Adam Zagajewski KÖLTEMÉNYEI

ADAM ZAGAJEWSKI (1945): Költő, esszéista, az egyik legrangosabb kortárs alkotó, az irodalmi Nobel-díj várományosa. Filozófia szakon szerzett diplomát a krakkói Jagelló Egyetemen. Az ún. Új Hullám, másképpen a 68-asok költőnemzedékének vezéralakja. 1982-ben Franciaországba emigrált, 2002 nyarán visszaköltözött Krakkóba. Az ezredfordulótól tavaszonként a Houstoni Egyetem vendégprofesszora. Művei franciául és angolul is megjelennek. Válogatott verseinek magyar nyelvű kötete Bármi is történt címmel 2004-ben jelent meg az Orpheusz Kiadónál, Zsille Gábor fordításában.

A VELED HALLGATOTT ZENE

A veled hallgatott zene

több volt, mint zene,

és az ereinkben úszó vér

több volt, mint vér,

és az öröm, mit átéltünk,

valódi öröm volt,

és ha ezt bárkinek is megköszönhetem,

hát köszönetet mondok most,

mielőtt túl késő lesz

és túl nagy a csönd.

CSELLÓ

Akik nem szeretik, csak

mutáló hegedűnek mondják,

mit elzavartak a szólamból.

Ez korántsem igaz.

A cselló számos titoknak őre,

ám sohasem zokog,

csupán mély hangján dúdol.

Mégsem kerekedik mindenből

dallam. Olykor mormolást

vagy suttogást hallasz:

magányos vagyok,

nem jön az álom.

ANTON BRUCKNER

A fénylő, sík rétekről lóhere illatoz.

Barokk templomok nehezednek a földre.

Fuvarosok falnak a ködben, míg halkan sírnak a ludak.

A Duna lecsiszolt köveken hömpölyög, gyakorlott

előadásmóddal, akár a félénk Démoszthenész.

A csatornákban szalmaszálakért futkosnak az egerek.

Lámpák himbálóznak a komor kerengőkön,

s az árnyak rémülten hátrálnak a falhoz.

A verebek emberi nyelveken próbálnak szólni.

A lovak szőre alkonyatszín, az istállókban mélysárga

szalma, a folyók lélegeznek, a tengerek vörösre fagynak.

A világ túlságosan is anyagi, sűrű, állandó,

ha változik is olykor, tapodtat sem mozdul;

a tükrök belefáradtak, hogy szüntelenül ugyanazon

tárgyakat mutatják, s még a visszhang is dadog.

A kimeszelt ház küszöbén egy fiúcska áll,

arca csúnyácska, nyaka nagyon is vastag –

jólelkű és jámbor, a lányoknak mégsem tetszik.

Hátán aprócska batyu, lábán behemót bakancs.

A tetőről vízcseppek peregnek csodálatos rendben,

a kút kereke nyikorog, a székek sugdolóznak.

Hol a határ a szférák között? Az őrök ugyan merre?

Miben hasonlít két eltérő elem, az ólom és az oxigén,

a tehetetlen kőfal és a zene, mely lélekszakadva

fut, mintha meg akarna szabadulni a kürt és

a trombita társaságától, jóllehet sorsa örökre

egybeforrt velük; és az állatbőrrel bevont dobok

együtt rohannak a brácsák könnyed szólamával,

együtt úsznak egy álombéli tánc ritmusára, mit

a túlsó oldalról cibáltak át, mely láthatatlan s néma,

és kifúlnak e rohanástól, melyből nincs menekvés;

az itt-ott csillogó Duna és Linz kéttornyú temploma,

hogy még a nagy Bécs, hol a császár arany magvait

dúsan termő kertekbe ültetik, még az is a háttérben marad,

mintha csak egy jelentéktelen pont lenne a térképen.

Anton Bruckner elhagyja a szülői házat.

HÁROM HANG

Már gyülekeznek szobámban az alkonyi felhők.

A szürkület árnya szelíd kívánságokat támaszt.

A rádió az Ének a Földről-t sugározza Mahlertől.

Az ablak előtt gondtalanul fütyülnek a rigók.

Mindeközben vérem fojtott susogását is

hallom (mintha hó szállingózna a magasból).

E három hang, e három idegen hang árad

felém, ám semmit sem akar, semmit sem

ígér. A mélyben, valahol a szomszéd mezőn,

felsorakozik hosszan s már készülődik az éj

menetoszlopa, átitatva tompa suttogással.

SZÉL AZ ÁGAK KÖZT

Szél az ágak közt, elveszett, álmatag.

Ő, a nagy utazó, világfi, duhaj krónikás –

és a fák, mik semmit sem tudnak,

sehol sem jártak, falábbal, vidékiesen.

Szél az ágak közt. A zenét az ilyen

találkozások szülik. Alpesi vitorlások,

derékba tört fenyők, álmoktól kerek

árbocok. Az ágak, akár a vágyak:

macskamozgással törnének a végcél

felé, oda, ahová Mozart a Requiem

egyes részleteiben eljutott.

FRANZ SCHUBERT SAJTÓKONFERENCIÁJA

Igen, fiatalon haltam, igen, szerettem,

éreztem, miként árad szerte a fény,

ujjaim hegyén szikrák születtek,

igen, csak kevés időm volt, nem tudtam,

mennyi, sajnáltam Gretchent, az ifjan

elhaltakat, a viszonzatlanul szeretőket.

Úgy van, a láng nem volt néma, igen,

jeges erdőkön futottam keresztül,

hótól űzötten, aranyszín csillagoktól

és az újszerű stílustól; nem, nem

rendőrök voltak, magam sem tudom,

tán az ördög. Nem voltak korszakok,

csak a zöld fű, kőrisek, moccanatlan

tárgyak, szitakötők a tavacskák fölött,

nem voltak korszakok, csak a fapadló,

hallgatag karosszékek, igen, Bécs,

a kávé íze, mely ma is ugyanaz,

galambok az ablakpárkányon. Nem,

nem láttam előre a Népek Tavaszát,

nem tudom, nem emlékszem, e kérdés

túlontúl személyes. Nem, nem ismerem

Wagner zenéjét. Vajon megérthetjük

egymást? A bánatról, de még

az irigységről sem tudom, sorsszerű-e,

vagy csak egy felhúzott kesztyű,

a gyöngéd hópelyhekről sem tudok,

hacsak nem változnak hóviharrá.

Az a haragoszöld szemű lány.

Végzetem túl nagy volt, akár egy sátor,

szívem otrombán zakatolt a hatalmas

termekben. Igen, a tehetség olyan,

mint a szétrágott, keserű kávészemek.

Igen, rettegtem, minden ellenem tört,

a zsoldosok serege rám rontott,

na de uraim, ugyan miként

hasonlíthatnak Nelson admirálishoz,

úgy van, az árnyak hatalmasra nőttek,

a suttogások a katedrális harangjaiként

zengtek, a látszat ellenem hazudott,

igen, úgy van, elismerem, időnként

hibáztam, honnan tudhattam volna,

hogy én vagyok Schubert, formálódtam,

kerestem az utat, a színt, ezért, hogy nem

ismerhetnek engem, csupán a visszhangom.

Igen, abban a szorosban jártam,

ahol a szenvedés énekszóba fordul,

igen, örökzöld erdők és a sohasem

viszonzott szerelem, a közömbösség

öröme, akarom mondani az önkifejezés

boldogsága, félúton élet és halál között,

pontosan félúton, igen, ott úszik felénk

még a táncosok mámora, bár ők

az emlékezet zselatinjába dermedtek.

Ne fordulj hátra, ne tévessz irányt,

igen, magától értetődő, az élet

nem foglalható dalba, hisz’ a dal csak

Noé apró bárkája, az urak ezt nagyon

jól tudják, nincs emberiség, csak

fajok, nincsenek virágok, csak egyedek,

nincsenek illatok, csak elnevezések, mi

pedig vadul és dúsan tenyésztünk, akár

egy rét, gazosan, szélfúttan, pitypanggal

és vadrózsával, színek és hangok

roppant sokaságában, szenvedélyesen

és némán, engedelmeskedve a pihegő

küldöncök szavának, vigadozva,

bűnben és imádságban, reggel és

este, unalomban és kacagva, tartott

az időtlen tánc, májusban, júniusban,

oly sok minden megtörtént, félelem és

játék, megvágott ujjak, eltátott szájak,

a valóságban vagy csak álmainkban

elcsattant csókok, copfok, kalászok,

pillantásaid, egy veranda, csend és

a semmi, az ősz bíbora, igen, mindenre

emlékszem, a pacsirtákra a nyurga

szárakon, a mákgubókra, a mogyoró-

bokrokra, a város meleg tégláira,

a szürkületbe vesző hangokra, az éjre –

a dobozra, melybe a gyermekek kincseiket

rejtik, az álmot s a virrasztást, Vénuszt

a sápadt égbolton, a hidegtől reszketve.

Igen, mégiscsak jobb most így, dalolva,

hogy csak két ajkam társalog egymással

a zongora csillogó szmokingja mellett,

igen, már fáradt vagyok, nem, ezt

nem panasznak szánom.

(Zsille Gábor fordításai)