Világhír és ismeretlenség - Egy megíratlan napló bejegyzései

Helen Donath Budapesten (2014. szeptember 23.)

Kár, hogy nem számozottak az oldalak, s nincsen benne névmutató. Így csak emlékképek alapján villannak fel egy örök-élmény emlékezetes mozzanatai:

Bach-passió a bécsi televízióban – egy szoprán hang, amely ellenállhatatlanul vonzza a figyelmet, s arra készteti a húsvétra készülőket, hogy minden munkát félretéve, átadják magukat a zenének. A lekonferálásból derül ki, hogy a szoprán: Helen Donath.

Beszédtéma lenne, megosztandó az élményt – de sajnos, a kisvárosban ismeretlen e név, említésére nem csillannak fel a szemek. Hasonló a helyzet később a megyeszékhelyen is, a Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézetének diákjai és tanárai között.

A lemezgyűjtő is egészen addig sikertelen, amíg egy leértékeléskor nem fedez fel egy felvételt, amelynek borítójáról a feledhetetlen arc tekint vissza. Mozart: Exultate, jubilate és egy Bach-kantáta, késmárki zenekar kíséretével, a dirigens: Klaus Donath. A korong elnyűhetetlennek bizonyul; még évtizedekkel később is illusztrációul szolgál főiskolai zenetörténet- és esztétikaórákon.

Az általános iskolásrajongóból zeneakadémista lett, amikor Helen Donath budapesti fellépésére került sor. A felvétel-élmények hatványozottan felerősödve érvényesültek a hangversenyen. Amelyen – s itt egy másik, kevéssé dicsőséges történet kezdődik – alig lézengett a közönség. Az „ismeretlen” név keveseket vonzott. Helen Donath hazai népszerűsítésének egyetlen hatásos fóruma a rádió lett, ahol Kroó György az Új Zenei Újság következő adását teljes terjedelmében ennek a koncertnek szentelte. Lelkesen elemezte az énekesnő művészetét, megannyi hangképpel illusztrálva az elmondottakat. Ember-közelbe Varga Bálint Andrásnak adott – ugyancsak az Új Zenei Újságban elhangzott – interjúja által került, amelyből kiderülhettek azok az alap-információk, amelyek azóta az interneten könnyen hozzáférhetőek.

Az énekesnő, aki Corpus Christiben született 1940-ben, 14 éves korában kezdett énekelni. Hamarosan iskolája kiválósága lett – amikor diákokat toborzó útra indultak, mindig szerepelnie kellett. Miután megnyert egy énekversenyt, s Európába került, új élményben részesült: a szerelem első látásra kölcsönös érzését élte meg Klaus Donath-tal, akivel hamarosan házasságot kötöttek. Klaus Donath széphangú gyermekként arról ábrándozott, hogy énekes lesz, Taminoként a Képária megszólaltatója. De a sors másként akarta: hangja baritonra változott, s belőle az énekhanghoz értő karmesterek egyike lett. Felismerte az amerikai lány hanganyagának kivételes értékét, s megtanította mindarra, ami az európai zenetörténet remekműveinek értő tolmácsolásához szükséges: stílusra, a szöveg iránti érzékenységre, s az előadói praxis megannyi értékes hagyományára. Megismertette a német dal, a Lied műfajával is. Helen nemcsak kiváló tanítványnak bizonyult, de azonnal integrálta művészetébe az újonnan megtanultakat, azzal a magától értetődő természetességgel, amellyel kivételes hangjával bánt.

A férj zongorakísérőként és karmesterként egyszerre volt zenei partner és mentor – ez utóbbi minőségben főképp kezdetben rendkívül gondosan ügyelt arra, hogy csak és kizárólag a hangilag és zeneileg „testhezálló” szerepeket, feladatokat vállalja el a Salzburgi Ünnepi Játékokon Paminaként egyszeriben a nemzetközi zenei élet reflektorfényébe került szoprán. S a későbbiekben arról szólt ez a muzsikuspálya, hogy megannyi visszautasított felkérés, lehetőség ellenére rangos-értékes életmű született.

Világhír és ismeretlenség – az első a nagyvilágra vonatkozik, a második, sajnos, meghatározó a hazai fogadtatást illetően.

Helen Donath később többször fellépett Budapesten – többnyire minden PR-tevékenységet nélkülözően, de arra is volt példa, hogy beugrás-jellegű fellépéséről a koncert helyszínén értesült a Zeneakadémia közönsége. Valamennyi fellépése (dalestje, vagy zenekarkíséretes mű szólistájaként) rendkívüli élményt jelentett a jelenlévők számára – de mintha valahol másutt (feljebb, a szervezők kiismerhetetlen világában) nem figyeltek volna oda. Csakúgy, mint a szűkebb értelemben vett muzsikus-szakmában (énekeseink körében). Néha az időzítés lehetett rossz, máskor program-ütközések akadályozták azt az áttörést, amelynek eredményeként a zenekedvelők elsöprő erejű szeretete nimbuszt teremt.

De ő, mindennek ellenére, jött. S ha észrevette is a plakátok hiányát, túltette magát rajta. Jött a Fesztiválzenekarhoz beugróként, s most – immár 74 évesen! – Csaba Péter felkérésére, a MÁV Szimfonikus Zenekar évadnyitó koncertjére.

Legutóbb éppen egy évtizede hallottam, akkor a Salzburgi Ünnepi Játékok Cosi fan tutte előadásának Despinájaként (e szerepben mintegy másfél évtizedig lépett fel, tehát körülbelül annyi ideig, mint korábban az Otello Desdemonája). Feledhetetlen már színpadra lépésének pillanata is; hirtelen új dimenzióval gazdagodott a Grosses Festspielhaus színpada, s a fesztiválközönség megújult érdeklődéssel követte az ismert opera cselekményét.

Akiről leperegnek a külsőségek, azon, úgy látszik, nem fog az idő sem. Titkát kutatni meddő vállalkozás – egyénisége, életvitele nyitott könyvként áll az érdeklődők rendelkezésére.

Helen Donath a Zene vonzásában él – amit elvállal, az számára nem munka, s amit visszautasít, az nem lemondás. Hangi adottságainak ismeretében alakult a repertoárja, amelynek régi darabjait ugyanolyan örömmel szólaltatja meg, mint a legújabbakat.

Harmonikus egyénisége kihat környezetére a magánéletben, a pódiumon – és kisugárzik a mindenkori nézőtérre is. Sugárzik belőle az őszinte öröm, amiért énekelhet, amiért gyönyörködtetni tudja mindenkori közönségét, és elégedettség tölti el, amikor a jól sikerült produkció értő hallgatóságra talál.

Élmény volt látni a Zeneakadémia nagytermének pódiumán – közvetlenség az együttmuzsikálás jó légkörének megteremtéséért, majd az első hangtól az utolsóig a Zene. Laurettája gyűrű után vágyódott, Musette keringőjében az ellenállhatatlanság átütő erővel érvényesült, Tosca Imája oly átélt volt, mintha az opera kontextusában, nem pedig ária-sorozat keretében csendült volna fel. Liù halálával búcsúzott, s tőle – ebben a környezetben – elfogadató volt a feloldó hatású mozdulat-játék. (A ráadásszám: Richard Strausstól a Zueignung, kedves aktualizálással magyar szöveggel fejezve be a dalt: „Köszönöm”. A közönség tapssal fejezhette ki ugyanezt.)

Helen Donath eszményi példa arra, hogy mennyire fontos a saját-hang jelleg kialakítása, valamint e hanganyaggal való gazdaságos bánás. Tehát, nem „kispórolás”, hanem célratörő koncentrációval oda irányítva az energiát, ahol-amikor az szükséges.

Olvasom a róla hozzáférhető (művészi kvalitásához mérten szűkös-szegényes) szűkszavú szakmai információkat. Több mint 100 hangfelvétele tanúskodik művészetének sokoldalúságáról – nem szomorítom magam azzal, hogy konkrét információt kapjak, hány kapható közülük jelenleg hazánkban. Arról is lehet értesülni, hogy mesterkurzust tart – költői a kérdés, volt-e valaha magyar nemzetiségű hallgatója.

A MÁV Szimfonikus Zenekar idei évadnyitó koncertjén e Puccini-áriacsokrot Wagner-nyitány (A nürnbergi mesterdalnokok) és Liszt Faust-szimfóniájának eredeti (kórus-nélküli) verziója keretezte. Erős évadkezdés, mind az előadók, mind a publikum számára. A csaknem harmadfél órás program próbára tette a többségében kikapcsolódni vágyó zenehallgatók figyelmét – az est végén őszinte lelkesedéssel ott tapsolt a nézőtéren Helen Donath, aki nem hagyta volna ki ezt a Liszt-művet!

Utána pedig őszinte örömmel és közvetlenséggel fogadta a rajongók lelkes csapatát, akik több országból érkeztek, több nyelven fejezték ki köszönetüket az élményért. A magyar autogramkérők NDK-beli lemezeket dedikáltattak: A nürnbergi mesterdalnokok felvételét, amelyen Évát énekelte („milyen fiatal voltam” – kommentálta a képet), A rózsalovag LP-albumát („ez volt az első felvételem” – mondta), a Schubert-mise CD múltidéző pillanatot okozott („de rég volt”).

A felújítás óta nem árusítanak felvételeket a Zeneakadémián (nem úgy, mint a MüPában, ahol a lemezboltokon kívül kihelyezett asztalokon válogathatnak az érdeklődők, nyugati mintára, az aznapi est műsorán szereplő darabok különböző felvételeiből és a közreműködők diszkográfiájából), az intézmény „nem készült” a tetszésnyilvánítók fogadására. Spontán módon alakult a „szellemi állófogadás”: csoportosulás a teremből kilépő művésznő körül, majd – hála helyzetfelismerő képességének – ahhoz az asztalhoz vezette rajongóit, ahol korábban a szakmai jegyeket osztották. Ott szék is volt, úgyhogy ülve dedikálhatott – s „csak egyszer” oltották le figyelmeztetésül a lámpát, figyelmeztetve az idő múlására.

A tanári páholyt hivatalos-szakmai érdeklődő nem kereste fel, így legalább a Puccini-áriákban nem játszó zenekari muzsikusok meghallgathatták az évad minden bizonnyal egyik legjelentősebb vendégművészét.

Fittler Katalin