65 éves LENNE Elek Tihamér (1950-2001)
fuvolaművész-tanár*
(A portré forrása: the FluteBlog
czeloth.com - Czeloth-Csetényi Gyula blogja)
Néhány hónapja tudtuk, hogy végzetes kórral folytatott hősies küzdelmet.
Mikor legutoljára találkoztunk, vonásain látszottak a gyógykezelés nyomai, de a
tekintete és a lelke éppoly élénk, szeretetteljes és figyelő volt, mint
korábban mindig. Szomorúan vesszük tudomásul a sors visszavonhatatlan döntését:
egy nagyszerű Baráttal, Művésszel, Emberrel lettünk szegényebbek.
Az Orosházán és Debrecenben nevelkedett fiatalember már több volt, mint
ígéretes reménység, amikor Budapestre került. Értékes tapasztalatokkal, önálló
véleménnyel és erkölcsi tartással rendelkező őstehetségnek ismertem
meg. Lenyűgözött az ügyesség, amellyel a fuvolán kívül más hangszereket is
kezelt, de fuvolázása a maga személyiségével, színességével és gazdagságával
páratlan volt. Ha fuvolázni hallottam – koncerten, a rádióban vagy zenekarban –
úgy éreztem, hogy a lelke szólt. Fénylőn, érzékenyen, gyönyörűséget
nyújtva mindazoknak, akik hallgatják. A hangszerjátékán talán csak a szerénysége
tett túl. Emlékezetes tanároknál tanult, az ország legjobb zenekaraiban fordult
meg, számos kiváló karmesterrel és hangszeressel dolgozott együtt, akiktől
– saját bevallása szerint – zenei tudását és tapasztalatait szerezte. Ám
szerény volt amikor tanult és szerény maradt akkor is
amikor tehetsége és tudása révén kiemelkedett.
Mindent tudott a fuvoláról! Mondhatni, belelátott a hangszerbe a szó
konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Ha bárkinek gondja volt a hangszerével
és felkereste, mindjárt tudta, hogy hol kell és lehet igazítani. Segített akár
puszta kézzel is ha nem volt a közelben szerszám.
Büszkén emlegette Kaskötő Géza bácsit, akit
mindenkor hangszerész mesterének tekintett tudásban és szerénységben egyaránt.
Értékes emlékké nemesültek azok a fuvolafejek és szájrészek, amelyeket a
barátoknak és tanítványoknak készített.
Nemcsak a hangszerbe, hanem a zenébe is belelátott. Egyszerűen, plasztikusan de a lényeget mindig megragadva. Nem voltak
stiláris korlátai. Ha arról volt szó régi zenét játszott, ha kellett, akkor
kortársakat. Nem voltak idegenek számára a fuvolahang új effektusai és örömét
lelte abban, ha ezt akár játékos formában is megmutathatta. Zenei
gondolkodásmódja hihetetlenül széles skálán mozgott. Nem a partnerektől
várta el, hogy fuvolaszerűen gondolkodjanak, hanem az ő fuvolázása
volt képes átváltozni és igazodni, mindig a zenei helyzeteknek
megfelelően. Muzsikálását maximálisan emberközpontúnak éreztem. Az ő
világa nem a spekuláció volt. A műveknek azokat a lehetőségeit emelte
ki, amelyek számunkra akár az első hallgatáskor is mindjárt élményt
jelentenek. A csupán lejegyzett zenét nagy művészekhez méltó és illő
színvonalon, de a saját egyéniségét mindig hozzátéve adta elő.
Rendkívüli módon látott bele a növendékek gondjaiba. Számos ifjú fuvolást
tanított, nevelt és fogadott barátjává, akik országszerte, világszerte
pedagógusként, fuvolajátékosként hasznosíthatják mindazt, amit tőle
kaptak. Tanítását találékonyság, tolerancia és magas színvonal jellemezte.
Képes volt egyetlen szóval helyére tenni olyan problémákat, amit én esetleg
hosszas magyarázattal oldottam volna meg. Tanítványait – különbözőségeik
ellenére – egyformán szerette és becsülte.
Számomra kivételes alkalom volt, ha együtt lehettünk. Akár az utcán
beszélgetve, akár a vizsgákat értékelve, akár a fehér asztal mellett a világot
megváltva. Nincs elég nagy E betű, hogy leírhassam Ember volt. Nagy Ember.
És nincs elég nagy Sz betű, hogy leírjam:
Szegényebbek lettünk.
Köszönjük és megőrizzük mindazt, amit nekünk adott. Valamennyiünk örök hálája és nagyrabecsülése kíséri ott,
ahol most jár.
Tősér Dániel (2001)