FITTLER KATALIN
Nagyon rövid bevezetés – ez az alcíme a Rózsavölgyi és Társa kiadó és a Művészetek Palotája közös könyvsorozata nyitó kötetnek. Mint a tervezett folytatásból kiderül: valamennyi más-más szerző műve. Az elsőséget nyilvánvalóan a címének köszönheti ez az írás, hiszen madártávlatú áttekintést sugall.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző zenetörténész, a Cambridge-i Egyetem professzora, aki szaktanulmányokon túl már nyolc önálló kötetnek a szerzője. Méltán kelthet érdeklődést az is, hogy ezt a könyvét 12 nyelvre fordították le. És egyáltalán, mindig érdekes olyan szerző munkáját olvasni, akinek más a zenei anyanyelve, aki – iskolázottságából adódóan – más szemszögből nézi a világot, esetünkben a zenét.
Azaz, már az is izgalmas, hogy eme sokjelentésű „gyűjtőszóból” mit tekint vizsgálódása tárgyának. A könyv elolvasása után az első érzésem az volt, hogy agyonhallgatásra méltó, majd hamarosan úgy döntöttem, hogy potenciális olvasóinak a tájékoztatása magasabbrendű szempont.
Elvileg azon az állásponton vagyok, hogy minden megjelenés örvendetes – bármely olvasnivaló hasznos valakinek; értékelni csak azt lehet, ami megjelent, csak azok a gondolatok képesek hatást kifejteni, amelyek eljutnak valaki(k)hez, tehát ha lehetőség van a továbbgondolásukra. Gyakorlatban persze már nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen ha áttekinthetetlenül nagy a kínálat, könnyen megriad a kiválasztás munkájától még az őszinte érdeklődő is.
Amióta magyar nyelven olvashatunk zenéről (zenetörténetről, zeneirodalomról, stb.), felhalmozódtak azok az írások, amelyek részben elévültek, például, mert a bennük közölt adatok – a későbbi kutatások eredményeként – módosultak. A nyomtatott sajtó természetéből adódóan, továbbra is olvashatóak, s a körültekintő érdeklődő azon veszi észre magát, hogy eltérő adatok bizonytalanítják el. Gyakran előfordul, hogy a legújabb kutatási eredmények – mivel a muzikológia a specializálódás irányában halad – belterjesek maradnak, azokhoz sem jutnak el, akik a zenei praxisban hasznosítani tudnák. Az időnkénti nagy összefoglaló munkák hálátlan feladatára alig akad vállalkozó, így általánosan érvényben marad a hallgatólagos megállapodás, miszerint egymás tőszomszédságában megférnek a kisebb és nagyobb értékű, többé és kevésbé megbízható adatokat tartalmazó könyvek. (Zárójelben jegyzem meg, nem jobb a helyzet az elektronikus sajtó esetében sem. Megbízható és tárgyi tévedésektől hemzsegő címszavak egyaránt találhatók az internetes oldalakon – s aki egymásnak ellentmondó adatokat talál, hasonlóképp tanácstalan marad.)
Amióta megannyi kiadó egymástól függetlenül (összehangolatlanul) alakítja kiadói programját, nehezebb figyelemmel követni az újdonságokat. Az érem másik oldala, hogy összességében valamely szakterületen talán több kiadvány láthat napvilágot. A most megjelent, sorozat-kezdő kötet egyszer-használatos olvasnivaló. Hét fejezete nem több, mint egy-egy rögtönzött eszmefuttatás, afféle szabad gondolat-társítások sorozata, amelyek között szerves kapcsolatot az oda-vissza hivatkozások jelentenek.
Egy-egy fejezeten belül rengeteg az „egy helyben tipródás”, amikor leáll magyarázni valamit, ami vélhetően sokaknak tűnt amúgyis evidensnek. Ráadásul, a zsákutcából kiérve sem leszünk okosabbak… Máskor közhely-határokat súrol, már-már a Wozzeck Kapitányának okoskodására emlékeztető módon. Az pedig talán már részben az olvasó hibája, hogy újra meg újra hinni akar a szerzőnek, odafigyel újabb, nemritkán frappánsan felvetett témájára – és megint csak csalódnia kell.
Egy kiragadott részlet a könyvből: „Azt mondhatnánk, hogy a zenetörténet lényegileg nem lenne más, mint úti beszámoló a zeneművek képzeletbeli múzeumában megtett sétánkról. Így visszajutunk ahhoz a gondolathoz, hogy a zene nem valamilyen tőlünk független dolog, ami ’csak úgy ott van’. Ha a zenével foglalkozunk, önmagunkkal foglalkozunk.” S utána, kegyelemdöfésként ott áll, új bekezdésben, afféle konklúzióként a zárómondat: „Nehezen lehetne ez másként, amennyiben a zene valóban képzeletbeli tárgy.” (84. oldal)
Ha a fejezetcímek kerekasztal-beszélgetések témái lennének, minden bizonnyal eredményre jutnának a résztvevők. Így minden közlésnek helyi-értéke van csupán, s a magyar olvasó haszna a hivatkozásokra korlátozódik. Ily módon értesülünk további (leginkább angol nyelvű) olvasnivalókról (ha szerencsénk van, idézett belőlük a szerző, s így mentesülünk az utánajárás és az idegen nyelvű olvasás fáradságától), amelyekkel egyetért, vagy pedig amelyekkel nagyon nem ért egyet a szerző.
A magyar olvasó csak annak örülhet: nem neki szánták a leírottakat, hozzá csak afféle „talált tárgyként” eljutott ez a könyv. Eljátszhat a gondolattal: vajon eredetileg milyen olvasóközönségnek szánta a szerző? Néha olyan evidenciákat taglal, amelyeket egy hosszabb gondolatmenetben pihentető intermezzóként lenne érdemes megemlíteni, máskor meg kiragadott jelenségeket részletez (anélkül, hogy kiderülne, milyen meggondolás alapján esett rájuk a választása).
Még zeneakadémiai diákként örököltem a jótanácsot: írásnál-olvasásnál egyaránt tegyem fel a kérdést: „mit tudtunk meg mindebből?”. Nos, nincs olyan fajtája (stílusa, műfaja, stb.) a zenének, amelyhez közelebb kerülnénk a könyv elolvasását követően.
Néhány extrém mozzanat esetleg utána-keresésre sarkallhatja a buzgó érdeklődőt (kiváltképp, ha érzelmileg „érintett” az ügyben), így például a 7. fejezet (A zene és a nemi szerepek) néhány meghökkentő információja illetve feltételezése. (Nem Cook állítása, nem is saját kutatási eredményként tünteti fel, mégis, azáltal, hogy kisterjedelmű könyvében helyet szentel neki, nyilván fontosnak tartja, hogy felhívja olvasói figyelmét például arra a hirdetésre, amely homoszexuális szerzők között sorolja fel Schubertet és Chopint…)
„A zenében rejlő paradoxon” például érdekes alcím – de itt is kedélyborzolóm magyarázkodással veszi el a kedvet a figyelmes továbbolvasásról: „A zenét az időben éljük át, de ha bármit kezdeni akarunk vele, például meg szeretnénk érteni, ki kell szakítanunk az időből, vagyis ebben az értelemben meg kell hamisítanunk. A meghamisításnak ezt a folyamatát ráadásul nem is tudjuk elkerülni, lényegi részét képezi magának a zenének.” (82. oldal)
Vannak monográfusok, akik érzelmileg elkötelezettek – kedves szerzőjüknek szentelik életüket. Mások – nehogy érzelmi elfogultsággal legyenek vádolhatóak számukra közömbös szerzővel foglalkoznak. Ebből a könyvből nem derül ki, hogyan viszonyul a zenéhez, s azon belül egyes (zenetörténeti) komponistákhoz a szerző. Egyáltalán, az összes esztétizáló megjegyzése során nem bukkant fel szempontként a szépség (mint olyan – mint koronként változó, részben történetileg meghatározott, részben személyes) kategóriája. Hasonlóképp hiányolható az előadóművészetnek, mint olyannak nemcsak az említése, hanem a sokrétű (többek között az alkotókkal kölcsönös kapcsolatot tartó) tényezőként való számontartása. Talán nem túl önkényes megállapítás, hogy e könyve megírásakor – talán épp a potenciális olvasóközönség arctalansága miatt – a szerző nem valamiféle tudásanyag átadására törekedett, hanem megelégedett azzal, hogy monologizáljon (egyoldalú beszélgetést folytasson), hivatkozásokkal biztosítva magát a csapongó gondolatok ellen.
Ugyancsak a fülszöveg tájékoztat arról, hogy a szerzőnek az „érdeklődési területe Beethoventől az interpretáció-analízisen át a zenekultúra és a multimédia vizsgálatáig számos témát felölel.” Sajnos, vizsgálódásait kiterjesztette a népzenére is, oly módon, amely korántsem csak a szakterület kutatóinak a nemtetszését váltja ki. Egyrészt egységként tekinti (mintha lenne népzene, mint olyan) – másrészt pedig úgy manipulál vele, hogy az olvasóban felmerül a kérdés: milyen népzenei élmények birtokában képes ilyesmiket állítani.
Diákként mindig értetlenül fogadtam, ha gyakorló muzsikus kirohanást intézett elméleti könyvek ellen (meghökkenve hallgattam, amikor zeneszerző úgy nyilatkozott, hogy a zenét csinálni kell, nem pedig beszélni róla). E könyv olvasása közben kezdtem megérteni álláspontjukat. Talán nekik már korábban jutott hasonló olvasnivaló…
Fittler
Katalin
