A zenélés egy életforma

Interjú Hamari Júlia művésznővel novemberi mesterkurzusa előtt

Zsekov Éva Mónika (ZsÉM): Nagy öröm számomra a szakma élő legendájával, egy igazi sztárral beszélgetni. Az én generációm már csak hírből, felvételekről ismeri azokat a világhírű karmestereket, akikkel együtt dolgozott: Solti György, Doráti Antal, Karl Richter, Karl Böhm, Rafael Kubelik, Helmuth Rilling vagy a mostani „nagy ágyúk” közül Claudio Abbado, Riccardo Muti, Daniel Barenboim . A sor hosszú és még nem említettem a világ legprofesszionálisabb zenekarait, akik kísérték.

Külföldön él, mégis előszeretettel adja át tudását a magyar énekeseknek. Közelgő mesterkurzusa miatt érkezett Budapestre. Meddig fog itt tartózkodni?

Hamari Júlia (HJ): Decemberig leszek itthon. Azt szoktam mondani, hogy Stuttgartban pihenem ki magam. Évente egyszer általában sikerül hazajönnöm kicsit hosszabb időre. Amikor hazajövök, pihenésről szó sem lehet.

ZsÉM: Az interjú időpontjának egyeztetésekor is éppen tanított. Hány növendéke van Budapesten?

HJ: Nagyon sok, akiket többnyire a mesterkurzusaimról ismerek. Legközelebbi kurzusom most lesz november 10-15-ig a Duna Palotában, valamint jövő márciusban is jövök tanítani.

ZsÉM: Varga Viktória, Röser Orsolya nyilatkozataikban csupa szuperlatívuszokban említették Önt emberi és művészi vonatkozásban egyaránt. Fel tudna sorolni magyar tanítványai közül néhányat, akikre büszke, akikkel sokat dolgozott az elmúlt időszakban?

HJ: Heiter Melindával vagy Birta Gáborral, egy tehetséges kontratenorral dolgozom jelenleg, aki Angliába megy, és előtte még meghallgatom. Simon Brigitta kint tanul Bécsben. Domingoval énekelt, Domingo-versenyen helyezést ért el, ő is nagyon ígéretes tehetség. Én indítottam el a pályán. Most nagyon jó tanára van, aminek örülök. Új tanítványom: Benedekffy Katalin, aki számomra a legnagyobb meglepetés. Eddig mindig klasszikus zenével dolgoztam, most pedig egy színésznőt, musical-, operett- és nóta énekest állítok majd színpadra, aki szerette volna a klasszikus éneklést is megtanulni. Első áriaestje október másodikán lesz a MOM Kulturális Központban. Nagyon ígéretesen indul. Kata egy nappal előbb született, mint én - persze más évben - és rengeteg hasonlót látok benne. Azért vállaltam, hogy megismerjem saját magamat.

ZsÉM: Hisz ebben? A születés időpontjának determináló hatásában?

HJ: Nem hiszek. Volt már sok ismerősöm, akik egy napon születtek velem és mégis különbözünk egymástól. Én az utolsó skorpió napon születtem (november 21-én), Kata pedig már nyilas, így van mindkettőnkben mindkét csillagjegy tulajdonságaiból. Nagyon feltűnő nekem, ami más, mert sok a hasonlóság.

ZsÉM: Mesterkurzusára korhatár nélkül lehet jelentkezni. Milyen szempontok alapján választja ki azokat a résztvevőket, akikkel foglalkozni kíván?

HJ: Ha valami megfog és érdekel valakiben, azzal foglalkozom. Nem hangi szempontból választok. A zeneiség a legfontosabb. Nem kell egészen készen lennie a műveknek, de okosan kell hozzáállni. Tehetség legyen. Ha el is van kicsit rejtve, az kihozható. A hang minőségét kell hallanom.

ZsÉM: Ha valakit kiválasztott a kurzusán, az kiment Önhöz Stuttgartba a Főiskolára?

HJ: Akiket kivittem magammal, azok nagy bátorságra tettek szert, előénekeltek és fel is vették őket Stuttgartban. Mindegyik növendék felvételije előtt volt legalább egy év előkészítés, hogy a technikán, a hang szépségén segíteni tudjak. Előfordult, hogy és nem vettek fel valakit az elmélet miatt. Nem tudott az illető németül. A jelenlegi tanítványaim hetven százalékban készen vannak.

ZsÉM: Mit ért az alatt, hogy készen vannak?

HJ: Magasra teszem a mércét. Miklósa Erika például világkarriert csinált. Magyarországon akart maradni, itt szinte mindent elénekelt. Főszerepe az Éj királynő, azzal futott be. Mindenhol szerették. Nem fog lemenni boldogtalanul a színpadról. Tehát szerintem akkor van kész valaki, ha boldog. De akkor kezdődik a szenvedés.

ZsÉM: Micsoda ellentmondás! Miért kezdődik éppen akkor a szenvedés, amikor az ember látszólag révbe ért?

HJ: Mert ez a pálya borzasztóan nehéz.

ZsÉM: Ön 1987-ben Kodály-díjat kapott. Novemberi mesterkurzusát a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület szervezi, mely Kodály szellemiségében működik. Kodály dal is szerepel az előéneklés anyagában. Miért? Mit jelent az Ön számára Kodály Zoltán zenéje?

HJ: Ő számomra nem modern. Zenéjében nagyon fontosnak tartom - és a gyerekektől rendkívüli módon megkövetelem - a nyelvezetet, a magyar nyelv használatát. Szép dalokat sokan írtak, de Kodálynak van egy abszolút sajátos dallamvezetése, hangulatfestő feldolgozásmódja, amit nagyon szeretek. Az Erkel verseny után - amit én annak idején megnyertem-, Kodály feljött a színpadra és azt mondta, hogy „a Nausikaa-t magának is írhattam volna”. Ez engem felhatalmazott belülről arra, hogy a zenéjét közelebbről megismerjem. Szerintem furfangosak a hangsúlyai, melyeket ki kell egyenlíteni. Kodály Zoltán nagyon szerette a magyar nyelvet, annak minden gyönyörűségét, de a dalaiban egészen mást használ, ami rettentő érdekes. Ezen sokat gondolkoztam.

ZsÉm: Úgy tudom, hogy volt tanítványai a világ bármely pontjáról fölhívhatják tanácsért vagy akár skype-on énekelhetnek Önnek… Igazán modern a Művésznő.

HJ: Megtanultam skype-on tanítani. Facebook-on szeretek vitatkozgatni olyanokkal, akik nagyon okosak akarnak lenni, ami az éneklést illeti. Boldog vagyok, ha kritizálnak, de bizonyos dolgokhoz érteni kell. Enélkül legfeljebb azt lehet mondani, hogy „nekem nem tetszett”. Épp a múltkor volt egy nagyon szép, hosszú vitám valakivel, aki elmondta, hogy neki a lélek, a mindene a Bach Erbarme dich áriában Kirsten Flagstad. Egyszerre írtak rá körülbelül nyolcvanan, hogy nekik a Hamari. Erre visszaírta az illető, hogy szerinte nagyon jó Hamari Cenerentolának, meg koloratúrának, de az Erbarme dich Kirsten Flagstadnak a lelke. Olvastam ezt egy darabig, aztán nekem kellett beleszólnom, hogy figyeljen mind a két párt rám. Nagyon köszönöm, hogy ide vagyok sorolva, de nekem Kirsten Flagstad volt a gyerekálmom, állandóan őt hallgattam. Írtam nekik érdekességeket az énekesnőről, tanácsoltam, hogy mit hallgassanak meg vele. Erre mindenki őt kezdte el hallgatni, én meg jót mulattam a dolgon. Nagyon örülök, hogy sokan az én Erbarme dich-emet szeretik.

ZsÉM: Ezek szerint vannak példaképei.

HJ: Természetesen nekem is vannak mesternőim, példaképeim: Kirsten Flagstad és Kathleen Ferrier. Amikor Mario Lanzát meghallottam énekelni, bőgtem. Nem is tudtam, hogy ki ő, de a lelke hozzám beszélt. Hiába volt tenorista. Ugyanilyen volt Németországban Fritz Wunderlich, aki egy hónappal azelőtt halt meg, hogy én megérkeztem oda. Az ő zongorakísérője lett az enyém, aki azt mondta, hogy „Fritz leküldte maga helyett Hamarit a földre”. A mai napig sírok, hogy nem találkozhattam velük. A lelki találkozások óriásiak. Rettenetesen sűrű volt az életem. Ha hazajövök, ez folytatódik, de kint megpróbálok relaxálni, mert már nem vagyok gyerek.

ZsÉM: Honnan van mégis a vitalitása, a hihetetlen lendülete, energiája? Tele van tetterővel, tervekkel. Mi a titka a „jóllétének”?

HJ: Ez az, amit nem tudok. Sokszor én magam csodálkozom. Szerintem a titok a rendkívüli hit, ami bennem van. Azt használom fel, amikor már összeomolnék. Ebbe kapaszkodom. Másba nem lehet, mert a gondokat az ember csak maga tudja megoldani, ha millió barátja van, akkor is. Mindenki segíteni akar, de nem tud. Önbizalomnak kell lenni, hogy az ember lábra tudjon állni. Mostanság kicsit kiestem a tanításból az operációim miatt. Három éve volt az első csípőműtétem, most karácsonykor a második. Azidőtájt szinte ki sem léptem a lakásból. Végleg be akartam fejezni a tanítást. Benedekffy Katinak köszönhető, hogy mégsem tettem, mert nem hagyta.

ZsÉM: Hála Istennek felépült, ismét tanít és utazni is tud úgy, mint azelőtt. Mit tud tanácsolni az énekeseknek a fizikai erőnlét megtartására? Sportoljanak? Van valami életmódbeli trükkje, ami segíthet hosszú távon?

HJ: Mindenki azt csinálja, amit szeret! Lehet sportolni. Benedekffy Kata fut, Miklósa Erika „rohan”, Varga Viki aerobikozik. Elárulom viszont az összes tüneményes énekes hallgatónak, hogy én soha semmit nem sportoltam. Nem bírtam. Vigyáznom kellett, hogy az asztmám vissza ne jöjjön, ugyanis eltűnt.

ZsÉM: Az énekléstől eltűnt a gyerekkori asztmája?

HJ: Abszolút. Nagyon súlyos asztmám volt. Azt mondta három orvos, hogy ne is álmodjak énekesi karrierről. Én pedig csak álmodtam tovább. Amikor kijelentettem, hogy holnaptól nem énekelek, egy hétre rá fél évig tartó köhögés jött rám. Korábban voltam rekedt megfázástól, de soha nem köhögtem.

ZsÉM: Ön híres arról, hogy nem vállalt el olyan szerepeket, melyek nem a hangfekvésének megfelelőek. Hallottam olyan esetről, hogy a hangját, a pályafutását tette tönkre valaki azzal, hogy nem neki való magasságú vagy mélységű műveket énekelt.

HJ: Óriási szerencsém volt. Nagyon fiatalon, tizenöt és fél évesen kezdtem énekelni. Igen mély hangom volt, kifejezetten altistának tartottak. Drága Fatime tanárnőm (Martin Fatime- a szerk.) mindent egy terccel lejjebb transzponált nekem. Nagy áriákat énekeltem így. De mindig azt mondta:”majd meglátod, te mezzoszoprán leszel!”. ( Még csak nem is mezzoaltot mondott. ) Éppen most a facebook-on volt egy nagy vita a hangomról, hogy „a Hamari nem altista, hanem mezzoszoprán”. Egy ideig olvastam, aztán én is beleszóltam. Leírtam nekik, hogy a hangom lényege az volt, hogy nem volt benne törés. A régi felvételeimet ma már a tanítás szempontjából hallom és igenis volt benne váltás, de az olyan hangon volt-a tanárnőm ragyogóan megcsinálta-, hogy nem lehetett hallani. Idejében kellett leváltani, le lett gömbölyítve az egész, így soha nem tört le. Amikor ez a váltóhang kezdett feljebb jönni vagy épp lejjebb és kellett volna törni, akkor mondtam NEM-et. Emlékszem, amikor édesapám meghalt és a Rosinát énekeltem itthon, tíz Elenium volt bennem, mert különben a számat sem tudtam volna kinyitni. Édesanyám ott ült előttem és Rosinát mindenképpen el akartam neki énekelni. Mindenki segített a színpadon. Akkor volt, hogy egyszer–kétszer kicsit „lemelleztem”. Az akkori egyik legnagyobb opera-kritikus - aki a hangomat jól ismerte - nem értette: „mi történhetett a Hamarival, hogy egy picit „mellezik”? Sosem szokott!” Annyi nyugtatótól mindenki elaludt volna a színpadon. Nekem arra volt jó, hogy megakadályozta a sírást.

ZsÉM: Az Elenium kapcsán jut eszembe a kérdés: izgult-e valaha színpadon?

HJ: Fiatalkoromban nem tudtam mi az az izgalom. Nekem a színpadi lét magától értetődő volt. Egyedül az apukám halála utáni stresszt nem tudtam kezelni.

ZsÉM: Nyilatkozta, hogy nehezen szakadt el a családjától, amikor ösztöndíjjal külföldre ment tanulni.

HJ: Nem sikerült „elvágni a köldökzsinórt”, nem tudtam elszakadni anyukáméktól. A fent említett periódus borzalmas volt, mert az előadás előtt apukám halt meg, az előadás után anyukám.

ZsÉM: Hogyan lehet biztosan megállapítani, hogy valaki milyen hangfajú? Mindenképpen tanári segítség kell hozzá vagy esetleg gégész?

HJ: A hangszalagok hosszúságtól függ, hogy ki milyen hangfajú. Ezt szokták vizsgálni a gégészek. Az a probléma, hogy az ember meg akarja határozni a hangfajt. Én elkezdek a növendékekkel énekelni azt, amit ők szeretnének, aztán megpróbálok valami mást. Nagyon sok mindent kipróbálunk. Van, amikor a koloratúrát, van, amikor nehezebb dolgokat. A hang megadja magát, csak szépen meg kell zabolázni. Ezenkívül mindenkinek más az ízlése. Elárulom, hogy én nem voltam Rossini imádó, mert inkább a nagy romantikusokat szerettem. Kint bekerültem a legnagyobbak közé és kijelentették, hogy Rossinit kell énekelnem. Erre én „húztam az orromat”, mert Mascagni vagy Puccini sokkal klasszabb lett volna. Három hónapig tanultam a koloratúrát.

ZsÉM: Tehát a hang alakítható?

HJ: Igen. Röser Orsolya nagyon jó példa erre. Gyerekkorától tanítottam, gyönyörű Bellini- szopránként indult. Ma koloratúrszoprán, tehát benne volt-van ez is! Miklósa Erika azonnal koloratúrszoprán volt, bár neki is mást-mást mondtak a tanárai. Először mezzoszopránnak, aztán szopránnak tartották. Bakonyi Marcell növendékem bekerült az Operaházba, ahol basszbariton szerepeket énekel. Mindig azt mondom neki-harmincas évei elején jár-, hogy rengeteg ideje van. Majd hatvan éves korában lehet, hogy basszus lesz. Ha kint előénekelnek, úgysem ők döntik el, hogy milyen szerepet kapnak.

ZsÉM: Szerepre szerződnek külföldön az énekesek?

HJ: Kap egy szerepet, megtanulja és kiderül, hogy bírja-e. Ha bírja, fantasztikusan belenő a szerepbe. Ha nem bírja, úgyis rá fognak jönni. Erre van Bécsben a próbaidő. Fiatal énekeseket öt nap szereptanulással és öt nap próbával bedobnak a mélyvízbe.

ZsÉM: A tanítás igencsak energiaigényes tevékenység, Ön mégis szívesen csinálja. Hogyan néz ki egy „tanítós” napja?

HJ: Rengeteg énekes van. Sajnos mindig sokkal több jó hangot hallok, mint akit venni tudok. Már volt olyan, hogy huszonhárom énekessel foglalkoztam a mesterkurzusomon. Alszászy Gábor volt a kísérőm. Reggel tíztől este kilencig tanítottam megállás nélkül. Minden nap mindenki énekelt. A Főiskolán délben kezdtem, este nyolcig, kilencig tanítottam. Délutáni tanár voltam. A gyerekek mehettek előttem órákra és fölébredtek, mire hozzám jöttek. Alvó növendékkel nem szerettem dolgozni. Mesterkurzusokon megpróbálok mindent kihozni egy hangból, de forszírozni nem lehet. Aki jön a novemberi mesterkurzusomra, az legyen nagyon kemény munkára felkészülve. A végén egy gyönyörű koncert lesz szintén a Duna Palotában. Sőt a legjobbak még egy másik koncertet is kapnak, nem mondom meg, hogy hol. Nagyon szeretném, hogy sokan jöjjenek azt hallgatni is. Örülnék, ha nem csak azok vennének részt, akikkel dolgozni tudok, mert az tulajdonképpen kevés. De abból is lehet tanulni, ha az ember a másikat hallgatja. Pláne mesterkurzusokon úgy tanítok, hogy azt –nevemhez híven-„hamar” sikerüljön megvalósítani. Az óbudai saját kurzusaimon mindig teltház volt, rengeteg zeneiskolai tanár is érdeklődött.

ZsÉM: A Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület mottója Kodálytól származik ”A zene mindenkié”. Az egyesületi tagok művészek, szakemberek, pedagógusok mind azon fáradoznak, hogy a saját területükön zenével, tánccal, képzőművészettel alakítsák az embert. A Pető Intézetben tapasztaltam például azt, hogy olyan kerekes székes gyerek, aki beszélni nem tudott, mert a tüdeje nem funkcionált rendesen, szépen énekelt. Mit gondol az éneklés jelentőségéről az átlagember számára? Az emberek egyre inkább gátlásosak, ha éneklésre kerül sor, noha bizonyított a terápiás hatása. Miért akarhatta Kodály közkinccsé tenni a zenét? Kérdezem ezt egy olyan művésztől, aki a muzikalitásáról híres és arról, hogy éli a zenét, nem pusztán technikáról vagy szerepekről beszél.

HJ: A dallam, mint olyan nekem elképesztő gazdagságot ad. Dalolni, énekelni jó dolog akár tud valaki, akár nem! Senkibe nem szabad belefojtani! Ha miséket lát az ember például a televízióban, sugárzik a templomkórusban éneklők arca, betölti fénnyel a templomot ez a ragyogás. Húsz éves koromig rengeteget jártam az Operába és koncertekre egyaránt. Úgy éreztem, hogy rengeteg élmény van bennem felhalmozva, amit fel kellett dolgozni. Ez egy élet munkája volt. Tehát megdöbbentem, amikor egyszer megkérdezték tőlem, hogy ”szereti maga a zenét?” Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán rájöttem, hogy milyen okos ez a kérdés. Ahhoz, hogy az ember zenéljen, az élete kell, hogy legyen a zene. Bele kell az életébe olvasztania, mert akkor tud csak igazán zenélni. Sosem kérdeztem meg addig magamtól, hogy szeretem-e a zenét? Hiszen kellett néha a Zeneakadémián is modern dalokat előadni, s én nem vagyok modern zene rajongó, mea culpa mindenki előtt. Azt a zenét, amit nekem ideadtak, feldolgoztam és átdolgoztam, hogy az enyém legyen. Az ember akkor tudja csak igazán interpretálni, ha az övé. Tehát én a zenét megeszem, megiszom, megtornázom és az az enyém. Amikor a színpadon mozgok, azok az én mozdulataim, azokkal gazdagítom a zenét és a zene gazdagít engem. A zenélés egy életforma. Ennek ellenére soha nem mondanám senkinek, hogy ne zenéljen, mert nem ért hozzá, csak érzi. Én először éreztem a zenét, azután meg is tanultam. Olyan dalokat énekeltem, amiket szerettem. A zene az életem, a belsőm reagál rá.

Zsekov Éva Mónika