UNGÁR ISTVÁN

ELKÖSZÖN A ZENE

II. rész

Szimfónia, opera, kórusmuzsika

J. Haydn 94. szimfóniája, G-dúr („Üstdob”) címadó II. (C-dúr) tétele együgyű dalocskára épül. Bóbiskolásra csábítja hallgatóságát. A szerzőnek az volt a „nevelő” szándéka, hogy egy jól irányzott üstdob-pofonnal a kellő – legálmosítóbb – pillanatban alaposan észhez térítse és figyelemre ösztönözze közönségét. Haydn egy jó poénért, csattanóért nem kellett, hogy szomszédoljon. Túl a 70. életévén is pazarul mókázott. Ami ezt a C-dúr variációs tételt illeti, nemcsak ebben a legendás – lényegében a tétel elejére időzített – dobütésben van huncutság, hanem a befejező codában is. Ránk kacsint és álomszerű ködfátyolt ereszt a gyermekdalszerű, egyszerű melódiára, mintha odafentről most is azt lesné, mennyire csigázta fel kíváncsiságunkat. Egy I. fokú mellékdomináns szeptim akkorddal (b!) fűszerezi meg a téma indító négy hangját, majd az ötödikre ráemeli az alaphang (c) kis nónáját (desz). Játék? Nincs igazán nevethetnékünk, mi több, inkább elszorul a szívünk, amint megértjük, hogy ezek az ütemek becsukják a varázsdobozt. Kicsit könnyesen, de azért mosolyogva elköszön a zene.

Operaszínpadon igen szokatlan a meghitt, bensőséges befejezés. Ilyen kivételes példa Verdi 1871-ben komponált műve, az Aida. Csodaszép bel cantóival nyitotta meg kapuit a kairói operaház, sajnos a mester távollétében. A zárójelenet egyedülálló az egyetemes operairodalomban. A sziklasírba zárt Radames és a hozzá belopódzott Aida égi reflektorok fényében felcsendülő Gesz-dúr hangnemű duettje – amelyet először felváltva, majd együtt énekel a szerelmespár – a külső világtól teljesen elzárt, fagyos sötétségből, a kínhalál árnyékában tör utat a mennyei birodalom letisztult, örök boldogsága felé. Az oktávra felkapaszkodó nagy szeptim a beavatottak éneke, azoké, akik bizonyosan elnyerik az égi bebocsáttatást. A mű végén a vonóskar földöntúli, a szférák magasságába emelkedő harmóniájából kiemelkedik egy meseszép hegedűszóló. Felidézi a szerelmesek egyszólamú kettősének időtlen motívumát, átengedve azt az örökkévalóságnak. Egyúttal megrendítő egységbe olvasztja a túlvilágon is egymást ölelő fiatalok dalát a viszonzatlan szerelemtől megroppant, minduntalan imáját rebegő, sorsával soha meg nem békülő Amneris jövőtlenségével: „Béke, én hősöm, béke, béke.” Évek, évtizedek telhettek el, de az evilági bajoktól megszabadult szerelem magasztos emléke múlhatatlan s irigylésre méltóak lassan tovaszálló, elköszönő piapianissimói. Miközben szánjuk a beteljesületlen szerelem súlya alatt megtört Amnerist és csodájára járunk Aida - Radames halhatatlan szerelmének, csak egyvalami nem jut egyáltalán eszünkbe: a halál, a vég, az elmúlás. Mialatt ismét kivilágosodik a színházi nézőtér, bizonyosan sokakba befészkeli magát a megválaszolhatatlan kérdés: lehet, hogy a túlsó part sokkal szebb, mint amit gyarló fantáziánk felfoghat? A 200 esztendeje született Verdi immár 112 éve tudja a választ.

„Ha majd el kell mennem innen,

Engedj győzelemre mennem anyád által, Krisztusom!

És, ha testem meghal, adjad,

Hogy lelkem dicsőn fogadja a pálmás Paradicsom!”

/Jacopone de Tode: Stabat Mater – Babits Mihály fordítása/

Quattro pezzi sacri – ez a címe Verdi 1883 és 1897 között komponált négy önálló kórusművének. A hatalmas életmű nem egy nagy operával, hanem ezzel a négy szent énekkari darabbal zárul, amely közrefogja a Falstaff 1893. évi milánói bemutatóját. Közülük három szerzeményt liturgikus szövegre komponált Verdi (Ave Maria, Stabat Mater, Te Deum), míg egy Dante Isteni színjátékának paradicsomából ragad ki részletet (Laudi alla vergine).

A vegyeskarra és zenekarra írt Stabat Mater, akárcsak a monumentális Requiem, magában hordozza az operaszínpadtól elválaszthatatlan Verdi drámai anyanyelvét. Katartikus indítása, páratlan szépségű, lírai bel cantói, az egész művet végigkísérő feszültség szinte színpadra kívánkoznak. Utolsó szakaszában – amelyből a fenti idézet való – a kilencedik X közelében járó mester végső kirándulásra készül. Veszi a csomagját, úti cél a Paradicsom, ahol már várják a Falstaff mesevilágának tündérei. Végighaladhatunk azon az akkordsoron, amely fok-fokról követi a mennyei lépcsőkön felfelé lépdelő és az Ígéret Földje irányába tartó zeneköltőt. Meg is érkezik oda, ahol osztozik az angyalok glóriájában. Vakító, ragyogó magasságból zuhan vissza mélységes sötétségbe Verdi Stabat Matere.

„…mit sem tud, sem bír elbeszélni, ki visszatér e magasabb világból.”

/Dante: Isteni színjáték, Paradicsom – Babits Mihály fordítása/

Dante Isteni színjátékának harmadik szintje – a Paradicsom – szolgál alapul az a cappella Laudi alla vergine c. G-dúr nőikari gyöngyszemhez. Ez a kórusdarab maga mögött hagyta az operaszínpadot. Miniatür, kristálytiszta, törékeny női kar. Leheletfinomságát hangszerektől is óvta a zeneszerző. Ugyanúgy míves remekmű, mint a nagy terjedelmű operák, ha ugyan nem még inkább az. Ezzel a végsőkig letisztult kórusművel nem egy tétel, nem egy zenemű, még csak nem is egy zenei műfaj köszön el, hanem a 84 éves géniusz azzal a szerénységgel, amely egész életét jellemezte. Elköszönt és pár év elteltével távozott. Aki eljut majd valaha a Paradicsomba, az rá fog lelni, hiszen ott az ő helye.

Beethoven 5 tételes VI. „Pastorale” szimfóniája lényegében programzene. A tételcímek, a 3 egybekomponált, színpad és szereplők nélküli, cselekményt is magában foglaló jelenet Beethovenhez méltó merész vállalkozás volt. A későromantika egyik igen kedvelt műfajának, a szimfonikus költeménynek megjövendölése. Kettős attacca kovácsolja egységbe a 3 utolsó tételt. A III. (Falusi mulatság) tételbe a természet hirtelen támadt, fenyegető haragja által belefojtott jókedv, a tomboló, őrjöngő, egyszerre impozáns és félelmetes, vad vihar (IV. tétel) s annak engesztelő, felfrissült környezetbe érkező, a mérgét kiadva engedékeny, immár higgadt, ünnepi átlépése a végtelen nyugalmat árasztó záró hálaének (V. tétel) himnikus hangulatába – nem más, mint a szimfónia „Fináléja”. A 6/8-os ringató ritmika, a Beethoven művekre nem oly jellemző, rendkívüli dallamgazdagság Petőfihez hasonlóan jut el – a koraromantika pátoszától kísérve – a természet dicséretéhez. A megszelídült vihar, a lelkes megfürdőzés az újjászületett tájban megindító vallomás-zene által, egy halkszavú imádságban csúcsosodik ki. Ennek csendességével köszön el, akár az Op. 109. és a 111. zongoraszonáta. Egy háromnegyedórás szimfónia csitul el e hálaadás jegyében. Így enged magunkra.

A természet védelmét kereső nincstelen vándor imája tölti be Kodály Zoltán Esti dalát. A női-, férfi- és vegyeskarra ültetett népdalfeldolgozás vegyeskari változata a Pastoral szimfóniával azonos F-dúrban íródott. Egy bujdosó magyar népdal: „Erdő mellett estvéledtem…” ihlette Kodály Zoltánt egyik joggal legnépszerűbb kóruskölteményének megírására. A magyar népdal volt múzsája. Aligha van olyan magyar karénekes, aki ne énekelte volna valamelyik szólamát. Megunhatatlan, - ahogy ez már a remekművek velejárója – mindig találunk benne új felfedezni valót. A vegyeskari változatban – csakúgy, mint a másikakban – a népdal a legfelső szólamé. A triós jellegű szerkezet két tartópillérében a többi, aláfestő, dúdoló szólam emeli uralkodói magasságba a dalt. A felhangok sorrendjében belépő vegyeskari dúrhármas szövegtelen, tiszta harmóniáját a tenor c-ről cisz hangra történő felkúszása töri meg. A harmadik versszakban – formailag a visszatérésben – a szerző változtat az eredeti ritmikán. A kompozíció befejezése előtt szünetekkel megszakított nyolcadpárok szegődnek a lassan elszunnyadó vándor fáradt álma mellé, hogy vigyázzák, őrizzék azt. Elnehezült szeme lecsukódik s ő valóban elszenderül.

Amíg a Beethoven-szimfónia vége egy ima, addig itt az egész kórusmű az. A harmadik rész kísérőszólamaiban megbúvó akkordváltások titokban történnek: nem a szöveggel egyszerre. Az „… Adjon Isten jóéjszakát…” szavanként akad el s merül az alvásba menekült, szegény földönfutó pihentető álmába. A „… jóéjszakát…” meg nem megszakított, de az azt közvetlenül megelőző ütemek egyre halványuló szavaira egy I. fokú mellékdominánst rendel alá Kodály. (Mennyire más ez, mint a Haydn-szimfóniában!) Majd moll VI. fokra süllyedünk (desz-f-asz) s talán az ég is elküldte már „szent angyalát”, hogy védje a kimerült vándor nyugalmát. Sóhajszerűek a pauzákkal elválasztott nyolcadpárok, amelyekben egybemosódik a béke és a szomorúság. Leereszkedik az esti szürkület, ránehezedik a tájra. Mielőtt azonban végleg szem elől tévesztenénk, mielőtt elnyelné őt a mindenség homálya és elveszne a végtelen ködében, a szoprán az alap- f hangról dúdolva vonul fokonként fel b-ig (f-g-a-b), ami a mindent feloldó F-dúr hármashoz vezetne, ha… Ha itt meg nem torpanna a kórusmű. Lélegzetelállító pillanat, némaságba borul a darab. Még nem, még nem kapjuk meg a megváltó F-dúr hármas harmóniáját. A szünetet tartalmazó négynegyedes ütem első felében hallgat el az egész énekkar s majd hangsúlytalan helyen, az ütem második felében kapjuk meg a várva várt, mindent elrendező tonikát. Mire képes egy félütemnyi szünet és egy dúrhármas?! Kodály 1938. évi Esti dalában mindenre. Igazi béke száll a tájra, beköltözik a szívünkbe, s ott belül suttogja jólesően, mégis szívfacsaróan. „Adjon isten jóéjszakát!” Ez visszhangzik bennünk jóval a mű elhangzása után is. Áhítatos esti imának voltunk részesei, amelyet a természet oltalmazó templomában rebegett el egy embertársunk. Ő mély álomba merül, és ezáltal elköszön a zene, egyúttal ELKÖSZÖN A ZENEÍRÓ.

Könnyű a zeneszerzőnek! Amennyiben például Wolfgang Amadeus Mozartnak hívják s épen a Don Giovannin dolgozik, csak rákontrázik a félhang értékű d alapú basszusra nagy szinkópás d-moll hármashangzatokkal és már az első ütemben betonba döngöli a hallgatót. A zeneírónak ez nem adatik meg. Pedig milyen jó is lenne az első mondattal lebilincselni az olvasó figyelmét, vagy úgy venni búcsút tőle, mint az Esti dal. Aki zenéről beszél vagy ír, számoljon eleve a kudarccal. Mégis az jár legközelebb a célhoz, akit dadogásra kényszerít, akit tapinthatóan zavarba hoz a feladat, aki leginkább keresi a megfelelő szavakat. Valaha így mentegetőztem védendő első zeneírói próbálkozásaimat és botladozásaimat. Ma is azt gondolom, igazam volt.

Az a mondat, amely így kezdődik: Bach Air tétele arról szól, hogy…, az csakis bődületes marhasággal folytatódhat. A művészetben az okoskodás bűn. Hitelesebb, ha ún. magyarázatunk esetlen, mert őszinte. Az arisztokratikus, magabiztos kioktatás viszont blőd hazugság, ártalmas és rombol.

Akkor az lenne tisztességes, ha meg sem kísérelnénk beavatni az amúgy a művészi szépségre fogékony, ám önhibájukon kívül avatatlan rászorulókat? Természetesen nem! Sőt, az bizonyosan tisztességtelen volna. Hagyjuk, hogy rezzenéstelen arccal hallgassák a 104. (Londoni) Haydn-szimfónia Menüett tételének sziporkázó humorát, mert nincs semmilyen támaszuk, hogy meghallják és felfogják azt? Hagyjuk, hogy Beethoven III. Leonóra nyitányának extázisban toporzékoló, az önkívület határát súroló nónakkordja egy kicsit se zavarja a koncertlátogatók jelentős hányadának magára erőszakolt sznob-nyugalmát?! Hagyjuk, hogy iránymutatás híján zeneszerető emberek a Kodály Páva-variációk apoteózisa után csak a ruhatári tülekedéssel törődjenek?! Mindezt tétlenül vegyük tudomásul?! És mi van a többiekkel, a „mindenkivel”?!

Meggyőződésem szerint az erre hivatottak legfőbb kötelessége: megtanítani a csodálkozásra. Persze ez csak akkor lehetséges, ha ők maguk is képesek csodálkozni. Nem kell mindenáron megfejtendőnek tekinteni, ami nem az. Röviden szólva: magától értetődik, hogy kell beszélni és írni a zenéről, valamint számolni a kudarccal.

Bárdos Lajos tanár úr, aki zenei titkok egész sorát tárta fel előttünk a Zeneakadémián, egy ízben azzal a félig-meddig költői, de azért mégiscsak töprengő kérdéssel fordult felénk, hogyan lehetséges az, hogy valaki évszázadokkal ezelőtt különböző pöttyöket ír néhány vonalra és egy másiknak ettől évszázadok múltán megdobban a szíve?! A választ ott találjuk a gyönyörű kérdésben, de azt mégse mondtuk ki. Drága Tanár Úr! Ezt a hiányérzetemet szeretném pótolni. Zenetanár lettem magam is. Évtizedeken át tanítottam, írtam, előadásokat tartottam. Amennyire tehetségemből futotta – többek között éppen Tanár Úr csodálatos útmutatását követve – mélyen beleástam magam a zeneművészet rejtelmeibe. Arról szeretnék számot adni a szerencsés égi növendékek zenepedagógusának, hogy hosszas és alapos vizsgálódásaim, utánajárásom, hova is vezettek. Mindennél fontosabb megállapítás tett pontot kutatásaim végére. Ezt megosztom Tanár Úrral. Tudom, hogy örömet szerzek vele. Hála tanítva nevelő, hihetetlen éles szemmel és nyitott szívvel, a zenén túl diáklelkünket is értő, felejthetetlen óráinak, áldásos – ahogy nekünk szánt 1966-os búcsúajándékait dedikálta – „közös munkánk” máig ható gyümölcseként, igenis bátran és nyíltan le merem írni: nem tudom. Az lenne csak az igazi baj, ha ostobán az ellenkezőjét képzelném. Hiszem, hogy odaát ezért egy kicsit büszke a volt, jelen és jövőbeli örök tanítványára. Drága Tanár Úr! Annyi minden mellett, ezt is köszönöm! Most azonban nagy-nagy szeretettel elköszönök.

Kedves Olvasó! ELKÖSZÖNT A ZENEÍRÓ.

A tanulmány szerzője a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy. Fotójának forrása: orseg.blogspot.com

·