FITTLER KATALIN

Az Európa Kiadó újdonsága jól időzítve, a Budapesti Wagner Napokra jelent meg, az Életek és Művek sorozat 18. köteteként. A borító hátoldalán Fischer Ádám ajánlása olvasható, „Ideális Wagner-kalauz” címmel. Már csupán ez a tény is megkülönböztetett figyelemre méltatja a kiadványt.

Az eredeti kiadvány zsebkalauzként jelent meg, magyar fordítása – érthetően és indokoltan – alkalmazkodik a sorozat korábbi köteteinek kivitelezéséhez: nagyobb formátumban, kemény kötésben kerül az olvasókhoz. Olvasóbarát gesztus ez – betűméretére aligha lehet panasz!

A tartalom viszont, a tárgyalásmód azonban változatlanul zsebkalauz-igényű, annak minden erényével és problematikájával. Kapunk tehát egy 294 számozott oldalt tartalmazó könyvet, képek és kottapéldák nélkül (ez utóbbi vonzó lehet azok számára, akik nem tudnak kottát olvasni – úgy érezhetik, teljes egészében birtokba vehetik a kiadványt).

Ismét egy Wagner-könyv – sóhajt fel a zenebarát, aki a szerző születésének bicentenáriumi évében több vaskos köteten rágta át magát. Mégis, a bizalomgerjesztő ajánlás és a tény, hogy széleskörű érdeklődésre számot tartó (nem kizárólag muzsikusok életét-művét ismertető) sorozatban kapott helyet, arra készteti, hogy ezzel a munkával is alaposan megismerkedjen.

A szerzőről annyit árul el a borító fülszövege, hogy „író, tanár, zenekritikus, a Corpus Christi College professzora. Harminchat évig tanított filozófiát a Cambridge-i Egyetemen. 1996 óta ír operakritikákat a Spectator számára, rendszeresen közöl recenziókat komolyzenei CD- és DVD-felvételekről. Fontosabb művei: Schopenhauer (1999), Nietzsche (2001), Wagner (2002)”. Internetes barangolás eredményeképp azt is megtudni róla, hogy pedagógiai munkája a filozófia és az irodalom területét öleli fel, s mivel az információ e zenei könyvvel kapcsolatos, kiegészül azzal a megjegyzéssel, hogy számára különös fontossággal bír a zene is.

Mielőtt rátérnék a könyv ismertetésére, érdemesnek tartom visszapillantani a magyar nyelvű ismeretterjesztő zenei irodalom történetére. Az idegen nyelven nem értő nagyközönség számára a 20. század közepe táján rendre jelentették meg a közérthető, ugyanakkor széles látókörű munkákat azok a zenei szakemberek (nevezzük őket egyszerűen zenetörténészeknek), akik többsége külföldi egyetemeken végezte zenei (zenetudományi) tanulmányait, nem lévén hazánkban ilye fórum. Amikor – Kodály meggondolását követve – a Zeneakadémián létesült zenetudományi tanszék, a növendékek vagy az intézmény hangszeres (vagy karvezetés) tanszakáról kerültek oda, vagy feladva egyetemi tanulmányaikat tettek tanúbizonyságot a zene iránt elkötelezettségükről. Általánosságban elmondható, hogy zene-centrikusság sugárzik munkáikból, legyen szó történeti áttekintésről vagy analízisről. Aki ilyen olvasmányokon nevelkedett, ezt a fajta zene-közelséget várja a külföldi szerzőktől is.

Határozottan állítható, hogy Tanner nem tartozik ezek közé, s nem csak azért, mert szakmai életrajzából (is) lehet erre következtetni, hanem elsősorban leleplező erejű „személyes” megjegyzéseiből.

Érthető, hogy épp az ő könyve mellett döntött a kiadó, hiszen felépítését tekintve – a zsebkalauz-jellegből adódóan – könnyen áttekinthető, és külön fejezetekben foglalkozik az életmű jelentős alkotásaival. Az Előszó és a Bevezetés után „Tíz nagy Wagner-pillanat”-ot villant fel, A bolygó hollanditól a Parsifalig művenként egy-egy kétségkívül hatásos részletet, vélhetőleg személyes kedvenceit (A Rajna kincséből például „az üllők csengésétől kísért alászállás”-t „Nibelheimba a 2. és 3. jelenet között”). Aztán egy kis kulturális pletykarovat, „Néhány dolog, amit Wagnerről mondtak”, majd „Wagner életének krónikája”.Tény, hogy hálátlan dolog röviden felvázolni egy életet, de aki vállalkozik rá, annak madártávlatból is illenék ügyelni az arányokra, s ami azzal egyet jelent, a jelentős mozzanatokra koncentrálni. Ebben a közegben indokolatlanul bocsátkozik részletekbe pl. az egyik legterjedelmesebb szövegrészben. 1857 eseményeit így taglalja: „Wesendonck egy kis házat bocsát rendelkezésére a sajátja mellett; Mathildéval való viszonya intenzívebbé válik. Megszakítja a Siegfried komponálását, megírja a Trisztán szövegét, megzenésíti Mathilde öt versét, melyek közül néhányat később a Trisztán-ban is felhasznál” (ez utóbbi megjegyzése elnagyolt, s a Trisztán tárgyalásakor sem tér vissza rá).

Az első érdemi szakaszban mintegy félszáz oldalon taglalja Wagner életét és személyiségét, majd sorra veszi az operákat (az egyszerűség kedvéért így nevezve a színpadi műveket), A tündérektől a Parsifalig.

A tagolás áttekinthető, mondhatni, didaktikus: rövid bevezető, a cselekmény ismertetése felvonásonként, majd „kommentár”. A bevezetőkben és a kommentárokban derül ki Tanner idevágó irodalom-ismerete, idézetekkel teszi olvasmányossá – ha úgy tetszik: az érdeklődést felkeltővé – a szakaszokat. Ugyanakkor próbál közvetlen hangot is megütni, néha már-már megszólítva a hallgatót, máskor „szerintem” kezdetű megállapításokkal kommentálva-fűszerezve a közölteket. A cselekmény közlése a szövegkönyvek olvasmánynapló-jellegű ismertetése (leginkább a Tetralógia „ismertetésekor” kirívó) - és sehol nincs az az érzése az olvasónak, hogy akár csak egyszer is – ha nem is partitúrával, de legalább – zongorakivonattal végigkövette volna a műveket.

Óvatosan kell bánni a szerző stiláris megítélésével, ha nem eredeti nyelven olvassuk munkáját – de a rutinos fordító Rácz Judit munkáját kétségkívül megbízhatónak feltételezhetjük. Így Tanner marasztalható el, ha olyasmit ír például a Lohengrin III. felvonásánál, hogy „A nászindulónak nem kell olyan szögletesnek hangzania, ahogyan többnyire játsszák – szabadon áradhat, s az ütemvonalak nyugodtan figyelmen kívül hagyhatók”.

A walkür kommentárjában azt tudatja olvasóival, hogy „Amikor Sieglinde az erdőbe menekül, Wagner szanaszét dobálja a zenekart, fájóan disszonáns és metszően éles akkordokat szór a megriadt hallgatókra; ilyesmit még legalább ötven évig senki sem írt utána”.

Miután hangot ad annak a meglátásának, hogy a mai közönség zöme (!) kicsit unalmasnak és régimódinak találja a Tannhäusert, a kommentárban a következőt adja tudtunkra: „A bacchanália döbbenetes csúcspontját követő hosszú, szétmálló részben majdnem meg is találja a békét, de tudja, hogy Vénusz hamarosan készen fog állni egy újabb menetre, ezért a zene egyben azt is érzékeltetni, hogy Tannhäuser milyen mélységesen szeretne végre kikerülni az egész ördögi körből”. – Vajon milyen előadás láttán-hallatán vont le ilyen következményeket Tanner? S azt, hogy „Tannhäuser mindössze a csömör vagy az unalmas illendőség okozta fulladásos halál között választhat”… (nem beszélve „a posztkoitális kimerültség lankadt zenejé”-ről…)

Stilárisan kétes értékű lehet az eredeti, ha műgonddal is csak így adható vissza magyarul: „Kettősük utolsó szakaszának énekszólamai hemzsegnek a díszítésektől; karakterük valójában kifejezetten olaszos, de az ismerős stílus ezúttal új cél szolgálatában áll: egyik részről a gyötrő élet befejezésének lehetősége, másik részről az önfeláldozás igényének kielégítése fölötti eksztázis kifejezését szolgálja”. S akinek ennyi jó kevés, annak ott a folytatás: „Senta számára a beteljesülést a magasabb ügyért való önfeláldozás nyújtja – a lány egy George Eliot-hősnő in excelsis”.

Néha talán a tanár tör ki belőle, az előadó, aki előadásában – a hang elszáll alapon – valamely pillanat hatása alatt esetleg olyan fordulatot is megenged magának, amelynek tényleges realitás- és valóságtartama vitatható. Bulvárosodik a kalauz, ha a Lohengrinhez fűzött kommentár-szakasz e mondattal fejeződhet be: „Wagner nem hátrált meg a feladat elől, bár ha sejtette volna, mivel jár következő művének megalkotása és színpadra állítása, talán mégis megfutamodik”.

Máskor talán épp az bizonytalanítja el (habár nem első-könyves szerző!), hogy ismeretlen olvasóközönségnek ír, s megpróbál megfelelni a legkülönbözőbb elvárásoknak. Tehát, próbál populárisan fogalmazni, ugyanakkor mégis a mélység érzetét sejttetve: „Wagner egész életében a szerelem természetén töprengett, erre mégsem sikerült végleges választ megfogalmaznia. Azt persze megértette, hogy különféle szeretetek vannak, amelyeket a görögök különböző – sajnos ma már nem használt – terminusokkal illettek”.

Vajon angol humornak szánta-e a szerző a következő megjegyzést: „Csakhogy ekkor Telramund lép elő, megismétli felesége érveit, s az állhatatlan nép tűnődni kezd, vajon nincs-e mégis valami abban, amit mond – az efféle kiszámíthatatlanság szinte népbetegségnek mondható az operai tömegeknél, talán még inkább, mint a valóságos tömegek esetében”?

Az olvasó akarva-akaratlanul is szembesül olyan kérdésekkel, mint a fordító „felelőssége”, azaz, hogy mennyire kell/lehet pontosan (értsd, szó szerint) visszaadni az eredetit, s mikor szabad oldani a precizitás szigorán. Eltekintve attól, hogy minden nyelv gazdag szinonimákban, a fordítóra vár még az a feladat is, hogy ideális esetben olyan nyelvi leleményt alkalmazzon, amely által az eredeti szófordulatnak a hangulati értékét is visszaadja. (Továbbmenve: vissza kell-e adni minden esetben azt…)

Bármi állt is az eredetiben, furcsa azt olvasni, hogy „Wagnert Palermóban érte az első nagyobb szívroham; nem sokkal ezután egész pereputtyával együtt visszatért Bayreuthba, és megkezdődtek a Parsifal próbái”.

S bár lett volna lehetőség az életrajzi részben megemlíteni, Tanner a Rienzi bevezetőjéül közli (kiemelések tőlem – F.K.): Még ugyanebben az évben, miután a magdeburgi társulat megszűnt, Wagner Minna nyomába szegődött, s novemberben el is vette feleségül Königsbergben, ahol a rá következő áprilisban zeneigazgatói kinevezést kapott. Májusban, miután újra elcsípte az asszonyt, aki épp egy kereskedőért hagyta faképnél, Drezdában állapodtak meg.

A könyvön érződik a figyelmes munka, kifejezetten kevés olyan (helyesírási) hiba van, amilyenekhez a számítógépes-szövegszerkesztős világunkban hozzászokni kényszerültünk.

Még arra is futotta a szerkesztői körültekintésből, hogy szakma ellenőrzésről is gondoskodott (Mikusi Eszter). Több szem többet lát – de mégsem akadt meg egy szarvashibán: Siegfried aligha ránthatta ki a Nothungot a fából A walkürben, hiszen akkor még csak egy kéjes gondolat sem volt…

Egy másik tárgyi tévedés is szerepel a könyvben – akár szerzői, akár fordítói hiba; mindenesetre, a szakmai ellenőrzés ellenére is úgy tűnik, mintha Lehár műve lenne A windsori víg nők (244. oldal) - s ezen az sem szépít sokat, hogy szerző és cím nem szerepel együtt a „Mutató”-ban.

Tanner korunk embere, korántsem „szobatudás” – eleget kíván tenni annak az elvárásnak, hogy kitérjen a napjainkban igencsak aktuálisnak érzett problémakörre, tehát afféle függelékként hozzáilleszt egy fejezetet „Wagner, a zsidók és a nácik” címmel.

A kötetet válogatott irodalomjegyzék, valamint Wagner műveinek CD- és DVD-felvételeihez szánt útmutató teszi teljessé – mármint, az angol nyelvű olvasóközönség számára. Sajnos, ez kevéssé hasznosítható a magyar olvasók számára. Ezúttal hiába keresünk kiegészítéseket, amelyek a magyar nyelvű irodalomban adnának eligazítást, netán a nálunk is hozzáférhető felvételeket térképeznék fel. Amióta a magyarul olvasható zeneirodalmi kiadványok jelentős része fordítás, több kiadvány esetében találkoztunk ezzel a hasznosnak bizonyuló, kiegészítő gyakorlattal (kiváltképp operakalauz jellegű kiadványokban). Akkor sem lett volna felesleges, ha a magyar szerzők munkáihoz napjainkban legfeljebb antikváriumokban lehet hozzájutni. Számomra – s e véleménnyel aligha vagyok egyedül – Kroó György könyve az ideális Wagner-könyv, amely egykor a Kis zenei könyvtár sorozatban jelent meg. Igaz, nem zsebkalauz, de breviárium!

Fittler Katalin