FITTLER KATALIN

Volt, van, és feltehetően mindig is lesz érdeklődés a hírességek, nagyságok életéről-munkásságáról szóló olvasmányok iránt. Nem véletlen, hogy gombamód szaporodnak a különböző műfajú önéletrajzi írások – amikoris a művész jónak látja első kézből közzétenni azt, amit ő maga a nyilvánosságnak szán. Vagyis, nem várja meg, amíg mások láttatják, hanem inkább vállalja a személyességet.

Minden kép: pillanatkép, a megörökítés mikéntjétől, a kiválasztott pillanattól is függ (no meg a „beállítástól”!), hogy mit közöl közönségével. Az életrajzok: vélt és valós pillanatok füzérét alkotják, melyek hozzásegítik az olvasót, hogy jobban megismerje-megszeresse azt a személyt, akinek életébe betekintést kapott. Az érzelmi vonulatot erősítik a regényes életrajzok, amelyek bizony néha igencsak elrugaszkodnak a valóságtól – de korántsem kell elmarasztalni azokat, hiszen az érzelmi megérintettség nemritkán arra késztetheti az olvasót, hogy az immár megszeretett személyről minél többet akarjon megtudni. És aki így közelít a szakirodalomhoz, azt semmiféle száraz-tárgyilagos közlemény nem tudja eltántorítani…

Aki napjainkban életrajzot akar olvasni, szívesen veszi, ha olyasmit kap kézhez, ami széleskörűen tájékoztat is egyúttal. Tehát, nem légüres térben mutatja be a hírességet, hanem szűkebb-tágabb környezete felvillantásával korrajzot is ad egyidejűleg, betekintést a kulisszák mögé…

A szájhagyománynál sokkal hatásosabb módja az élmények átadásának, ha nyomtatásban kerül megőrzésre mindaz, ami hamarosan a feledés homályába kerülne. Márpedig rohanó korunkban, amikor az információáramlás soha nem látott mértékű, kevés a személyes és kollektív kapacitás az élmények és értékek megőrzésére, átadására. Éppen ezért örömmel kell üdvözölni minden olyan vállalkozást, amely átment valami értéket az utókor számára.

A közelmúltban megjelent könyvével z. Tóth Antal azt a hiányt szándékozott pótolni, amellyel maga is szembesült, amikor Ilosfalvy Róbert 80. születésnapja alkalmából cikket írt az énekes pályájáról. Ekkoriban fogalmazódott meg a könyvírás ötlete, ám rögtön az előkészületi munkák kezdetén nem várt esemény történt: 2009 januárjában elhunyt az énekes, így a továbbiakban nélkülözni kellett a személyes-primer forrást. Meddő dolog lenne azon elmélkedni, mi lett volna, ha…

A könyv címéhez kulcsot a 225. oldalon kap az olvasó – itt történik utalás arra, hogy egy kései interjúban hangzott el ez a kijelentés, amely kellőképp „blikkfangosnak” találtatott ahhoz, hogy címoldalra kerüljön (talán kicsit befolyásolja-motiválja is a potenciális olvasóközönséget).

Ami az olvasnivalót illeti, nemigen lelkesítő. Időrendben követi a pályát, amelynek eseményeit, egyes állomásait végigkövetve az olvasó úgy érzi: elvész a részletekben. Néha felkapja a fejét: hányban is tartunk? Mert az adatolás nehezíti a folyamatok követését, az epikus leírás hol keskenyebb, hol szélesebb mederben kanyarog. Szerencsére a beékelt „zeneirodalmi pihenők”, művek tartalmának felelevenítései más betűtípussal elkülönülnek. Hasonlóképp más betűtípussal jelennek meg az idézetek, hazai és külföldi forrásokból (ez utóbbiak fordítója nincs feltüntetve – mindenesetre, néha karikatúra-gyanús szóvirágok sorjáznak bennük, semmitmondó jelzők, amelyek már-már a dicséretek-elismerések súlyát-rangját kérdőjelezik meg). A magánlevelezés rövid idézetei illusztráció funkcióját töltik be, mivel legtöbbször a könyv főszövegének idézeteit, hivatkozásait dokumentálják. (Olvasható-szép levélmellékletek esetén bízni lehetett volna az olvasóban, hogy érdemben foglalkozik velük.)

Ami alapvető hiányérzetet kelt: az egésznek nincsenek forma-pillérei, amelyek egyfajta belső ritmus érzékelését tennék lehetővé. Valahogy minden „egyforma”, jelentős és jelentéktelen mozzanatok sorjáznak egymás mellett. Aluljáróban haladunk, egy irányba, de érdemi tájékozódási pontok nélkül.

Az előadásoknál a szerző feltünteti a szereplőgárdát, az ilyesfajta felsorolás is nehézkessé teszi az olvasnivalót (érdemes lett volna frappáns táblázatokkal áttekinthetőbbé tenni az információ-áradatot).

A képanyag gazdag, változatos. A minőségére sem lehet panaszunk. De van egy „ellesett pillanat”, amit a magam részéről biztosan kihagytam volna. Ha „Ilos” tényleg olyan ember volt, amilyennek a túlélő pályatársak visszaemlékezése láttatja, aligha örülne ennek. Celeb-kedvelő világunkban persze senkinek sem akad fenn a szeme az alsógatyás énekes láttán, node mégis… (245).

A könyv műszaki kivitelezése elismerést érdemlő. Nincsenek bosszantó elválasztási hibák, elhanyagolható számban fordulnak elő apró helyesírási hibák (többször az idézőjel nem „tapad” a szöveg kezdő- ill. záró betűjéhez). Utolsó utáni „simítás” kellett volna, hogy egy-egy hiányzó különleges betű beillesztésre kerüljön, akár csupán a névmutatóban.

A szöveggondozással kevésbé lehetünk elégedettek. A szakmai lektor, Boros Attila a „szakmaiságra” koncentrált, azaz, hogy tárgyi tévedések ne szerepeljenek a könyvben. Sajnos, nem szakmai olvasóként („lektorként”) olvasta az egyes rövid műismertetéseket – az ő humorérzékével nyilván kiszúrta volna a stílusidegen, olykor bosszantó, máskor szinte felháborító fordulatokat. (Tudom, opera-cselekményt még elmondani sem könnyű, hát még nem leírni – de aki erre vállalkozik, annak gondolnia kell a potenciális olvasókra, akik között vannak repertoár-operákon nevelkedettek és ritkaság-kedvelők egyaránt.) Boros Attila túlságos toleranciával engedte érvényesülni z. Tóth Antal „szerzői szabadságát” – a szerkesztő Róna Judit is hasonló álláspontot képviselt. Annál is inkább, mivel tudott arról, hogy ez már „átnézett” szöveg („A szöveg nyers változatának átnézésének és gondos kigyomlálásának nyomasztó terhét Nagy Anikó Johanna vállalta.” – 253. oldal). Vizuális olvasók számára akad néhány érdekes fordulat, amelyek idézésétől azért tekintek el, mert nem szeretném elterelni a jövőbeli olvasók figyelmét attól, hogy a lényegre figyeljenek, pontosabban, arra, ami abból leképezésre került.

Mert a lényeg, a titok: maga Ilosfalvy művészete. S akkor mindegy, hogy mit írt Mamának, s voltaképp minden mellékes, a pálya kibontakozását akadályozó körülmények csakúgy, mint szakmai és magánéletének közreműködői. De az ilyen mellékesek ismerete mégsem felesleges: empatikusabbá teszi immár a hallgatót!

A könyv nagy nyeresége, hogy CD-melléklettel jelent meg, amelynek jóvoltából bő ötnegyed órán át gyönyörködhetünk Ilosfalvy Róbert művészetében.

Amatőr biográfus z. Tóth Antal, amennyiben ez élete első (ha úgy tetszik, a műfajban kísérletező-kísérleti) önálló kötete, s aki végzett hasonló anyaggyűjtést, tudja, az amatőrök lelkes ügyszeretetére igencsak szükség van hozzá. Mégis, a végeredmény inkább dilettánsnak minősíthető (ami ugyancsak tartalmazza a pozitív érzelmi elkötelezettséget). A belefektetett sok idő, munka ellenére nem igazán használható kézikönyv (van ugyan névmutató, de megannyi adat-információ csak újraolvasással kereshető ki). Hemzsegnek benne a – bosszantó apró stiláris pongyolaságok mellett – felületes-közhelyes megállapítások, értékelések.

Nem felejtem el Pernye Andrásnak azt a megjegyzését, miszerint a jó jellemzés olyan, hogy nem cserélhető ki annak a neve, akire vonatkozik. Hát ebben az esetben talán csak annyiban érvényesülne ez, hogy kevés sztár-allűröktől mentes világhíres tenorról tudunk.

Fittler Katalin