ERDŐSI-BODA
KATINKA*
„Vége a komédiának…”.
A Magyar Állami Operaház 2014. őszi évadát a Parasztbecsület-Bajazzók ikeroperák bemutatásával nyitotta meg. A ritkán játszott operafüzér a ma emberét is megérintő klasszikus. Klasszikus, a fogalom rendíthetetlen értéke szerint, mert az operairodalomban méltó helyet képvisel. Az itt jellemzett kettős szövegkönyvei minden tekintetben állják a kritikát, mert korunk botladozó, olykor tragédiát generáló emberét szembesítik önmagával. Olykor a szerzők - ez adja a művek örök népszerűségét – már-már slágerre hajazó zenei áriák özönével oldják fel a drámai feszültségeket. Mascagni Parasztbecsületéből áradó olasz melódiák könnyedsége adhatta az Operafüred rendezői számára azt a merészséget, hogy a meleg júliusban Balatonfüreden a hagyományos Anna-bál kapcsolt rendezvényén a csodálatos Intermezzóval, Alfio dalával, Santuzza áriájával és a Sicilianával igazi olasz dalestet varázsoljanak a tó partjára, nemcsak az opera rajongói részére. Az Operaház évadnyitó egész estés előadása a svájci sztárrendező, Georges Delnon, kiváló rendezésében új értelmezést kínál. Az ötvenes évek olasz neorealizmusába ágyazva igyekezett napjaink nézőjét megszólítani.
Mascagni és Leoncavallo műve, nem pusztán azért iker, mert rövidségük miatt hagyományosan mindig egy estén belül kerülnek bemutatásra, hanem mert ugyanannak az olasz verismonak a szülöttei, amely a XIX. század végén a wagneriánus, illetve a „szerkesztésen” (spekuláción) alapuló zene közt megjelenő harmadik zenei irányzatként tört utat magának az olasz operaköltészetben. Ez időszakban egyrészről a zeneszerzők jelentős hányadát – így Mascagnit és Leoncavallót is – „nyomasztja” Wagner erőteljes hatása, mely a polgári társadalom első nagy megrázkódtatásira adott markáns válaszokat. Másrészről viszont elvetik azon „modern” törekvéseket, amelyek száműznék az opera színpadáról a közérthető dallamokat, az összecsendülő harmóniákat azok nemes belső tartalmával együtt, s amelyek a muzsikát az üres spekulációk, az egyszerű zenei „szerkesztés” útjára állítanák. A „verismo” művészei, az életben bekövetkező pillanatnyi tudattalan változás, illetve tudatos változtatás hatásaira koncentrálja a figyelmet, valódi gondolkodásra, önvizsgálatra késztetve a nézőt. Mascagni és Leoncavallo magabiztosan világítanak rá a választásból fakadó fontos különbözőségekre, választott cselekedeteink szinte előre determinálják sorsunkat. Teszik ezt a valóság olyan objektív ábrázolásával, melyben a hétköznapi szereplők zabolátlan ösztöneikkel, s azok irányította tetteik apró méregcseppjeivel valóban pillanatról-pillanatra mélyítik el a bonyodalom kibontakozását. Elkerülhető lenne-e a tragédia? Ez csak rajtunk múlik, sugallják. Mi éljük, mi alkotjuk meg saját történeteinket. Mondhatjuk, hogy amit a színpadon látunk, az színház, és mi szórakozni vágyó, zenét élvező, jól nevelt kívülállók, polgárok vagyunk. Viszont kényelmetlenné válhat, mikor észrevétlen úgy válunk az előadás szereplőivé, hogy fel sem fedezzük, és már mi is a színpadon állunk. Könnyen úgy járhatunk, járunk, ahogy a Bajazzók szószerinti „színpad a színpadon” zárójelenetében levő közönség, és hősei egyaránt. Először csak kedélyesen, néha követelőzően csak szórakozni vágyó „közönségként” vagyunk jelen, majd a vígjátékként induló, de végül tragédiába torkoló események elszenvedői, alanyai leszünk. Nyugtalan közönség…, Bajazzók kése komédiánkban túl véresnek bizonyult!
A két mű nemcsak filozófiájában, hanem tartalmilag is természetesen rokonságot mutat. Mindkettő témája a hűség és hűtlenség, a semmit meg nem oldó, nem „hasznosítható” féltékenység, a kötöttségből fakadó szélsőséges szabadulásvágy – amely így mindig a törvényszerűen bekövetkező tragédia bölcsője - örökérvényű kérdéseinek megválaszolását tárja elénk. Mindez úgy válik nyilvánvalóvá – ikeroperához méltóan-, hogy egyszer a férfi a hűtlen, míg máskor, a Bajazzókban a nőé ez a szerep. Szemtanúivá válhatunk, ahogyan párjaik, de nem kevésbé az esemény mellékszereplői is, akik a drámai fejlődésre nagyon is meghatározóan negatív vagy éppenséggel pozitív hatással bírnak, avagy lehetnének, hogyan viselkednek, mit tesznek. A Parasztbecsület drámáját kevésbé a pszichológiai megközelítésű jellemtelenség, inkább a „konzervativizmus egy merev válfaja” adja, azé, amelynek hőse képtelen a fejlődésre, s a szokások betartását minden körülmények között igazodásként kívánja megélni. A férfihősök közti sértődés, párbajra szólítás egy olyan hagyomány kövülete, amely gúzsba köti, blokkolja a jó megoldást, a tragédia elkerülését. A néző óhatatlanul felteszi a kérdést: szabad-e az embernek egy olyan régi rend szabályának magát alávetni, amely a kor erkölcsének nevében biztos tragédiához vezet. A XX. század nagy filozófusa, Jacques Derrida szerint ezek a negatív anomáliák kiküszöbölhetők lennének, ha minden pillanatban szembenéznénk múltunkkal, annak örökségével, a jelen helyzet súlyával, a jövő esetleges következményeivel. Az örökséget nem elvetve, de döntésünket a pillanatnyi új körülmény figyelembevételével, az egészséges fejlődés be-és meglátásával, teljes felelősséggel hozzuk meg, mielőtt cselekednénk. Ha a választás szabad is; az örökséget gondoljuk végig, majd szervesen „fejlesszük” tovább, mert ha görcsösen belekövesedünk, avagy akár hátrányaival-előnyeivel együtt automatikusan eldobjuk, akkor bizonyosan kár ér bennünket. De a felelősség viszont mindig is csak a mienk... Erről szól a Parasztbecsület. A Bajazzók esetében, a zenemű cselekményét egyértelműen csakis a fő, és mellékszereplők érzelmi kisiklásai, jellemtorzulásai viszik előre. Leoncavallo karaktereit túlzó érzelmekbe hajtja, elhomályosítva ezzel a kor társadalmi hatásainak befolyását. Ennek ellenére naturálisan megjelenített színpadi alakjai annak a társadalomnak szeretnének sűrített formában, mély szimbolikával, szűk kontextussal üzenni, amely az általános konvenciókat félretéve szembe mer nézni a színfalak mögötti kemény realitással.
Parasztbecsület – jelenet (A kép forrása:
www.operaportal.hu)
Az operák élvezése közben a néző csaknem egy olyan hömpölygő „folyamatosság” dinamikájának lehet részese, melyben az olasz népi dallamok egymásba fonódnak. E „melódiafolyamot” mindkét szerző komor keretbe foglalja, jelezve ezzel a történetiség lényegiségét. Georges Delnon rendező a nyitó jelenetekben kiváló érzékkel teremti meg e kor falusi, paraszti, természeti atmoszféráját; a Parasztbecsületben finomhangolással, ugyanakkor meglepő azonnalisággal kelt döntő exponáló hatást egy élő lóval a színen. A sötét háttér, díszlet, jelmez, az utcai jelenetek, az 50-es évek neorealista filmjeiből kölcsönvett hatásokként azonban újszerű teret-időt alkotnak a színpadon és a nézőkben egyaránt. A színpadképek kreatív átgondolt munkát sejtetnek, talán csak egyetlen nem idevaló kép van; amikor egy statiszta hóna alatt egy nem oda való „kellékkel” átsétál a piactéren. /Nemcsak ízléstelen, de a neorealizmus idejében e „játékszert” még széles körben nem ismerték./ A díszlet „gerincét” adó házak forgathatósága nemcsak a színpad berendezésének könnyed praktikusságát biztosítja, hanem az erőteljes kíváncsisággal rendelkező, már hozzászoktatott televíziót is néző, „kukkolós”-nak a virtuális világára is épít. Ily módon bennfentesnek, résztvevőnek érezheti magát az ember, ráismerve környezete intim jellegű epizódjainak sorára. Az előadás második részében, a Bajazzók nyitójelenete prológussal indul, megfogalmazva az opera alap mondanivalóját. A fehér függöny előtt megjelenő bohóc prológja, (háttérben a szereplőkkel), termékeny talajba kívánja hinteni a való élethez szóló üzenetet. „Nagyérdemű közönség, én a prológ vagyok…..Éleszteni vágyik némiképp a múlt szokásait:……Egy darab életet óhajt tárni elétek, Mert néki elve, hogy ember a művész….. A való az, mi ihleté.…Most majd láttok szeretni,…S látjátok a gyűlölet indulatját.”
Bajazzók – finálé (A kép forrása: www.
operaportal.hu)
A néző kellően érezheti, hogy itt valami rendkívüli fog majd vele történni. S valóban, a második felvonás nem más, mint egy félelmetes kavalkád, olyan kiváló énekessel, mint Rost Andreával, aki az opera színpadán ugyan kevésbé megszokott groteszk, népszínműves előadásból felejthetetlenül énekli át magát a gyilkosságba torkoló végkifejletbe. Pedig a színtársulat vásári komédiája kezdetén, Arlechino szerepében a kitűnő tenor, Szappanos Tibor áriája igazán mennyei szépségű harmóniát sugalmaz, és gyönyörű hangzásvilágot varázsol elénk, de a darab végére mégis… a kés földre hull!.... Bajazzo lassan a közönség felé fordul……., mert mindezt a valóvilág ihlette…,“Vége a komédiának…..”.