BRUCKNER ADRIENNE DLA
Merre tovább az ének- zene- szolfézs- karvezetés
oktatásban?
(Bruckner
Adrienne DLA portréját a SZINKÓPA 2014 honlapról vettük át)
Kodály útmutatásai alapján a zeneoktatás minden szintjén, alsó foktól a felsőoktatásig a tanítás fundamentuma az éneklés. Az éneklésnek két típusa van: az egyik a spontán éneklés, a másik az interpretációs, vagy interpretáló éneklés.
Előbbinél a hangmagasság (kezdőhang), a kezdés ideje, a zenei tartalom spontán jön, érzelmi telítettség hívja elő, s a hangképző szervek természetesen, jól működnek. Utóbbi az óvodás csoport együttes éneklésétől az operaszínpadon zajló éneklésig, a zenei szinttől függetlenül, minden szinten megegyezik abban, hogy egy külső/belső akarat hatására előadott, szabályozott hangadásról van szó, melynek során egy adott darabot interpretálunk. Ez pedig magától értetődően énekes szemléletet (lásd később) feltételez, melynek – mindig az adott zenei szinthez alkalmazva - jelen kéne lennie a tanítás minden mozzanatában. Sajnos, ez az énekes szakmai szemlélet ezen a területen legalább hetven éve hiányzik, s ennek a hiánynak egyenes következménye volt a 90-es években a szaksajtóban kibontakozott vita az ének-zene oktatás válságáról, már-már a Kodály módszer létjogosultságát is megkérdőjelezve. Annak idején énekes szakember nem kapcsolódott bele a vitába, pedig a bajok gyökere akkor is, és azóta is az énekléshez való hozzáállásban keresendő (amennyiben a társadalmi, gazdasági, szociálpszichológiai szempontú elemzésektől eltekintünk).
Kodály tanítványai, s majd azok utódai közül senki nem volt énekes, az ő elképzelései mentén felépített rendszert kizárólag zenei szempontok és az emberi értékek mentén alakították ki. A zenei fejlődés azóta korábban elképzelhetetlen színvonalra emelkedett, miközben az interpretáló éneklés előtérbe helyezése, szabályainak követése, teljességgel elmaradt. A spontán megnyilvánulásnál használt éneklési mód pedig nem képes átvenni az interpretáló éneklés szerepét, kivéve, ha dúdolhatóan könnyű darabról van szó, teljes érzelmi azonosulással.
Az énekes hozzáállás alapvető szabályai:
- egy énekes soha nem énekel beéneklés nélkül; valamint
- soha nem énekel hangképzési tudásánál technikailag nehezebb darabot;
s fontos tényező még az időtartam: a napi éneklés mennyisége nem
növelhető korlátlanul:
- elfáradt hanggal már nem folytatja az éneklést.
Az alább felsorolandó problémák mindegyike ennek a kétfajta éneklési módnak az összemosásából eredeztethetőek.
1.) Mint minden tanításnál, itt is a tanár a legfontosabb tényező, hogy milyen a hangja, azaz hogyan tud énekelni. (Ahogy a hegedűtanár esetében, hogy hogyan hegedül?) Mivel a szakmai közfelfogás a tanítás közben használt éneklést nem tekinti „komoly” éneklésnek (közép- és felsőfokon sem), a tanárok 99,9 százaléka nem énekel be tanítás előtt, a spontán megszólaló hangját használja. A hosszan tartó igénybevétel hatására a hangképző szervek nem működnek teljesen egészségesen (minél nagyobb a terhelés, annál kevésbé), hangszín, hangterjedelem beszűkül stb. (A basszus hangfaj védettebb ebből a szempontból). Egy idő után a helytelen hangképzés állandósul, egészségileg sérülékenyebb, fáradékony, művészi kifejezésre alig alkalmas, s ami a legfőbb: rossz mintát ad a gyermekeknek, az ifjúságnak.
A gyermekre (ifjúra) átragad a rossz funkció, s így a tanár nyomán a tanítványban is megbomlik az éneklés fiziológiai-lelki egysége (ami a spontán éneklésnél valamint a jó hangképzéssel végzett interpretációs éneklésnél egyaránt létrejön), s a gyermek, ha hangszervei nem egészségesen működnek, nem tudja átadni magát a zenélésnek, melynek eszköze Kodály szándékai szerint az éneklés lenne. Nem tudja kifejezni magát az énekén keresztül, ezért maga az éneklés nem képes elvégezni a társadalmi küldetését, gyógyító, felszabadító, stb. hatása nem érvényesül. A működés zavara enyhébb esetben még csak a sikertelenséget hozza, súlyosabb esetben azonban már diszkomfort érzetet okoz a torokban. Ha az énekléshez kellemetlen fizikai érzés társul, elfordul az énekléstől, az énekóra nem lesz örömforrás számára. A cél, amiért a tantárgy van, nem teljesül.
2.) Az éneklés milyensége, a hangszín, a technika minden más zenei követelmény után helyezkedik el a szakmai rangsorban, s a képzésben hiába keresünk egy olyan tantárgyat, amelyben a hallgatók megtanulhatják, hogy hogyan is kell szakszerűen felépíteni és végigvezetni egy csoportos beéneklést, ami ténylegesen jó helyre teszi az éneklők hangját.
3.) Utóbbi azért is egyre égetőbb hiány, mert a mai ember (gyermek) hangi állapota/gégeállása annyival rosszabb, amennyivel a civilizációs ártalmak megnövekedtek az elmúlt 70 évben. (Kodály idejében még valamennyire működött a „hang kéznél van” elképzelés).
Ma már szinte minden második gyermek lemélyült hanggal érkezik az iskolába az éneklés szokatlanságán túl a zajártalom, a körülötte lévő emberek rossz beszéd- és énektechnikája, valamint a médiából szüntelenül hallható populáris zene hatásának következtében. Ennek az orvosolására nemhogy a szakszerű beénekeltetés tudására, hanem szinte a terápiás hangjavítás elsajátítására lenne szükségük a leendő tanároknak.
4.) A csoportos énekhangképzés (melynek elsődleges terepe a beénekeltetés) módszertanának megértés szintű elsajátítására többé-kevésbé mindenki képes, de annak gyakorlati használatára csak az, akinek kialakult funkcionális hallása van, ami 8-10-12 év saját énektanulás után fejlődik ki. (Egy hegedű- v. zongora szakos hallgató kb. 13 év hangszertanulás után tanul módszertant!)
A felsőoktatás jelenlegi struktúrájában a magánének melléktárgyként szerepel (ahol van egyáltalán), s e szó előtagja tükrözi a tárgy jelentőségét és eredményességét is. Elsődlegesen a következő pontban tárgyaltak, valamint az alacsony felvételi követelmények miatt a diplomával nem kap a hallgató elegendő hangképzési tudást, jó, ha kétévnyi énektanulás eredményével bír, messze a funkcionális hallás kialakulásától. Nem véletlen, hogy a kiemelkedő eredményt elért karvezetőink régen is, ma is maguk gondoskodnak hangképzési tudásuk továbbfejlesztéséről.
5.) Már a középfokú képzésben is, de még inkább felsőfokon szinte szakadék tátong a hangképzés tudásszintje és az éneklendő zene énektechnikai nehézsége között. Ide nem csak az énekkari gyakorlatban szereplő kórusművek értendők, hanem a szolfézs-, zeneelmélet órák tananyagai is. A szakközépiskolákban esetenként még posztmutációs fázisban éri az ifjakat a nehezen énekelhető, nagy ambitusú, ugrásokkal teli énekelni való, s ráadásul beénekeletlen hanggal, vagy nem hatékony beéneklés után. A főiskolákon aztán hiába van, (ha van) magánének óra, az nem tud lépést tartani a hallgatók tovább növekvő hangi terhelésével, s a még nehezebb művek egy életre rossz vágányra terelhetik a leendő tanárok éneklését.
6.) A végzett tanárok csekély ének tudásának újabb megpróbáltatás a tanítás közben a beszéd és ének állandó váltogatása, ami még képzett énekesnek is kihívás. Egyénileg különbözően, de tovább romlik a hang képzése.
7.) Az intonáció (disztonálás) helytelen - a hangra nézve káros - javításának nemzedékről nemzedékre való továbbörökítése szintén gátja a sikernek.
8.) Rendkívül káros a blattolás is a hangképzés szempontjából (az énekesek nem csak a felnőtt korban elkezdett zenei tanulmányok miatti lemaradásuk okán részesítik előnyben a hallás utáni tanulást).
Kodály angliai mintát honosíttatott meg az ottani módszer nélkül. Az angliai schola-kban a gyerekek főleg a felnőttekkel való együtt zenélés közben nőnek bele a kottaolvasásba és a jó hangképzésbe, noha mindkettőt külön is gyakorolják. Nálunk a zenei írás-olvasás megtanítása lett az elsődleges pedagógiai cél, ami ugyan valóban a professzionalitás felé vezet, de a módszer időközben nem párosult az énekes professzionalitás igényével, azaz a jó (a szakmailag megalapozott) hangképzés felértékelődésével.
9.) A hangnevekkel való éneklés (szolmizálás, abc-s hangok) elidegenítő hatású, spontán élvezettel, vagy éppenséggel átélve nemigen lehet szolmizálni, ezért itt még fontosabb, hogy a hang a helyén legyen, tehát beéneklés előzze meg.
JAVASLATOK
I. Mielőbb a tananyag kötelező részévé, tantárggyá kellene tenni az énekhangokkal foglalkozó tanári szakokon az énekhangokkal kapcsolatos alapvető és nélkülözhetetlen tudásanyagot. (Például ezzel a címmel:
„ A csoportos énekhangképzés módszertana”). Ez a tantárgy tartalmazná többek között az intonáció (a hangok szempontjából) helyes javításának, a jó beéneklés felépítésének, vezetésének metodikáját, az énekes szempontok tanítás közbeni érvényesítésének lehetőségeit, és még számos, az énekléssel kapcsolatos tudnivalót. Hiszen értenie kell az énekléshez annak, aki énekel, vagy másokat énekeltet, éppen úgy, ahogy hangszertanításnál a hangszerjáték minden csínját-bínját ismerni kell.
II. A már működő tanároknak (zenei szakokon) a fentiek pótlására a pedagógus szakvizsga szakmai részévé kellene tenni az I. pont alatt tárgyalt tantárgyat.
III. A funkcionális hallás kialakulásának elősegítésére a felsőoktatásban
fel kellene emelni a felvételi követelmények színvonalát. Magánének tantárgyból 3-4 év feltételezett tanulás előzze meg a felvételit. Ezért fel kellene emelni a magánének órák számát (2x60 perc/hét)
IV. Az élethosszig való tanulás jegyében ösztönözni kellene az ének tanárokat az énektanulás folytatására hangjuk megőrzése érdekében. Az életpálya modell kikristályosodása folyamán be kellene építeni az ellenőrzés rendszerébe a minősítő vizsgáknál a hangképzés színvonalát is.
De még jobb lenne ezt állami
szerepvállalással oly módon kötelezővé tenni, hogy minden énekhangokkal foglalkozó tanár heti egy magánének órát kaphasson
(Szabolcsi Bence Zeneiskola modellje), annak mintájára, ahogyan a fenntartó
gondoskodik a hangszerállomány karbantartásáról. Utóbbi nagyon kevés költséggel
mérhetetlen hasznot hajtana. Jótékony hatásának itt nem részletezendő többféle
iránya és eredménye közül a legfontosabb a gyerekek jobb éneklése.
V. Minthogy a hangképzés tanítása más módszereket kíván fáradt, túlterhelt hangok (melléktanszakon), ill. csoportos munka esetében, mint a színpadi éneklésre készülő énekes jelelölteknél, jó lenne ebben az irányban is szakembereket képezni, esetleg az ének tanszék irányításával, vagy posztgraduális vonalon.
VI. Haladéktalanul felül kéne vizsgálni azon intézmények akkreditációját, amelyek úgy adnak ki ének-zenetanári diplomát, hogy nincs a hallgatóknak magánének órájuk. (Mintha egy leendő angol tanárnak nem lenne angol órája…)
VII. Be kéne vezetni a beszédtechnika tantárgyat (közismereti szakokon is!), mivel a jó helyen lévő beszéd segíti az énekhangképzés egészséges fejlődését, s nem mellesleg az árnyaltabb kommunikációt is.
VIII. Ahogy a Kecskeméti Kodály Szemináriumokon az egész napi munkát reggel egy alapos beéneklés alapozza meg, úgy kellene a felsőoktatásban minden hallgatónak ilyen közös beénekléssel kezdenie a napot. Ha ez technikailag megoldhatatlan, akkor olyan szakmai légkör lenne kívánatos, amelyben a hallgató egyénileg teszi ezt meg, (ahogy hangszereseknél ez magától értetődő), hogy majdan gyakorló tanárként, mint beépült szokást folytassa azt saját maga és tanítványai érdekében.
IX. A szakmai klíma megváltozása kellene ahhoz is, hogy a kórus minősítések ne a minél nehezebb és nehezebb művek irányába jelöljék ki a fejlődés egyedüli útját, hanem a hangzás minősége is rangot kapjon.
X. Össze kellene állítani egy módszertani anyagot, amelyben olyan összegyűjtött ajánlások lennének, melyek egyfelől megőriznék a magyar kottaolvasási módszer eredményességét, másfelől apró, de az éneklés szempontjából létfontosságú változtatásokkal - az angliai felfogás „hangbarátabb” tradícióit alkalmazva - a magyar ének- zene- szolfézs- karvezetés tanítás mindennapjait jótékonyan megreformálnák.
***
Bruckner Adrienne DLA 1971-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének-zene tanár, karvezető szakán. Első és utolsó munkahelye az V. kerületi Szabolcsi Bence Zeneiskola volt, ahol szolfézst, zeneelméletet, magánéneket, kamaraéneket és (tanároknak) hangkarbantartást tanított. Óraadóként dolgozott még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző szakán, a Continuo Zeneiskolában, a Kecskeméti Kodály Intézetben, és a hartfordi Kodály Intézet (USA) nyári kurzusain, vendégprofesszorként pedig két évig Szöulban.
Magánénekesi pályája elején számos kortárs művet mutatott be – legtöbbször a Miskolci Új Zenei Műhelyben –, többek között énekelte Kurtág György: Bornemissza Péter mondásait (Schmidt Nóra közreműködésével 1978-ban). A közelmúltból pedig említésre méltó a Dohnányi Ernő két dalciklusából (2010), illetve az Orbán György műveiből álló dalest (2011).
Énekmesterei Dékányné Félix Magdolna, Sándor Judit és Adorján Ilona voltak.
A kettős pálya eredményeképpen a szolfézst énekes szemlélettel tanította, ugyanakkor a gyermekek számára megfogalmazott instrukciók és technikai fogások visszahatottak magánének-tanítására is.
Jelenleg nyugdíjasként magánéneket tanít, illetve akkreditált továbbképzéseket tart – Csoportos hangképzés címmel – tanárok és karvezetők részére.
