ZENÉVEL LEKÖTNI AZ ENERGIÁKAT

Az utóbbi időben talán nem is volt még egy tévé-műsor, amelyről ennyit beszéltek volna: az első televíziós komolyzenei tehetségkutató, a „Virtuózok” heteken át az érdeklődés középpontjában állt, kapott kritikát, elismerést, dicséretet, és mindenekelőtt – rendkívül magas nézettséget. Az első széria tanulságairól beszélgettem Szenthelyi Miklóssal, aki nem csupán zsűritagként vett részt a műsorban.

A Virtuózok zsűri tagjai balról jobbra: Némethy Attila, dr. Batta András, Miklósa Erika, Szenthelyi Miklós és Kesselyák Gergely

(A kép forrása:www.mediaklikk.hu)

- Ön tulajdonképpen a Virtuózok egyik „alapító atyja”.

- Egy nagyon kedves üzleti partnerem, Peller Mariann találta ki a műsort. Miután különböző koncertek kapcsán évek óta együtt dolgozunk, természetes volt számára, hogy a produceri-gazdasági részt ő viszi, a művészei részt pedig én, és egy nagyszerű, szakmailag igen erős tévé stábot is sikerült magunk mögé állítani.

- Gondolom, sokan jelentkeztek a versenyre. Hogyan történt a válogatás?

- Mintegy kétezren jelentkeztek, közülük választotta ki a korcsoportonként huszonöt résztvevőt az elő-zsűri. Úgyhogy a mi helyzetünk már igazán kényelmes volt, hiszen azok, akik bekerültek a műsorba, mindannyian nagyszerűen játszottak. Ez a minket megelőző elő-zsűri tehát óriási munkát végzett, és oroszlánrésze van abban, hogy itt tényleg olyan fiatalok mutatkozhattak meg, akik különben – kamaszkorú tehetségként – nem tehettek volna szert országos ismertségre. Ez volt az egyik nagyon komoly célunk, és sikerült is elérni. A másik cél az volt – és hogy ez is megvalósult, azt visszaigazolták a nézettségi adatok –, hogy megpróbáljuk megszólítani azokat is, akiknek a komolyzene eddig valahogy kimaradt az életükből. Közülük sokan bekapcsolódtak a kíváncsiság okán a műsorba, és úgy tűnik, ott is maradtak a végéig. Úgy gondolom, hogy ez a tévé-stáb érdeme, nagyon jó arányt sikerült eltalálniuk a műsorban. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ahogyan csökkent a versenyzők létszáma, úgy nőtt meg értelemszerűen a zene aránya a műsorban, de akkor már azokat is ott lehetett tartani, akik az elején csak a különböző érdekes emberi sorsok miatt kapcsoltak oda. Végül is úgy tűnik, hogy egy jelentős új tábort sikerült megnyernünk a komolyzenének.

- Gondolom, igen körültekintően kellett kiválasztani a zsűritagokat is, hiszen amellett, hogy mindannyian a szakma kiválóságai, az is fontos volt, hogy szórakoztató egyéniségek legyenek.

- Nagyon jól eltalálta, ez is fontos szempont volt. Vannak nagyszerű tudósok és művészek, akik egy ilyen közegben nem biztos, hogy a maguk nagyszerű értékeiket úgy tudják közvetíteni, hogy az a tévé elé leülő nézőknek is érdekes legyen. Szerintem a mi zsűrink tévés szempontok alapján is jól vizsgázott. Azt is sikerült elérni – és ezt a visszajelzések is bizonyítják – hogy a hozzászólás ne legyen nagyon szakmai, az is értse, akit még nem érintett meg igazán a komolyzene. A másik szempont az volt, hogy más tehetségkutató-műsorokkal ellentétben mi soha a közelébe sem mentünk annak, hogy megalázzunk egy produkciót, és azon keresztül egy fiatal muzsikust. Nagyon figyeltünk arra, hogy – ha szükségeges – elhangozzék a kritika, de ez építő jellegű legyen, és ne kedvét szegje az illetőnek, hanem épp ellenkezőleg: új lendületet adjon. Mindenképpen szeretném megemlíteni a tanárokat is, hiszen ezeket a gyerekeket nagyon alaposan fel kellett készíteni. Hiába tehetséges valaki, ha nincs mögötte erős szakmai háttér. Ez rettenetes fontos, azt is megmondom, hogy miért. Mi, akik a Zeneakadémián tanítunk, sokkal könnyebben kerülünk reflektorfénybe, és persze nekünk már nem olyan nehéz learatni azokat a babérokat, amelyeket igazán az alsó és középfokon tanító kollégák teremtenek meg. Ez nagyon komoly igazságtalansága a művészetoktatásnak.

- Most legalább a Budapesttől esetleg távol élő, kisebb zeneiskolákban dolgozó, sokat és megszállottan tanító kollégák munkája is felértékelődik a nyilvánosság előtt…

- Igen, és ezért is örültem ennek a versenynek: végre ezek a tanárkollégák is reflektorfénybe kerülhettek. Nem lehet nekik eléggé megköszönni, nem lehet eléggé gratulálni ahhoz a fajta sziszifuszi munkához, amit ők végeznek. Itt ugyanis a siker abszolút kétséges, hiszen nem tudni, hogy milyen gyereket fog ki a sok közül. És nem csak a csillogó tehetségeket kell ám tanítania, hanem azokat is, akikből soha nem lesz muzsikus. Mégis nagy a felelősség, mert közülük kerülhet ki viszont az újabb koncertlátogató közönség. Ki merem mondani, hogy az a közeg, amelyben a fiatalok a komolyzenével találkoznak, nagy eséllyel megóv attól, hogy valaki később drogos legyen, vagy bűnöző. Biztos keménynek tűnik, amit mondok, de hát épp úgy, ahogyan a sport, a kultúrával való találkozás is óriási energiákat köt le ebben a korban. És ezeket az energiákat muszáj lekötni, hiszen ha ez nem történik meg, jönnek a pótcselekvések. Ezért mondom, hogy egy ilyenfajta műsornak, sorozatnak, társadalmi szempontból is jelentősége van.

- A műsorba jelentkező kicsikről és kamaszokról beszéltünk eddig, az idősebbekről viszont még nem. Közülük néhányan a Zeneakadémián tanulnak. Nem gondolt arra, hogy őket esetleg az a vád érheti, hogy jobb feltételekkel indulnak?

- Nem, éppen azt akartuk, hogy minél többen jöjjenek, hiszen – valljuk be – a zeneakadémisták részvétele eleve rangot ad a műsornak. Megértem, hogy a Zeneakadémiáról sokan azért nem akartak jelentkezni, mert nem tudták, mire is számítsanak, milyen típusú műsor lesz ez – valljuk be, mi sem tudtuk pontosan, milyen lesz –, és ezért nyilván voltak bennük fékek és félelmek. Remélem, hogy a műsor sikere ledönt bizonyos korlátokat, és ha valamikor jön a következő, már sokkal többen fognak jönni a Zeneakadémiáról is.

- Ismerősökkel beszélgetve én is azt tapasztaltam, hogy valóban sikerült olyanokat is megnyernie a műsornak, akiknek eddig nem volt komolyzenei kötődésük. Ehhez nyilván szükség volt néhány show-elemre a műsorban, önnek pedig lavíroznia kellett, hogy mi az, ami még belefér.

- Rengeteg tanulsággal szolgált az első műsor. Abszolút értékelem és elfogadom azt a szándékot, hogy színesnek és élvezhetőnek kellett lenni az elején, de bizonyos dolgokat – reményeim szerint – a következőnél ki fogunk hagyni: például a crossover típusú műfajt, amelynek biztosan vannak értékei, de véleményem szerint a komolyzenének nincs erre szüksége. Úgy gondolom, hogy a következő műsorban sokkal, de sokkal több komolyzene kell az úgynevezett „színesítő” produkcióknál is. Ha majd a „hogyan tovább” kérdéséről tárgyalunk, talán meg tudom győzni a kollégákat arról, hogy most már meg lehet próbálni ezt az utat is. Először nyilván nem lehetett, hiszen akartak egy nézettséget, és az eredmények őket igazolták. A következőnél viszont én azt a merész ötletet próbálom megvalósítani, hogy szigorúan a komolyzene talaján maradjunk, hiszen elképesztően gazdag az az irodalom, amin keresztül a nem zeneértőket is meg lehet szólítani. Csodálatos darabok vannak, és most nyilván nem a legnehezebb művekre gondolok, hanem zseniális zeneszerzőknek azon darabjaira, amiket kifejezetten azért írtak, hogy az eljusson a tömegekhez. És úgy gondolom, hogy ez lenne a következő műsornál a járható út: így próbálni megőrizni a műsor színességét, érdekességét.

- Önt nem lepte meg, hogy ennyire magas volt a nézettség?

- Természetesen meglepett, de megismerve az engem körülvevők hozzáállását, a zsűriét, a tévé-stábét, a versenyzőkét, mindenkiét, aki ebben tevőlegesen részt vett, az derült ki, hogy „egyfelé húzunk”. Magyarországon ez ritka. Itt viszont mindenki csak egyet akart: azt, hogy ez a műsor nagyon jó legyen.

- És mikor jön a következő?

- Őszintén megmondom, hogy nem tudom. Nagyon át kell gondolni, hogy véletlenül se essünk abba a hibába, hogy túl hamar jön, viszont addig sem szabad várni, amíg elcsitul az érdeklődés. Ezt a meglehetősen keskeny sávot kell tehát megtalálnunk. Egy biztos: több biztosítékot is látok arra, hogy a következő még jobb lesz.

Bokor Gabriella