Míg leég egy szál gyufa

(Kobzos Kiss Tamás Kossuth-díjas énekmondó, lantművész-tanár)

A tavasz óta Kossuth-díjas énekmondó, lantművész Kobzos Kiss Tamást, a Magyar Művészeti Akadémia tagját éppen negyven éve ejtette rabul a moldvai és gyimesi csángók világa. A díj ellenére úgy érzi, médiatámogatás híján háttérbe szorult egyik műfaja, a régi zene. A Fölszállott a páva két sikeres vetélkedősorozata után arra figyelmeztet az Óbudai Népzenei Iskola igazgatójaként, hogy a néphagyomány alig van jelen a tantervekben.

– Az interjú előtti napon tért vissza a moldvai csángók földjéről. Miért jár oda ilyen kitartóan, hűségesen?

– Hadd kezdjem azzal, hogy már mi tanítjuk a csángókat saját hagyományaikra! Lassan ott is megszűnik a hangszeres zene, de az énekeket meg a táncokat nem kell tanítani, azokat mi tanuljuk tőlük. És nagy kár, hogy az erdélyiek, különösen a székelyek lebecsülik őket, pedig valami őserő hajtja őket, és a kétnyelvűség szerintem csak segíti a gondolkodásukat. Én elég későn jutottam el Moldvába, mert meg kell vallanom, nem nagyon mertünk odamenni. Nem annyira magunkat féltettük, hanem elsősorban az ottaniakat, mert hallottunk ilyen-olyan híreket. 1973 nyarán már gyűjtöttem a Baranyába telepített csángóknál, azóta vagyok egyre szorosabb kapcsolatban ezzel a népcsoporttal.

– És hogyan kezdődött kapcsolata Erdéllyel és ezen belül a válaszúti Kallós Zoltánnal, a népzenével és a történelemmel?

– Elválaszthatatlan vagyok Erdélytől. Nyilván ennek vannak családi okai is: anyám révén partiumi és székelyföldi származású vagyok. Szüleim magyar–történelem szakos tanárok voltak, és sokat jelentettek számomra a könyvek meg a családi légkör. Erdély volt valóban az a hely, ahol a történelem megelevenedett. Úgy ismerkedtem meg a most 88 éves néprajzkutató Kallós Zoltánnal, hogy láttam a tévében, és már 1972-ben meghívtuk előadni a Debreceni Egyetemre. Óriási élmény volt, őt később sem lehetett kihagyni a gyűjtések során. De L. Kecskés András és régi zenei együttese is sokat segített, mert számára magától értetődő a lant, koboz, história, ének összetartozása, ezért is hívott meg 1975-ben az együttesébe. […]

– Miért az Erdal Salikogluval készült lemezére a legbüszkébb?

– Ő nagyon jó barátom lett. 1992 óta játszunk együtt. Erdal gyakorló orvos, s emellett az alevibektasi énekmondó irányzat képviselője. Tavaly fordította törökre az Egri csillagokat, ezzel nagy ismertséget szerzett Magyarországon. Sokat tett és tesz a két nép barátságáért. Az én tanítványaimat is tanította, például Sudár Balázst, aki ma a turkológia egyik vezető egyénisége, és rendkívül érdekes dolgokat kutatott ki a hódoltság idejéből. Ez azt példázza, hogy ha lehetőség van műhelymunkára, és van olyan korszellem, amilyen a nyolcvanas évek végére kialakult, akkor abból nagy dolgok tudnak születni. A másik büszkeségem Csörsz Rumen István, a Musica Historica együttes vezetője és irodalomtudós. Mindketten a magyar kultúrtörténet fontos aspektusaival foglalkoznak.

(Forrás: Magyar Nemzet Hétvégi Magazin melléklet 2014. augusztus 2. - MMA_Akadémia 65. szám)