UNGÁR ISTVÁN*

 

 ELKÖSZÖN A ZENE

 

I. rész

Zongoramuzsika

 

 

 

 Ádám: „Ez az, ez az, miért mindég epedtem…

               Az élet áll most teljesen előttem,           

               Mi szép, mi buzdító versenydala 

 Lucifer: Szép a magasból, mint a templomének

               Bármily rekedt hang jajszó és sohaj

               Dallamba olvad össze, míg fölér…”

 

    Ádám: „Ismét csalódtam, azt hittem elég

                  Ledönteni a múltnak rémeit”

Lucifer: „Nézz hát egy percre szellemi szemekkel,

                És lásd a munkát, mellyet létrehoznak.” 

 

Tézis, antitézis, szintézis – e szerint elemeztük középiskolás diákkorunkban Madách Imre: Az ember tragédiája történelmi színeit, köztük a fent idézett londoni színt is. Ugyanez a hármas egység alkotja Mozart C-dúr zongoraszonátájának (KV 300h) F-dúr hangnemű lassú tételét. Az állítás, a tézis ebben a ¾-es ritmikájú szerényen rövid tételben kiegyensúlyozott, derűs, fiatalos zene. Az antitézis, az ellen-állítás viszont f-mollba borult fájdalmas szembefordulás az ígéretes tézissel. Ez a trió. Komor hangulatát tovább súlyosbítja a basszus baljós f orgonapontja. Némi enyhülést hoz néhány ütemnyi Asz dúrból kiinduló közjáték, ám utána még szívszorongatóbb visszasötétülni a „megöregedett” f-moll könnyes bánatába. Ezt az utóbbi elszomorodást fokozza a basszus ismétlődő f orgonapontján túl, a harmonikus f-moll hármasba beéktelenkedő, a ppp csendjébe becsempészett vezető e hang drámaisága. Ez az éles, sajgó disszonancia olyan sebet ejt, amilyentől a vigasz leghalványabb reménye is szertefoszlik.

 

Ám kibújik ismét a nap. A 4b előjegyzésű moll trió éjszakájának kétségeit valamelyest elűzi az F-dúrba visszaemelkedő indító egység biztatása, de a vészterhes emléket nem fogja feledtetni. Nem felhőtlen a visszatérő üde első szakasz égboltja.

 

Csakhogy ezután váratlanul gyógyírként jön a feloldódás. A trió sejtelmes f orgonapontja felett a muzsika elmosolyodik, megbékél önmagával és a tétel F-dúr alaphangnemében búcsúzik. Igazi megnyugvást hozó bölcs megértésben olvad össze tézis és antitézis. Bár a trióra épül a zenei anyag, engesztelő, érzékeny ütemeinek szépsége már kettejük közös gyermekéé. Végezetül körülírja a basszus az f orgonapontot d-h-c hangokkal (VI. fok - #IV7 – I. fokú 4/6 és V. fok) s a dúr hangnem kisimult felső szólamaival összefogva elköszön a zene.

 

A tétel megkoronázása a felhők fölé emelkedő napsugaras záró szakasz. Néhány pillanatra elénk tárul az emberi lét teljes gazdagsága. Eggyé kovácsolódik mélység és magasság és ebből születik meg a minden elbizonytalanodást felülíró szintézis.

 

Hasonló szerkezetű a D-dúr un. Trombita szonáta (KV 576) II. tétele is. Itt A-dúr párhuzamos fisz-molljából szakad fel a sírás. Mint az iménti lassú tételben, ebben is a fájdalmas moll motívum rejtegeti magában az elrendeződést, a megoldást, mihelyst a tétel végére belopódzik a pompás A-dúr alaphangnembe, hogy azután onnan, abból a magaslatból távozzon. Ki tudja hová?! Megtisztulásában mintha a mennyboltozatot nyitná fel. Mozart a közvetlen közelében járt, valahányszor kottapapírt és íróeszközt vett a kezébe. Úgyhogy mondhatni otthonosan mozgott a térségben. A megidézett mennyei birodalom képzeletbeli kapuja kizárólag dúr hangnemű kulcsra nyílik. Nyilván azért, mert a dúrterc biztonsága, feloldozása nélkül nem fordul meg a zárban. Az hogy Mozart mi módon juthatott ehhez a kulcshoz, örök időkre az ő titka marad.

 

A KV 482 Esz-dúr zongoraverseny középső c-moll tételének végén úgy ragyogja be a mennyország az amúgy szigorú c-moll önnön sorsával vívódó küzdelmét, mintha ő maga kéredzkedett volna oda. Leomlanak hirtelen a kemény falak és a szólista I. fokú mellékdomináns C-dúr hármasai által önmagától tárul fel a mennyei világ. Le sem kellett csalogatni a földre, jött az anélkül is. Mozart idevarázsolta. Csak kicsinyke időt kapunk a csodából s különös, hogy ezúttal az is könnyezik és panaszkodik. Tovatűnése után e földöntúli élmény birtokában visszasüllyedünk a c-moll fejedelmi magányába. Mindez a lassú tétel codájában történik, amely fafúvós szólóval veszi kezdetét, majd betekintést nyújt egy felfoghatatlan mesevilágba, egy tovasurranó álomképbe és nyomában ott a kijózanodás, amely az akkorra már szinte otthonunkká vált c-mollban tesz pontot a tétel végére. Ebben az elköszönésben nem a vigaszé a főszerep, hanem a belénk szorult ámulaté, az ebből következő belső csendé. Megbabonázva ülünk székünkhöz szögezve s mire felocsúdunk a kábulatból, ott találjuk magunkat a tüneményes és pajkos Esz- dúr rondó tétel önfeledt, játékos forgatagában. Az iménti bénultságunk után bizony szíves-örömest kivennénk mi is a részünket belőle, ahogy a mondás tartja: ilyen az élet. Láthatta-e ezt bárki is jobban, mint Wolfgang Amadeus Mozart?

 

A KV 488 A-dúr zongoraverseny 6/8 siciliano fisz-moll tétele a búcsúzás ütemeiben sem célozza meg a dúr hangnemet. Mégis simogató, mégis gyönyörű a távozása. Az effajta ritmusnak lágy, ringató líraiságát különösképpen kedvelte Mozart. Bensőséges finomsága meghatározza a KV 189 F-dúr szonáta második, a KV 300i (török indulós) A-dúr szonáta variációs első tételét és Susanne Rózsa-áriáját a Figaro házasságából. Ebben az előbbiek légköréhez tartozó fisz-moll tételben a vonóskar pizzicatókkal kiegészített esztam ritmusa figyelmeztet, hogy közel az elválás. A zongoraszólam meg-megszakított kadenciális hangjaival ad nyomatékot az elköszönésnek, amit még megtetéz egy nápolyi szekszt feljajdulásával. Ezt a költői szépségű, megrendítően meleghangú tételt a zongoraszóló kedvesen, de bánatosan integető cisz hangjaival veszítjük el végleg a szemünk/fülünk elöl. Marasztalnánk, de hiába. Bőségesen kárpótol majd a férfias lendületű harmadik tétel pezsgő mozgalmassága.

 

Mitől olyan megkapóak a mozarti zenék elköszönései? Attól a nyilvánvaló, eredendő szeretettől, amellyel meg vannak áldva. Mint ahogyan az egész Mozart életmű: kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk. Ha kell, tanácsot ad a legfontosabb értékek felfedezéséhez, de ha kell, segítőtárs, s ha kell, menedékül szolgál. Egyszóval Mozart boldogabbá tette az emberiség nagy részét. Hogyan tett szert Mozart ekkora adományra?! Nos, ez is az ő titka marad. Megfejthetetlen titok, akárcsak ő maga.

 

Természetesen nemcsak Mozart tudott egyedül meghatottan elköszönni. Megtették azt a nagyok mindahányan. Ki-ki a maga módján. Ott van példának okáért a sors kihívásaival minduntalan farkasszemet néző, de az égi akarat előtt alázattal viseltető utódóriás: Beethoven, vagy a párás szemüvege mögül a csobogó patak szerelemmel és csalódással, reménnyel és reményvesztettséggel övezett útját, a semmibe vezető útjelző tábla rettentő üzenetét fürkésző örök vándor: Schubert.

 

Beethoven aránylag korai Op. 26 Asz-dúr zongoraszonátájának – amely helyet ad a zeneirodalom egyik legtragikusabb hangú gyászindulója számára – nyitó, variációs tételében hiába keressük a szerzőjére olyannyira jellemző dac oroszláni vadságát. Nem találjuk. A 3/8 ritmikájú, letisztult első tétel visszafogottsága legalábbis szokatlan a lángoló szenvedélyű Beethoven életművében. A hősies tartást, a tiszteletet követelő, magabiztos, céltudatos, büszke hangvételt a harmadik tétel robusztus asz-moll gyászindulójára tartogatja. A variációs nyitótétel nem ff akkordokba torkollva rántja le a zenei függönyt. Helyette a tétel egészének alapvetően meditációs atmoszféráját is lecsitítva, a szó szép értelmében „megfáradt”, bölcseletet sugárzó, poétikus dallammal – amelyet megismétlésekor még óvatosan körül is díszít – adja át helyét a felszabadult, daliás második tételnek. Az ifjú Beethoven minden tekintetben érett elbúcsúzása – aránylag korai opusszámát meghazudtolva – mintegy átugorva az Op. 31 d-moll-, az Op. 57 f-moll (Appassionata) szonáta az Op. 106 B-dúr (Hammerklavier) szonáta tomboló viharait, előre megüzeni az Op. 109 E-dúr- és az Op. 111 c-moll szonáta ugyancsak variációs tételeinek az embert próbáló évek által „megdolgozott”, magasztos – korábbi pátoszoktól mentes – „megőszült” higgadtságát. Az Op. 26 Asz-dúr zongoraszonáta variációs első tételének már fiatalon is megfontolt beethoveni szellemisége – különösen az összefoglaló, nyugalmat árasztó záró ütemek békéje – talán egyben erőgyűjtés is az ún. Kis pathetique (Op. 10 c-moll), a Pathetique (Op. 13 c-moll) szonáták megállíthatatlan szenvedélyű, forrongó hevülete után. Elköszönése miniatűr összegezés, lélegzetvételnyi pihenő a nagyszerű, dicső csaták sokaságának sűrűjében.

 

Beethoven Op. 100 feletti öt utolsó zongoraszonátája közül kettő is ünnepélyes csenddel ér véget. Az Op. 109 E-dúr- és az Op. 111 c-moll szonáta variációs tételének befejezésekor nemcsak a tétel, hanem maga a kompozíció is elköszön. Sőt! De erről majd később. Félreérthetetlen egyértelműséggel és kikezdhetetlen egyszerűséggel, lehajtott fejjel, de büszkén mennek el.

 

Az Op. 109 harmadik, variációs tételének témája egy korál. A halk szavú, dísztelen fohászzene izgalmasabbnál izgalmasabb variációk után, mintegy végkövetkeztetésként tér vissza és zárja le a tételt s magát a zongoraszonátát is. Végeredményben ő uralja mindkettőt még akkor is, ha az előző két tételben nem volt jelen. A mű végén mégis úgy érezhetjük, hogy az első és második tétel nem más, mint az ehhez a korálhoz vezető út. A zárótétel olyan módon indul és fejeződik be, mint egy emelkedett, ám visszahúzódó, rejtőzködő szertartás. Eszköztelen, mert ez az igénye. Uralkodónak kijáró, tiszteletet parancsoló méltóságot hordoz magán, ugyanakkor azzal a szelídséggel van felruházva, amellyel egy szerzetes a kolostorában. Megszentelt muzsikával köszön el tőlünk az Op. 109 szonáta, ártatlansága megszégyenítő.

 

Itt van aztán az elköszönések elköszönése, a búcsúzások búcsúzása az Op. 111 c-moll zongoraszonáta. Itt nem egy tétel, nem egy mű mondja, hogy „isten veled”, hanem a zeneszerző egyik legmeghatározóbb műfaja: a zongoraszonáta. Beethoven 32 zongoraszonátája olyan fajsúlyú mesterművek összessége, amilyenek nélkül azóta el sem lehetne képzelni ennek a messze legnagyobb irodalommal rendelkező hangszernek a létezését. Nemcsak önmaguk értéke jogán, hanem hatásukban is elválaszthatatlanok a zongorától. Nélkülük nincs Liszt h-moll szonátája vagy éppen Bartók III. zongoraversenye, de sokat merített belőlük a mester halálakor 17 esztendős zongora-poéta: Fryderyk Chopin is. Az Op. 111 c-moll szonáta első démoni, sátáni, szinte barbár tétele záró ütemeiben megenyhül, elkergeti a vészjósló, félelmetes árnyakat. A rendíthetetlenül konok, tömör, szonátaformájú  c-moll indító tétel utolsó ütemeiben C-dúrrá világosodik, odacsalogatva a C-dúr variációs tételt, Beethoven utolsó zongoraszonáta-tételét. Már várja a variáció sorozatot, miként a döbbenetes első tétel vakmerőségétől extatikus önkívületbe esett Kretschmar mondja hallgatóinak Thomas Mann Doktor Faustusában a páratlan kalandokba keveredő, majdan visszavonhatatlan búcsúzásra szánt tétel előtt: „Most jön!”

 

A 9/16 ütemjelzésű alaptéma – ha egyáltalán ez lehetséges – még szikárabb, mint az Op. 109 korálja. Annak megfogalmazására, hogy „mestere aztán mivel áldja, mire kárhoztatja, minő éjszakákba és vakító fényáradatokba emeli; taszítja” a mindössze 3 (dallamát tekintve 2) hangnyi témát, annak megfogalmazására Thomas Mann sem vállalkozott. Megjárja a poklot és bebarangolja a tündérek lakta, pompás égi tájakat, miközben nem teszi takarékra izzó lelkületét, de legvégül csillogó gyöngyökből fűzött, végeláthatatlan trillafüzér alatt fog lecsillapodni és később örök időkre elhallgatni. A lefelé hajló kvart és kvint – c-g-g d-g-g („kék az ég, zöld a rét”) – daktilusait a búcsúzásnál némileg átalakítja Beethoven. Beiktat egy cisz hangot s ezáltal a frázis módosul –  c-cisz-d-g-g („Áldjon meg az ég”). Befejező taktusai semennyi kétséget sem engednek arról, hogy innen nincs tovább. Nem követheti sem harmadik tétel, sem újabb szonáta. Puritánságában tesz bizonyságot, hogy „beteljesítette sorsát” s hogy itt végérvényesen valami véget ért. A zeneköltő lángelme leteszi  zongoraszonátáit lejegyző tollát, amelyet többé már nem vesz elő. „Be van fejezve a nagy mű, igen.” Az Op. 111 saját határtalan kincsein túl egyben „búcsú a szonátától”.

 

Arthur Rubinstein mondta egykor, hogy élete egyik leghőbb vágya úgy felállni a zongorától az Op. 111 után, hogy ne legyen taps, hogy mialatt levonul a pódiumról, a koncertterem templommá változzék. Nem vagyok tájékozott eléggé ahhoz, hogy tudjam, megvalósult-e a világhírű zongoraművész kívánsága, de tartok tőle, hogy csak vágy maradt. Miért? Azt gondolom azért, mert ahhoz, hogy a tetszésnyilvánítást kifejező – a művésznek kijáró – taps szokványos zaja elmaradjon, olyan partneri viszonyra lenne szükség előadóművész és közönsége között, amely világossá teszi a koncertlátogató előtt, hogy a hangverseny főszereplője maga a megszólaltatott mű. Rubinstein számára ez sohasem volt kétséges, de hol volt, hol van, hol lesz az erre ráhangolódni képes, érzékeny közönség?! Bár igen fájó ezt leírni, de mégis megteszem, sohasem volt ettől távolabb, mint napjainkban. A meghitt, megigéző pillanatokhoz elmélyült, minden külső tényezőt kizáró odafigyelésre volna szükség. Az Op. 111 utolsó C-dúr hangzatait igazán megilletné. Ez a bizonyos odafigyelés jelenleg nemcsak a koncert- és színháztermeinkből, hanem nagyrészt mindennapi életünkből is hiányzik. Manapság a felszínesség aranykorát éljük.

 

Sűrű orgonapontok fölött, megingathatatlan bizakodással, saját iránytűje útmutatása szerint kezdi meg Schubert ki tudja hányadik – vélhetően utolsó – vándorútját az Op. Posthumus B-dúr zongoraszonáta első tételében. Vándorolt ő már a Die schöne Müllerin patakparti ösvényein, megtapasztalta a Winterreise kietlen, rideg, kíméletlen vidékét, elszörnyedve szembesült 32 éves önmaga megvénült, zsenge ifjúságából gúnyt űző, eltorzult látványával. Mégis ugyanazzal a kalandvággyal vág neki az ismeretlennek, mint a kezdetekben ugyancsak B-dúrban komponált – a Die schöne Müllerin nyitányát képező – Das Wandern c. dal jókedvű hőse. A jókedvet talán már odahagyta, érettebben, de ugyanolyan határozott, emelt fővel dudorássza útravalónak szánt nótáját. Az orgonapontok által kísért, egyenletesen lépdelő dallam megragadó könnyedséggel mutatkozik be. B-b-a-b-c-d hangokkal indul az eleinte csak kis mozgástérben, de később már jóval tágabb keretek között mozgó, alapvetően felfelé igyekvő dallam. Mérsékelt, de mégis a koraifjúságra jellemző lendülete mintha véletlenül sem tartana attól, hogy a végállomáson a síron túli világ kíntornása (Der Leiermann) várja. A dalköltő Schubert B-dúr szonátája első tételének melódiája szinte szövegért kiált. A tétel végére a nyiladozó dallam becsukódik s miután – akárcsak Beethoven Op. 111 szonátája – végigjárta az univerzumot, a kezdődallam gyengéden és kissé erőtlenül visszahanyatlik, bezárul. A búcsúzás idejének eljövetelét a terccel magasabban föléje helyezett frázis és a bizony itt már lemondóan elkomorodott alapdallam visszatérése teszi félreérthetetlenné: b-b-a-b-c-b, d-d-c-d-esz-d, b-b-a-b-c-b. Talán csüggedten, mégis hálás szívvel folytatja – általunk már nem követhető – útját a magasabb hatalmak kijelölte cél felé. Miért hálás? Természetesen a dalért, a zenéért, a művészetért. Mi másért?! (An die Musik) Abban nem csalódott, az nem hagyta cserben soha. A költőt, ha az elrendeltetett, útjára bocsátjuk, a költészetét nem. Igenám, de ezt a Schubert szonátatételt lényegében végigköveti egy gyanúsan baljós, fenyegető basszustrilla. A mélyben húzódik meg, ott ólálkodik, ott settenkedik és a nyitótétel befejezésekor is kísért. Nem kétséges, van valami ördögi abban, ahogy dallamíveket megzavarva újra és újra felbukkan. Ottléte nem elhanyagolható. Schubert muzsikája nem titkolja, hogy a vándorút, amelyen jár veszélyeket is tartogat. Ám a sötétben megbúvó rémségek eltörpülnek, ha fölöttük a zenetörténet egyik legnagyobb dalnoka énekel. Ott vannak, megkerülhetetlenek, de legyőzhetők. A dallal szemben nincs esélyük, miként az alvilágnak sem volt, amikor felzendült Orfeusz lantja, avagy a tűz és a víz pusztító erejének a varázsfuvola megszólalásakor.

A B-dúr szonáta első tételének végén is ádázul morog a basszus szólamba befészkelődött kísérteties trilla, de a becsukódott dallam ajtaja mögül mégis az ábrándozó melódia hangjai szűrődnek ki. Kissé megtörten, kissé bánatosan, de igazi szépséggel felruházva köszön el és teremti meg – akár gonosz szellemekkel is viaskodva – a szintézis kristálytiszta harmóniáját.

 


* A tanulmány szerzője a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy.