2015. január 11-én lenne 65 éves Elek Tihamér (1950-2001) fuvolaművész-tanár*

Néhány hónapja tudtuk, hogy végzetes kórral folytatott hősies küzdelmet. Mikor legutoljára találkoztunk, vonásain látszottak a gyógykezelés nyomai, de a tekintete és a lelke éppoly élénk, szeretetteljes és figyelő volt, mint korábban mindig. Szomorúan vesszük tudomásul a sors visszavonhatatlan döntését: egy nagyszerű Baráttal, Művésszel, Emberrel lettünk szegényebbek.

Az Orosházán és Debrecenben nevelkedett fiatalember már több volt, mint ígéretes reménység, amikor Budapestre került. Értékes tapasztalatokkal, önálló véleménnyel és erkölcsi tartással rendelkező őstehetségnek ismertem meg. Lenyűgözött az ügyesség, amellyel a fuvolán kívül más hangszereket is kezelt, de fuvolázása a maga személyiségével, színességével és gazdagságával páratlan volt. Ha fuvolázni hallottam koncerten, a rádióban vagy zenekarban – úgy éreztem, hogy a lelke szólt. Fénylőn, érzékenyen, gyönyörűséget nyújtva mindazoknak, akik hallgatják. A hangszerjátékán talán csak a szerénysége tett túl. Emlékezetes tanároknál tanult, az ország legjobb zenekaraiban fordult meg, számos kiváló karmesterrel és hangszeressel dolgozott együtt, akiktől – saját bevallása szerint – zenei tudását és tapasztalatait szerezte. Ám szerény volt amikor tanult és szerény maradt akkor is amikor tehetsége és tudása révén kiemelkedett.

Mindent tudott a fuvoláról! Mondhatni, belelátott a hangszerbe a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Ha bárkinek gondja volt a hangszerével és felkereste, mindjárt tudta, hogy hol kell és lehet igazítani. Segített akár puszta kézzel is ha nem volt a közelben szerszám. Büszkén emlegette Kaskötő Géza bácsit, akit mindenkor hangszerész mesterének tekintett tudásban és szerénységben egyaránt. Értékes emlékké nemesültek azok a fuvolafejek és szájrészek, amelyeket a barátoknak és tanítványoknak készített.

Nemcsak a hangszerbe, hanem a zenébe is belelátott. Egyszerűen, plasztikusan, de a lényeget mindig megragadva. Nem voltak stiláris korlátai. Ha arról volt szó régi zenét játszott, ha kellett, akkor kortársakat. Nem voltak idegenek számára a fuvolahang új effektusai és örömét lelte abban, ha ezt akár játékos formában is megmutathatta. Zenei gondolkodásmódja hihetetlenül széles skálán mozgott. Nem a partnerektől várta el, hogy fuvolaszerűen gondolkodjanak, hanem az ő fuvolázása volt képes átváltozni és igazodni, mindig a zenei helyzeteknek megfelelően. Muzsikálását maximálisan emberközpontúnak éreztem. Az ő világa nem a spekuláció volt. A műveknek azokat a lehetőségeit emelte ki, amelyek számunkra akár az első hallgatáskor is mindjárt élményt jelentenek. A csupán lejegyzett zenét nagy művészekhez méltó és illő színvonalon, de a saját egyéniségét mindig hozzátéve adta elő. 

Rendkívüli módon látott bele a növendékek gondjaiba. Számos ifjú fuvolást tanított, nevelt és fogadott barátjává, akik országszerte, világszerte pedagógusként, fuvolajátékosként hasznosíthatják mindazt, amit tőle kaptak. Tanítását találékonyság, tolerancia és magas színvonal jellemezte. Képes volt egyetlen szóval helyére tenni olyan problémákat, amit én esetleg hosszas magyarázattal oldottam volna meg. Tanítványait különbözőségeik ellenére egyformán szerette és becsülte.

Számomra kivételes alkalom volt, ha együtt lehettünk. Akár az utcán beszélgetve, akár a vizsgákat értékelve, akár a fehér asztal mellett a világot megváltva. Nincs elég nagy E betű, hogy leírhassam Ember volt. Nagy Ember. És nincs elég nagy Sz betű, hogy leírjam: Szegényebbek lettünk.

Köszönjük és megőrizzük mindazt, amit nekünk adott. Valamennyiünk örök hálája és nagyrabecsülése kíséri ott, ahol most jár. 

Tősér Dániel

* In memoriam…Elek Tihamér címmel megjelent a PARLANDO 2001/3. számában.