúlyos és fontos erről beszélni, mert ezeken a ”kicsinységeken” is múlik, hogy a koncert még az utolsó akkord elhangzása előtt feledésbe merül, vagy hetekre, hónapokra maradandó élményt nyújt.

Ez csak egy példa – talán nem is a legszerencsésebb – arra, hogy milyen problémák adódhatnak a zenekari műhelymunka folyamán. És ezeket jó esetben a fentiekben vajszívű zsarnokként aposztrofált kiválasztottnak kell megoldania.

Még nem említettem, pedig fontos, hogy a dirigensnek rendelkeznie kell olyan prózai eszközzel is, mint karjainak minden oldalról jól leolvasható mozgása, praktikusan: a kar mesteri használata. Mert a jól érthető, könnyen követhető, pálcával megsegített vezénylő kar a rendteremtő erő karmester és zenekar között. Igen ám, de a rend önmagában csak az esély csíráját jelenti ahhoz, hogy a partitúrában rejtőzködő titkok mindenki számára érthető, élvezhető szépségként csendüljenek föl.

És itt egy lélegzetvételnyi időre meg kell állnom. Ugyanis megvilágosodott előttem valami. Érdemes-e tovább sorolnom az általam elgondolt fontos kellékeket, ha van valami, ami a legfontosabb és szinte megfejthetetlen. Az imént írtam le. A titok, a partitúrában rejtőzködő titkok,– melyek kicsinyített másai amúgy a zenekari szólamokban is megtalálhatók. Így azután a karmester - az igazi - az lehet, aki a partitúrában rejlő titkokat a talentum nevű kulcsával megnyitva hozzásegíti a zenekarban ülőket ahhoz, hogy ráérezzenek saját kisebb titkuk megfejtésére. És akkor, ha rendelkeznek az imént fejtegetett megtanulható tulajdonságokkal is, az olyan átható erejű, hogy eléri és életre kelti a zenekar erdejében megbúvó életképtelennek hitt cserjéket is. Így az egész együttes – gyengék, átlagosak, erősek, a mindenkori zenekar – egységes virágzásba kezd. És ha ez az „égből pottyant”, aki érti a virágok nyelvét is, és a partitúrában rejlő titkot, szépséget nemcsak megfejti, de uralja, és biztos kézzel mutatja is, akkor már komoly az esélye annak, hogy létrejön a zenekar mindenkori álma, az örömteli Nagy Játék. És akkor már nincsenek olyan vágyak, mint feljebb lépni és onnan jól lenézni, meg hasonlók, mert mindenki – elöl álló és hátul ülő, szólista és tuttista – biztonságban, a helyén érzi magát az elmélyült útkeresésben és a sodró száguldásban, ami a szárnyak nélküli együtt repüléshez hasonlítható leginkább.

Hát eddig – meddig is? – jutottam el. Az bizonyos, ahogy sejtettem, hogy a végére járni nem tudok.

A bizonytalan ingoványos talajon még e rövid sprint is elfárasztott. A kezdeti lendületet sűrű köd fékezte meg. Megszurkáltam, oszlott is valamennyit, de érzem, a feltáruló kép mégiscsak homályos maradt.

Ezért méltán felmerülhet a kérdés, miért is fogtam bele egyáltalán. Erre rögtön adódik a válasz. Az ok a közvetlen érintettségem.

Már negyvenöt éve élem – élvezem és szenvedem – azt, ami vezénylő és levezényelt között zajlik. Ezért talán érthető és elfogadható az a mániákus igyekezet, hogy megfejtsem, mitől kemény robot az sokszor, ami egyébként könnyed, örömteli játék is lehetne.

De félre a feltételes móddal, mert pályafutásom alatt – nem sűrűn – de felbukkantak igazi, nagy játékirányítók, akik még így visszagondolva is elűzik rosszkedvemet és feledtetik velem az ingoványt. Úgyhogy sprintemben az utolsó métereket ennek jegyében, jókedvvel, stabil talajon teszem meg.

Közülük egyet említek most meg, Ferencsik Jánost. Ő egy macerás zenekari próba közben (úgy-e emlékeznek, egymástól 20 méterre, célfotó nélkül) a következő szavakkal intette csendre a valamilyen zenei problémán felbolydult, fegyelmezetlen muzsikusokat…. „Vitatkozhatunk persze, de jól jegyezzék meg: a rendőrnek, a házmesternek, és a karmesternek mindig igaza van.” Azt hiszem, ez tipikusan a „vajszívű zsarnok”, jókor érkező, kedvesen szigorú, frappáns megnyilvánulása volt, ami engem – így utólag – elgondolkodtat.

Mert mit is mondott… „A karmester”-t (nem egy karmestert) és mint már kitárgyaltuk, annak igaza van. A rendőr igaza – mindig így volt és naponta tapasztaljuk – vitán felül áll. Ami nem egyértelmű talán és ezen tűnődöm utólag, az a házmester igaza. Vagyishogy kit, mit értett „házmester” alatt. Visszaemlékezvén a szeme villanására, ahogyan a háborgó zenekart intelmével lecsendesítette, azt kell mondjam, hogy Ő a köztudatban élő „házmesterek” közül a h á r o m d e c i b o r, k é t d e c i s z ó d a v í z igazára gondolhatott…, mert „borban az igazság” és mert a borok e hígított változata „…csodálatos, óvatos és bölcs vegyülék, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkallja az ember képzelőerejét, ugyanakkor eléggé szelídített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek…” ahogy Máray Sándor fejtette ki költői szépséggel.

Igen, ezek – és még mi minden más is – benne voltak a „vajszívű zsarnok”, a zseniális karmester szemvillanásaiban. A titkok kulcsai…

És mi, akik játszottunk a keze alatt és mindenki, akik hallhatták az eredményt, a koncertet, hosszantartó élményként éltük meg.

Repültünk szárnyak nélkül.

Többen is mesélik – de lehet ez már igencsak a legendárium része – hogy hallották, amint a koncert végeztével, de még a feldübörgő taps előtt a Mester maga elé mormolja – egészségünkre!

Nem tudom, hogy vannak ezzel, de én el tudom képzelni, hogy valóban mormolta.

(2008.)