FRIEDECZKY
FRIGYES 90 ÉVES
Frideczky Frigyes (Bukarest, 1924. október 3.) zenei és kulturális író,
esszéista, karvezető, költő, egyetemi magántanár, a Művelődési
Minisztérium Zenei Osztályvezető munkatársa, a Budapesti Műszaki
Egyetem és ELTE Tanárképző Főiskola) születésnapja alkalmából két
fiatalkori költeménye és öt, az elmúlt években megjelent tanulmányainak másodközlésével
köszöntjük, melyek mindegyike nemcsak kiváló íráskészségét, rendkívüli tájékozottságát,
de széleskörű érdeklődését egyaránt méltóképpen reprezentálják. (A
Szerk. megj.)
Hitvallás
Ereimben ősmagyar vér csobog
Árpád hadával jöttem én.
Átvonult rajtam húszszázadnyi kín
S mit sem változtatott hevén.
Vagyok, mi voltam, régi ősmagyar
Fehér táltosnak áldozó.
Esti tábortűzben messze szállva
Örök egy s folyton változó.
Vagyok keservben és véres jajban,
Múltak könnyes sóhajában
S ma, az elsöprő vészes viharban,
Jövőnk sötét hajnalában.
Vagyok kiáltó Lelkiismeret,
Vagyok jajongó Sírhalom,
Táncolok a víg hazában, s ha bús
Én is csak könnyem hullatom.
Vijjogó sas, szétdúlt fészke felett
Hulláján kesergő Tiborc,
Emlék vagyok, ha lőn elfeledve,
Anyaföld, mit te is tiporsz!
Egy rész, a sokból egy magyar vagyok
S mégis vagyok az Ős-Egész.
Kínja az én jajom, s vagyok
Hazámért égő, lázas Remegés.
S vagyok hangja, csendes szívverése,
Alvadó vére én vagyok
S ha kihűlt tetemét letiporják,
Leszek az élő Tetszhalott.
(1945)
Én hiszem, hogy élek
Én hiszem, hogy élek
És élni fogok!
Mikor porba fények
Hullnak s városok.
Én élek, s Tavaszban
Virítok tovább!
Bár gyökerem lassan
Szárad, mint az ág.
Élek, s a húszévek
Lángoló szívében
Örökké zenélek,
Leszek örök ében.
Míg élet az élet
S nem halálkacaj
Én mindaddig élek.
El nem tipor a vész,
Fenntart a zivatar.
(1945)
5
tanulmány
Az Andok kultúrái
Az ősi Peru
Az ősi Mexikó után kezünkbe vehetjük végre az Andok kultúráit feltáró
könyvet, Az ősi Perut is, két tudós szerző, az olasz Maria Longhena és a
perui Walter Alva munkáját.
Az utóbbi előszavából megtudatjuk, hogy az újvilági
civilizációk bölcsője a Középső-Andok és a Közép-Amerika volt. E
civilizációk fejlődése több mint háromezer éven át tartott, s csúcspontja
az inkák és az aztékok birodalma volt, amelyet a konkvisztádorok döntöttek
romba. Amikor a spanyol hódítók a 16. század elején Mexikó és Közép-Amerika kifosztása
után újabb "aranylelőhelyeket" kerestek, örömmel hallották, hogy
délebbre található az El Dorado, az arannyal talpig beborított fejedelmek
országa. A konkvisztádorok rablóhada megindult délre, s rövidebb-hosszabb
kínlódás után elérkezett az Andok lábához, a
A könyv első része röviden áttekinti e csodás világ
történetét, bemutatva azokat a kultúrákat, amelyek csak az utóbbi időben
fedték fel titkaikat. Megelevenednek a Nazca (Nazka)-vonalak alkotói, a kiváló
művészi érzékű mocsikák, a Chimú (Csimú)-korszak ötvösei, kerámia- s
aranyművesei, megismerjük a perui művészet, vallás, társadalom és
gondolkodásmód sok vetületét, ahogy az az ötvösségben vagy a textilművészetben
megjelenik. A könyv utolsó része rövidre fogott körutazás a régészeti lelőhelyeken
a műemlékek között, a világnak ama részén, ahová még ma is csak nagyon
ritkán jut el európai utazó. Találkozhatunk az óceáni partvidék korai
agyagtéglapiramisaival, s az inkák óriási kövekből épült, csodálatosan
egybecsiszolt falaival, és megismerhetjük a Walter Alva által felfedezett
mocsika királysírt, amely a maga érintetlenségében hasonlóan különleges lelet,
mint amilyen Tutanhamon sírja volt. És végül az olvasó bepillanthat a
szomszédos országok, Bolívia, Ecuador és Kolumbia rokon szellemű műemlékvilágába
is.
Az andoki civilizációk első évszázadai a kerámia
előtti évekre, i. e. 4000-1800-ra eredeztethetőek. Ebben a hosszú
korszakban az Andok vidékén vadászó-gyűjtögető csoportok a barátságtalan
természeti körülmények között is eredményesen halásztak, lámákat háziasítottak,
kukoricát és burgonyát nemesítettek. Ez időre tehetők az első közös
temetkezések, szertartási központok: a társadalmi szerveződés korai
bizonyítékai. A lelőőelyeket teraszos épületek jellemzik. Még nincs nyoma
a fazekasságnak, de már találtak i. e. 3500 körüli időre valószínűsíthető
növényi rostokból szőtt, művészi kifejezőerővel készült
textiltöredékeket. A korai keramikus korszak i. e. 1800-900 közötti
évekre tehető. Valószínűleg a
A Chavin vezetésével kialakult egység felbomlott,
kultuszának elterjedési területén egy sor saját kultúrával bíró államocska jött
létre az i. e. 200-tól i. sz. 700-ig terjedő időben. E helyi kultúrák
közül kiemelkedik a mocsika-kultúra az északi partvidéken, míg a déli sivatagos
sávon a Nazka-kultúra virágzott. Cahnachi (Kaknacsi) lett a Nazka-kultúra
"fővárosa" i. e. 100 körül. A régészeti kutatás intenzív földművelésen
és halászaton alapuló fejlett műveltséget mutat, ahol virágzott a
fazekasság, a szövés művészete és a fémművesség. A magas rangú
személyek sírjaiban kiváló minőségű tárgyakat találtak. A Nap és a Hold
Piramisának építése a Mocsa folyó mellett már i. sz. 100-ra datálható.
A 700-1000 közötti években az előző századokban erőre
kapó államocskák felszívódtak a Huari Birodalomban. Először jelennek meg
kövezett utak, erődítésfalak és egymást derékszögben metsző utcákból
álló, igazi városok. Ebből az időőzakból monumentális szobrok, színes
agyagedények és ügyes szövésmunkák maradtak fenn. A tiahuanako város (és
birodalom) fejlődésének csúcsa 500-ra tehető. Huari városának
politikai és kulturális felemelkedése i. sz. 600-700 közötti időre
datálható. Mind Huari, mind Tiahuanako hatalma 1000 körül omlott össze.
A Huari Birodalom után, a mocsikák és a Nazka-népcsoportok
nyomát követve új kultúrák támadtak. Az északi partvidéken Csimú nagyhatalmú
királyainak népe emelkedett fel, és a birodalom fővárosa, Chan Chan (Csan
Csan) a prekolumbián Peru legfontosabb központja lett. E kultúrák kézművessége
az arany és az ezüst megmunkálását helyezte előtérbe s a tollmozaikok
készítésében is remekeltek. Délebbre Ika-Csincsa és Csankaj sírjai bonyolult
temetési szertartásról tanúskodnak. A szikán-kultúra az északi partvidéken
1000-1100 körül érte el fejlődésének csúcspontját. 1000 körül alapították
Csan Csan városát. A Csimú kultúra ugyancsak az északi partvidék völgyeiben
1350-1450 között jutott fejlődése kivirágzásához. A csimú királyság 1463
körül jutott ellenségei kezére, amikor Csan Csan uralkodója: Mincsankaman
megadta magát az ostromló inkáknak.
Az inkák hatalmas birodalmának kialakulása 1450 körül kezdődött,
s Tupak Amaru kivégzésével ért véget 1533-ban. Az első inkák erős
hadseregükkel rövid időn belül kiterjesztették uralmukat egy sor
kisebb-nagyobb nép fölé, és olyan hatalmas birodalmat hoztak létre, amelynek
óriási kövekből rakott épületei és gondosan megépített útjai ma is jól
láthatóak. Az első történelmileg igazolható Inka, Pacsakutek uralma
1438-1471 közöttre tehető, s az utolsó uralkodót, Atahualpa Inkát Pizarro
végeztette ki 1533-ban. A régi Kuzkóból nem sok maradt. Keskeny egyenes
utcákból állt a város, alaprajzát két kikövezett folyócska határozta meg,
melyeknek vize mindig tiszta maradt. A házak kőből épültek, négy
zsúpfödeles ház egy nagyobb udvart határolt. Hosszanti- és kereszt-irányban
futottak az utcák s a város közepén terült el a Nagy tér, ahol a legfontosabb
szertartásokat rendezték.
Befejezésül 126 oldalon át vezeti olvasóit a Dél-Amerikai
régészeti kalauza: benne volt városok, erődítmények, templomegyüttesek,
csillagvizsgálók, vízvezetékrendszerek, piramisok, agyag- és kőkolosszusok,
felvonulási utak, ókori görög körszínházat formázó hegyoldali teraszok,
többnyire épségben látható maradványaival. És mindezek betetőzéseként a
Macsu Picsu fellegvára két hegy között, templomokkal, terekkel,
lakóépületekkel, lépcsősorokkal. S e fejezet végén a Szipáni Úr sírjának
teljes rekonstrukciója a benne látható kísérő (szolga) személyek
csontjaival, agyagtárgyakkal, aranyszobrokkal és ékszerekkel, majd a végén
"elénk áll" egy mocsika hadvezér türkisszel kirakott aranyszobra.
Névmutató, fogalmak magyarázata, bibliográfia, a képek forrása, múzeumok és gyűjtemények
felsorolása zárja e gyönyörű színes képekkel illusztrált, reprezentatív
kiadványt.
(Officina '96)
***
Gyönyörű album fővárosunkról
Buzinkay Géza: Budapest képes története
Budapest
születésének 125. évfordulójára gyönyörű album került a könyvesboltokba.
Buzinkay Géza történész, muzeológus, sajtótörténész könyve fővárosunk fejlődéstörténetét
tárja elénk az ősidőktől napjainkig. Fővárosunk történelme rendkívül
változatos. A fényesen tündöklő korszakok mellett számtalanszor érték
nemzetvesztéssel felérő háborús vereségek, országdúlások, de mindig talpra
állt, s nekigyürkőzött újra. Budapest hányatott történetének legjellemzőbb
vonása éppen ez a fiatalos életerő, az újrakezdésre mindig képes energia,
sok nemzetből jött és sokféle vallásfelekezetet képviselő polgárainak
kultúrateremtő ereje.
Maga a város története a keltákkal kezdődött, a három külön városrész
(Buda, Óbuda, Pest) fővárossá fejlődése pedig lényegében a 19.
században zajlott le. A Habsburg-udvarhoz kötött Budával szemben a
főváros-teremtő nemzeti ébredés céljára Pest volt az alkalmasabb.
József nádor tervet készíttetett (Hild Jánossal) Pest fejlesztésére, amelyet az
uralkodó 1808. július 29-én elfogadott. E terv alapján a Szépítő
Bizottmány ötven év alatt kialakította a klasszicista pesti belvárost. Gróf
Széchényi Ferenc 1802-ben a nemzetre hagyta gazdag könyvtárát s egyéb
gyűjteményeit, hogy belőlük nemzeti múzeum szülessék. Az
Országgyűlés törvénybe foglalta a Magyar Nemzeti Múzeum, a Ludovika
Akadémia felállítását Pesten, a város Belvároson túli kiépítését,
úthálózatának, csatornázásának, világításának megoldását. 1814-re annyira
kiépült a város, hogy október végén a Napóleont legyőző szövetséges
hatalmak uralkodói Bécsből átrándulhattak Budára és Pestre. Pest lett a
magyar irodalmi és szellemi élet központja. Egyre több országos hírlap, divatlap,
hetilap és folyóirat működött Pesten. 1837-ben megnyílt a Nemzeti Színház.
Széchenyi István nevéhez fűződik az a fejlődés, ami Pestet egy
modern állam fővárosává tette. A Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, a
Casino, a lótenyésztés és a lóverseny, folyamszabályozás és a gőzhajózás,
a vasút és az útrendezés, mind-mind azt a célt szolgálta, hogy az ország
elinduljon a modern fejlődés útján, s ennek lüktető szíve legyen
Budapest. Buda és Pest összlakossága 1851-ben 178 ezer volt, a kiegyezés, majd
az egyesítés újabb lökést adott: 1890-re lakosainak száma már csaknem
félmillió. Hozzákezdtek a nagy urbanizációs feladatok végrehajtásához; a város
tetemes hiteleket vehetett fel, hogy megépíthesse a vízművet, a közvágóhidat
s hogy programszerűen meginduljon az elemi iskolák építése. Budapest
első főpolgármestere Ráth Károly, polgármestere Kamermayer Károly,
alpolgármestere Gerlóczy Károly munkássága eredményeként kiépült Budapest új
közigazgatása, európai színvonalú egészségügye, létrejöttek kulturális és
művészi intézményei. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök koncepciója
szerint Budapest csomópont lehet a balkáni országok mezőgazdasági és ipari
termékeinek, kereskedőinek Európa felé vezető útvonalán. Andrássy már
1868 májusában összehívott egy pest-budai bizottságot és vázolta elképzeléseit,
az 1870. évi X. törvény pedig életre hívta a Fővárosi Közmunkák Tanácsát.
Pest európai rangú fővárossá fejlesztésében jelentős szerepet
játszott báró Podmaniczky Frigyes, aki több mint harminc évig volt a Közmunkák
Tanácsának elnöke. Rajongva szerette a várost: a főváros fejlesztési
terveinek kidolgozása, elfogadtatása és megvalósításának kezdetei mind az
ő elnöki energiájának eredményei. Megtervezték a városrendezést, majd
1870-ben kiírták rá a pályázatot a feladatok pontos felsorolásával: a Duna
budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok,
főbb útvonalak, központi pályaudvar, vasúti híd építését. Megkezdték a
Sugár út (1890-től Andrássy út), a Nagykörút kiépítését, a második Duna-híd, a
Margit-híd építését, a pesti utcák tömeges kiszélesítését. 1870-et követően
a hagyományosan földszintes házak helyett a belső városrészekben
három-négyemeletes házak épültek.
Az Andrássy út lett Budapest névjegye. A Sugár út kisajátított és újra
parcellázott telkeit 1871-től azzal a kikötéssel adta el a Fővárosi Közmunkák
Tanácsa, hogy rövid időn belül be kell építeni. E nagyrészt tizenöt év
alatt elkészült útvonal meglehetősen egységes, neoreneszánsz arculatú
lett. A két és fél kilométer hosszú út három egyforma részre tagolódik. A
Kiskörúttól az Oktogonig érő első szakaszán háromemeletes bérpaloták
épültek fasor szegéllyel. Az Oktogontól a Köröndig terjedő szakaszon a
házak egy szinttel alacsonyabbak. Ezt az útszakaszt kettős fasor és
lovaglóút is szegélyezi. A sugárút harmadik szakasza a Városligetig terjed,
lazán épített, az úttól beljebb helyezett fényűző villákkal. Ezek
eredetileg egyemeletesek voltak.
Az a rengeteg pénz, mely ehhez az építkezési és bővítési
lázhoz kellett, a budapesti kereskedelemben és bankvilágban halmozódott fel.
Ugyanis a Balkán ekkoriban felszabaduló, gazdag mezőgazdasággal és
állattenyésztéssel rendelkező országai: Bulgária, Románia és Szerbia
áruikkal Budapesten keresztül juthattak el az európai piacokra, és másik
irányban is Budapest volt a fő közvetítő a német és angol áruk,
főleg iparcikkek Balkán felé vivő exportjában. A magyar főváros
kifejlesztett malom- és élelmiszeriparával nemcsak a közvetítésre, hanem a
felvásárlásra és feldolgozásra is vállalkozott. Az a központi elhelyezkedés,
amely Pestet másfél évezred óta jelentős várossá formálta, a 19. század
végének és a századfordulónak liberális gazdasági viszonyai között gazdaggá
tette Budapestet. Lehetővé vált, hogy mindazt a hatalmas tőkét
előteremtse, amely a térség központjának alkalmas nagyváros kialakulásához
szükséges volt. A nagypolgárság ekkor már pontosan akkora és olyan igényű
palotákat építtetett, mint a történelmi nevet viselő arisztokrácia. A múlt
század utolsó éveiben kialakuló nagy műgyűjtemények jelentős
része ezekben a nagypolgári lakásokban, palotákban született meg. Rohamosan
kiépült a vízvezeték- és csatornahálózat - a budapesti házak 67%-ában már volt
vízvezeték 1890-ben, a középosztályi lakásokban: fürdőszoba. Rohamosan
fejlődött a közvilágítás és a közlekedés. Az 1880-as évek második felében
az elővárosokat helyiérdekű vasút kötötte össze a fővárossal: a
HÉV a pesti oldalon Soroksárt, illetve Cinkotát, a budai oldalon Szentendrét
„hozta közelebb" Budapesthez. Kialakult a távíró- és telefonhálózat,
újságpaloták, kiadók, nyomdák épültek; kávéházak, színházak, orfeumok és
lokálok nőttek gomba módra. A leghíresebb kávéházak festők, zenészek,
írók találkozóhelyei voltak évtizedekig.
Az utolsó fejezetek a századfordulótól a második világháborúig
nyújtanak lényegre törő átfogó tájékoztatást. Például: az Eucharisztikus
Világkongresszussal és az azokban a napokban elfogadott első
zsidótörvénnyel, az 1944. március 19-ei német megszállással, a nyilas
rémuralommal, embermentő csoportokkal és tettekkel, az ellenállási
mozgalmakkal, vezetőik kivégzésével, Budapest ostromával és felszabadulásával
foglalkoznak. Később az újjáépítéssel, a néphatalom kialakulásával, az
erőltetett ütemű iparosítással és Nagy-Budapest kialakításával. Az
utolsó fejezet 1956-ról, a nagyszabású budapesti lakótelepek, modern szállodák
és irodaházak építéséről, Ráday Mihály városvédő tevékenységéről,
a rendszerváltásról, a millecentenáriumról s Budapest további fejlesztési
terveiről ad tömör összegezést.
A befejező oldalak elénk tárják Buda, Pest és Budapest
bíráinak, polgármestereinek, főpolgármestereinek és tanácselnökeinek
névsorát 1707-től Demszky Gáborig. A 80. és 81. oldalon láthatjuk a pesti
és budai tisztségviselőkről, budapesti városvezetőkről
készült festmények reprodukcióit. A szerző-válogatta 137 pompás színes és
fekete-fehér kép és térkép címjegyzéke, valamint a képek forrásának
feltüntetése zárja e reprezentatív albumot. A könyvet Illyés Éva tervezte és
tördelte, Falus János szerkesztette, Hanák Péter lektorálta. A szerzőt
műve elkészítésében a Budapest Bank és a Fővárosi Önkormányzat
Kulturális Bizottsága támogatta. A ragyogó nyomdai kivitelezés a gyulai Dürer
nyomdát dicséri.
(Corvina)
IX. évfolyam 2. szám - 1999. február
***
Maria Laura Della Croce: Itália remekei
Maria
Laura Della Croce 25x33 cm méretű, 240 oldalas albuma, az Itália remekei -
melyet angolból Pfisztner Gábor fordított - méltó módon reprezentálja azt, amit
a fülszöveg ígér. Ez valóban "rövid összegzése annak, amit évszázadok
során az itáliai géniusz az építészet, a szobrászat és a festészet terén
létrehozott". Amiért érdemes volt megalkotni ezt a nagyigényű
áttekintést, (kvázi összegzést), az a könyv képszerkesztőinek (Valeria
Manferto, Fabio Bourbon, Anna Galiani és Gianna Manferto) az eddigi látásmódtól
és bemutatástól eltérő, különleges, "eredeti vizuális
megközelítés". Ez "kiemeli a mesterien kidolgozott részleteket,
amelyektől az egyes munkák különlegessé válnak, ugyanakkor pedig olyan
történeteket testesítenek meg, amelyek rejtve maradnak a turisták felületes
vizsgálódása előtt". Már a könyv kinyitásakor egy 1375 mm-es
"leporello" tíz oldala a sixtusi kápolna Michelangelo festette
freskóinak részletes bemutatására vállalkozik. A töprengő Isten, Ádám
teremtése, a Bűnbeesés, a Kiűzetés, a Részeg Noé és fiai, Éva
"kinövése" Ádám bordái közül, valamint az Utolsó Ítélet erőteljes
ábrázolása mellett a Szibillák bemutatásáig szinte minden részlet látható. E
sok-sok epizód laponkénti folyamatos, egészalakos (s nem széttört) láttatása
lenne kívánatos. Szívesen láttunk volna az itáliai művészet bemutatása
során bizonyos történelmi időrendet: a bizánci stílusú mozaikművészet
és ikonfestészet, a gótika, a kora reneszánsz, az érett reneszánsz és a
manierizmus folyamatában. Itt Michelangelo, Botticelli, Bernini, Donatello,
Caravaggio, sőt Francesco Hayez (1859) is megelőzi Duccio Da
Buonisegnát (1285), Simone Martinit (1333), Fra Angelicót (1400), Uccellót és
Piero della Francescát. Utóbbinak az arezzói Szent Ferenc templomban látható
Szent Kereszt legendája freskósorozatának egyes képei alatt felcserélődtek
a feliratok. Az 52. oldalon Sába királynőjét, udvarhölgyeivel, fogadja
Salamon Király, de ennek felirata: A Szent Kereszt imádása. Az 54-55. oldalon
olvassuk Sába királynőjének látogatását, holott ő itt térdre borulva
imádja a híd fájában felismert "Szent Keresztfa" egy darabjának a
kisugárzását.
A végig erőltetett tematikus elrendezés nemcsak a
történelmi folyamatot, hanem a mesterek munkáit is szétdobálta. Például már a
2-3. oldal láttatja Botticello Tavaszát, de csak a 62-63. oldal Vénusz
születését, a 64-65. oldal Vénusz kinagyított fejrészét, majd a 66-67. oldal
mutatja a Primavera részleteit. Michelangelo Mózesét látjuk a 22. és 94. és a
95., a Pietŕt a 10-11. és a 96-97. oldalon. A sixtusi freskó részletei a
"leporello" után még a 226-229. oldalakon is előfordulnak. Fra
Angelico 44-47. képeitől Giotto igen messze került, a 198-203. oldalra.
A csodálatos Pisát láttatnák a 204-205. oldal részletei - sajnos, nem elég meggyőzően,
és ez is már a 18-19. oldal esti, sötét tónusú felvételének részbeni ismétlése.
De ha már megemlíti Pisát, mindenképpen be kellett volna mutatnia a pisai
camposanto híres freskósorozatát, A halál diadalát. A szerző az egyes
városokra jellemző művészet bemutatásában igen szűkkeblű,
viszont nagy-nagy örömünkre szolgál egyes részletek gyönyörű kinagyítása.
A szinte minden lapon megjelenő - gyakran
megmosolyogató - címkézés túlzott buzgólkodásnak tetszik. (Bizánc keleti bája;
Átsejlő érzékiség: Titánok és óriások; A dóm csipkeszövete; A normann
királyok emlékezete; Elmélkedések a halálról; Mesemondás; Az antik kor
eszményítése; A mellszobor divatja; A dicsőséges egyház; Vallásos
történetek; Az egyház ölelése; Velence hálája a szűznek; Erő és
érzelem; Tiziano asszonyai stb.) A mesterkélt fejezetcímek miatt az egész
kötetet átlengi valami karácsonyi szent áhítatot sugalló (inkább
elkedvetlenítő) jámbor banalitás. Egy-egy zavaró (félreérthető)
kifejezésben az olaszból angolra, majd angolból magyarra fordítás is vétkes
lehet.
(Officina '96
Kiadó)
XIV. évfolyam 4. szám - 2004. április
***
A
tanításművészet módszere
„A tanításművészet a német Lehrkunst
elnevezés szó szerinti fordítása. Alkalmazható lenne még a tanítás
művészete kifejezés is, de ez a hagyományos értelemben vett
művészetfelfogásra utalna, ettől pedig a Lehrkunst teljesen eltér… A
kötetben egyébként több olyan, a tanításművészettel kapcsolatos
szakkifejezést használunk, amelyek nem mindig felelnek meg a magyar pedagógiai
szakirodalomban megszokott tartalomnak…” – kezdi könyvét az ELTE Pedagógiai és
Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézetének docense, Mikonya György.
Kár, hogy a tanítás
művészete meghatározást elveti a szerző, mert ez
egyszerűbben és kifejezőbben hordozza a mesterien, szinte
művészien formáló előadó (tanító, tanár) hatásos és eredményes
tevékenységét. Kár, hogy ragaszkodik a szó szerinti (tükör)fordításhoz,
mert ez az erőltetett, rossz hangzású szóösszetétel csúfítja nyelvünket,
holott a műfordítás lényege, kifejező ereje s egyben szépsége abban
rejlik, hogy a szöveghűség tiszteletben tartása mellett a befogadó nemzet
nyelvének saját, legkifejezőbb megfelelőjét (szinonimáját) használja
versben, novellában, regényben s akár szakirodalomban is. A magyar nyelv rendkívül
gazdag a rokon értelmű szavakban.
És
végül, mindenekfölött azért kár ragaszkodni ehhez az erőltetett
szóösszetételhez, mert a németben sem használatos, ott is művi,
kiagyalt torzszülött; s bár lehet, hogy humorosan hangzik, de a ’Lehrkunst’
szót nem leltük meg egyetlen német–magyar szótárban sem, még az ELTE német
nyelvi kar segítségével sem.
Tovább
kötekedve a német eredetű didaktikai módszer csodás felhasználási
lehetőségéről, előállhatnánk azzal, hogy a legtökéletesebb, a
legcsodálatosabb elmélet is csak elmeszülemény, akármilyen részletességgel
kidolgozottan tárul is elénk, amíg a gyakorlat, a megvalósítás nem bizonyítja
szemmel láthatóan, akár kézzel tapinthatóan is. Minden elmélet igazát a
gyakorlat, a megvalósítás igazolja, vagy elveti.
Egyébként,
ha egy tanár minden vonatkozásban tökéletesen birtokolja tantárgyát, és
érzelmileg is megszállottja e tudás átadásának, emellett olyan szuggesztíven
tanít, hogy képes magával ragadni tanítványait, s még az előírt tananyag
mellett további jeles szakkönyveket, remek regényeket, verseket, filmeket és
színdarabokat is javasol nekik saját ismeretei alapján, nincs szüksége arra,
hogy egy körülményes, művi metodikát erőltessen rájuk.
A
tanításművészeti módszer német megalapítója Martin Wagenschein
(1896, Giessen). Az egyetemen matematikát és fizikát tanult, 1920-ban
doktorált. Professzorként Darmstadtban és Tübingenben fizikatanárok oktatásával
foglalkozott. Már fiatal korában kereste a hagyományos pedagógiai gondolkodás
megújításának lehetőségeit. Legfontosabbnak tartotta az élményszerű
tananyag-elsajátítás alkalmazását. Sokat fényképezte a természet mozgását,
filmre vette a felhők vonulását, majd lassítva, illetve gyorsítva
levetítette. Úgy gondolta, felfedezéseit s az arra irányuló „ösztönző
erőt oktatási célra kell fordítani: rekonstruálni kell az adott ismeret
felfedezéséhez vezető utat… így a tanulók is részesülhetnek az útkeresés
izgalmából és a felfedezés öröméből…” Véleménye szerint „a sietség, a kapkodás
a megismerés halála (és bár)… a felfedezés útján történő tanítás
rendkívül időigényes… (mégis) a tanulókból hiányzó tudományos
érdeklődést valamilyen technikával fel kell kelteni és életben kell
tartani”. Wagenschein mint gyakorló szaktanár „tanítás közben érleli, alakítja
gondolatait úgy, hogy mindezt rögtön ki is próbálja”. Útmutatásai nyomán „egy
szűkebb, kollégákból és tanítványokból álló kör… munkához látott, egyre
többen próbálkoztak Wagenschein gondolatmenete szerint tanítani”.
Az
1980-ban (84 éves korában) megjelent A természeti jelenségek észlelése és
megértése című könyvében „két sajátságos szemlélet egyesítésével
találkozhatunk: a gyermeki naiv rákérdezés együtt jelenik meg a fizikus kutatói
attitűdjével”.
„Viszonylag
lassan, csak a nyolcvanas években jöttek létre azok a szemináriumok, ahol már
nemcsak Wagenschein munkáiról, hanem a belőlük kiolvasható pedagógiai
gyakorlatról is egyre több szó esett. Ebből a vitatkozó, értelmező,
új megoldásokat kereső környezetből nőtt ki a tanításművészeti
műhelyek rendszere… (sőt) más szakterületek képviselői, más
pedagógusok is érdeklődtek a módszer iránt.” Például „Goethe római
élményeire alapozva és azt didaktikai célzattal (tanításművészettel)
jócskán átalakítva készül el egy teljes 14 napos római utazás programja:
térképekkel, vázlatokkal, történelmi, földrajzi, irodalmi,
képzőművészeti, egyháztörténeti és természettudományos ismeretek
alkotó alkalmazásával”.
„1986-ban
– Wagenschein kilencvenedik születésnapja alkalmával – egy új gyűjteményes
kötetet adnak ki Köszönet Wagenscheinnek címmel.” Megfogalmaznak egy
felhívást: „Németország iskoláinak semmire sincs nagyobb szükségük, mint
Wagenschein pedagógiájára…”. Ez bizonyos „pedagógiai reformra való felszólítást
jelentett”. A módszer elterjesztésének, kipróbálásának kezdete megindult: már
1985-től a német evangélikus iskolákban programot indítottak Az oktatás
megújítása Comenius (1592–1670) és Wagenschein segítségével címmel.
„Ezt követte 1989 és 1992 között Hessenben a Tanításművészet és az
iskolai sokszínűség című program.” Több iskola átvette e
módszert. „1990-től kezdve évente tanításművészeti konferenciát
rendeznek Herborni tanításművészeti napok címmel.” Bár többen
aggódtak, hogy ez a német „tanításművészeti megközelítés… értetlenséget…
elutasítást is kiválthat… de ennek ellenére a módszernek egyre több híve lett
Németországban, Svájcban, Hollandiában és Ausztriában”.
A tanításművészeti módszer létrejötte című első fejezet a következő
kérdésekkel zárul: Mire kell vigyázni a módszer bevezetésekor? Mit tesznek e
módszer sikeres alkalmazói? Kinek ajánlható ez a módszer? (Ezt a feladatok
rövid ismertetése zárja.)
A tanításművészeti módszer értelmezése című második fejezet három alpontja közül az
első: A tanításművészeti módszer lényege. „A
tanításművészet olyan tanárok és hallgatók összefogásával létesülő műhely
létrehozása, ahol kezdetben mások által létrehozott pedagógiai
mestermunkákat, kész modulokat tanítanak meg egymásnak. Tehát ebben a
korai fázisban tanulók még nincsenek jelen. Pontosabban a műhely minden
résztvevője tanulói szerepbe kerül. Miután így megélték… a módszer
alkalmazását, ők maguk is hozzákezdenek egy tanításművészeti feldolgozásra
alkalmas témakör kereséséhez. Ez nem könnyű feladat, mert a
kiválasztott témának olyan érdekesnek kell lennie, hogy elegendő motiváció
legyen a későbbi tanuláshoz… Egy-egy téma feldolgozásához pontos
forgatókönyv készül, előkészítik a szükséges segédeszközöket.
Az így elkészült… modult azután először egymás között próbálják ki
(letanítják), szükség esetén változtatnak, alakítanak rajta, és csak ezután
következik a tényleges, tanulók számára történő tanítás. A záró
szakaszban elkészítik a teljes dokumentációt, amit archiválnak,
és a továbbiakban más műhelyek számára gyakorló,
továbbfejlesztő taneszközzé válik… (kiemelés tőlem: F. F.) A
tanításművészeti pedagógiai koncepció a szokásos iskolai gyakorlattól
eltérő utat választ. Arra akarja megtanítani a tanárokat, hogy ne
rohanjanak előre a tananyaggal. Időnként álljanak meg
egy-egy érdekesnek látszó problémánál, mélyedjenek el benne, járják
körül minden oldalról, és a tényleges tudás birtokában váltsanak új témára.” (Mikonya
György kiemelései.)
Ezzel
a hosszú idézettel kívántam szemléltetni, hogy miért óvakodnak a magyar tanárok
e körülményes módszer bevezetésétől. „Minden modul központi része a
kiválasztott természeti, társadalmi jelenségek mögött rejlő, a jelenségeket
értelmező koncepció, amelyet genezisében, alakulásában kell, lehet
tanulmányozni.” Például a teljes Galaxis tárgyalásakor induljunk a geocentrikus
világképből, amikor a Földet tekintették a világegyetem középpontjának.
Ennek teljes „bibliai” értelmezése után térhetünk a heliocentrikus felfogás
felismerésének, kidolgozásának és elismerésének kalandos, sőt
„életveszélyes” útjára (Galilei meghurcolása). (Egy mai srác elmegy a
Planetáriumba, ott megismertetik vele az egész csillagrendszert, mozgásmechanizmusa
tökéletes imitálásával.) „Tekintetbe kell venni a megismerés, a tudás
alakulásának kezdeti és végpontját… alakítsuk vissza, amelyekből
keletkeztek, a jelenségeket ősjelenséggé… a történeti-genezis szerinti
tanítás akkor valósul meg, ha a tananyagban megjelenik a változás, az
átalakulás és a fejlődés gondolata. Herbart szerint a 8-10 éves
tanulók könnyen fellelkesíthetők Homérosz tanulmányozására, mert ez
számukra kultúránk gyermekkorát jelenti. Ziller elgondolása: „az
első osztálytól a nyolcadikig a gyermek eljut a meséktől (1.)
Robinsonon (2.) át az Ótestamentum patriarchátusáig (3.), a bírák koráig (4.),
a királyok koráig (5.), Jézus életéig (6.), a hetedikben Az apostolok koráig,
és a nyolcadik évben: Isten államának földi megvalósulásáig.” (Naiv képtelenség:
az emberek zöme 80 éves koráig sem jut el idáig.)
A
harmadik, a szókratészi és a történeti módszer, értelmezése is tele van
temérdek ismétléssel, nagyképű kifejezésekkel, szókombinációkkal s
képtelenségekkel. A szerző hivatkozik Lev Tolsztoj tanítására: „a
nevelés művészetére és gyermeki lélek tiszteletben tartására” – ilyenkor
mindig Szabó Miklós könyvére hivatkozik (A pedagógus Tolsztoj).
Elképzelhető, hogy nem jutott kezébe az eredeti Tolsztoj tanítás? A búza
szárát húzogató kínai paraszt ostoba példa. Sehol a világon nincs ilyen ostoba
földműves.
Az önálló tanítási egység, a modul című negyedik fejezetben oly „tanításokra” is
bukkanunk, mintha a tanításművészet „varázsszava” ellenére, ez az
egész, részleteibe fúló módszer a csökkent értelmi képességűek számára
készült volna. Sok-sok bosszankodás után eljutunk a kilencedik fejezetig, Egy
modul bemutatásá-ig. A modul címe: A gyertya. Ez Michael Faraday
kísérletének jegyzőkönyve szerint tizennégy és fél oldal, majd A
gyertyakísérlet tanításművészeti átalakítása újabb 17 oldal – az
atommáglyák, szuperteljesítményű számítógépek, a Hold-utazás és a Mars
körbefotózása idején.
Elismerésre
méltó Mikonya György igyekezete, hogy ezt a német nyelvterületen sikeresen
működő módszert hazánkban is elismertesse, általános tanítási
metodikaként fogadtassa el. Kitartó igyekezete elbotlik a mi magyar
makacsságunk „maradiságán”, e túlságosan is körülményesnek és hosszadalmasnak
tűnő germán alaposság tükrében. Hiába. Mi magyarok talán
szertelenebbek, rendetlenebbek lehetünk, de azt hiszem, a
legkörültekintőbb, legalaposabban kidolgozott metodika is elbukik a
gyakorlat hínáros szövevényében. Becsüljük meg a tanítás ma is fellelhető
zseniális „előadóművészeit”; a jó tanárokat, a mai Öveges Józsefeket,
Trefort Ágostonokat, Fehér Lipótokat, Reisz Frigyeseket, Rátz Lászlókat stb.,
akik keze közül Neuman Jánosok, Szilárd Leók, Wigner Jenők, Teller Edék,
Bátány Róbertek, Bay Zoltánok, Békésy Györgyök, Erdős Pálok, Gábor
Dénesek, Harsányi Jánosok, Hevesy Györgyök, Kármán Tódorok, Koestler Artúrok,
Korda Sándorok, Solti Györgyök, Szent-Györgyi Albertek és „Mars-lakók” tucatjai
röppentek a világba, öregbítve a magyar tehetség és oktatás jó hírét.
Mikonya György: A tanításművészet módszere. Oktatás-módszertani kiskönyvtár VII. Gondolat Kiadó – ELTE BTK Neveléstudományi Intézet, Budapest, 2005.
2009. június 17.
***
Szabolcsi Bence válogatott írásai
A világhírű zenetudós, a Baumgarten-, Herder- és
kétszeres Kossuth-díjas Szabolcsi Bence életműve szinte felmérhetetlen.
Végzettsége és tevékenysége végtelenül sokrétű. Tudományos munkáinak,
népszerű könyveinek száma megközelíti a százat, s ő adta (Tóth
Aladárral) a hazai olvasók kezébe az első, átfogó (kétkötetes) magyar
nyelvű Zenei Lexikont 1930-31-ben. Miközben megteremtette a korszerű
magyar zenetudományt, gondoskodott annak továbbviteléről is, megteremtve a
budapesti Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakát.
Ez az 1919-től, a szerző 1973-as haláláig megírt 88 kisebb-nagyobb
tanulmányt, újságcikket magában foglaló kötet "az első jelentős
dolgozattól a legutolsó megjelent publikációig felöleli e tudós életművét;
számos írás most jelenik meg először kötetben." A könyv
szerkesztője, aki egyben a szöveg és gazdag jegyzetanyag gondozója, a
fiatal zenetörténész-, zeneesztéta-gárda egyik tehetséges tagja. Wilheim András
alapos, mindenre kiterjedő kutató munkájára jellemző, hogy a már
egyszer nyomtatásban megjelent anyag mellett felkutatta a hagyatékból a még
lappangó kéziratokat, hogy ezzel teljesebbé tegye ezt a tengernyi
mennyiségű, sok irányba távlatosan előremutató, ezerszínű
életművet.
Szabolcsi fő kutatási témái közül itt reprezentatívan megjelenik a mozarti
életmű szellemi lényegére rátapintó felismerés. Liszt Ferenc estéje
kapcsán - Bartókhoz hasonlóan - rámutat az idős Liszt forradalmian új
zenei kísérlete nyomán keletkezett új hangzásvilágú szerzeményeinek
jelentőségére a XX. századig előremutatóan. Szabolcsi legdöntőbb
gondolatköre: a magyar népzene régi-új friss forrására alapozva Bartók és
Kodály alkotóművészete miként tudott hidat verni Kelet és Nyugat, Ázsia és
Európa között, s ezáltal miként vált zenéjük szerves részévé a világ
zeneművészetének. E tézis alapforrását kutatva, Szabolcsi maga is messzire
tekintő kutakodást végzett és számos tanulmányt tett közzé a közép-ázsiai
eredetű dallamok és a népvándorlás kori elemek felszívódásáról és jelenlétéről
a magyar népzenében.
Reméljük, hogy Szabolcsi Bence tudományos érdeklődése és
írásművészete eme sokoldalúságát, sziporkázó szellemiségének szépségét
elénk tárva, Wilheim András felkeltette az újra elolvasás kívánságát az
olvasóban - s ezzel gyümölcsözővé érett, elégtételt nyert fáradhatatlan
munkája. A szerkesztő utószava és alapos névmutató zárja a kötetet.
(2004. augusztus 19.)
***
Frideczky
Frigyes 
c.
könyve nagy érdeklődést és elismerést váltott ki zeneszakmai körökben.