JÓT S JÓL!

Gondolatok a zenehallga(tta)tásról

Két egymást követő napon két olyan, fiataloknak szánt hangversenyt hallottam, amelyek más-más módon közelítettek potenciális hallgatóságukhoz.

Tudnivaló, hogy az ifjúsági koncertek, valamint a családi rendezvények gyermekekre és kísérőkre számíthatnak, ez utóbbiak között olyanokra, akik rendszeres koncertlátogatók, s olyanokra is, akik gyermekükkel együtt most ismerkednek a(z élő)zene világával. Ráadásul az is kiszámíthatatlan, hogy milyen korú apróságok, avagy épp nagykislányok, kiskamaszok képviselik az ifjúságot.

Az utóbbi években több forrásból is hangot kapott az ifjúság zenehallgatásának igénye. Hadd jegyezzem meg, ilyen igény – legalábbis az elmúlt bő félévszázadban – mindig is volt, a „legyen a zene mindenkié!” program elvileg közismert volt, és a népművelés-ismeretterjesztés keretei között mindig jutott hallgatnivaló a gyerekeknek is. Sajnos, nemes szándékú törekvések is könnyen papírízűvé silányulhatnak, esetünkben, amennyiben a gyerekeket „beterelték” a (gyakran iskolákban megrendezett) hangversenyekre, kiváltképp, ha az előadók hakninak tekintették ezeket a fellépéseket, kevés toleranciával viselve a zenehallgatásban még járatlan süvölvények magatartását. Az is tény azonban, hogy évtizedeken keresztül előadóművészeink legjava is kivette a részét ezekből a „tájolásokból”, s nem keveseket varázsolt el ő ihletett muzsikálásuk. Közelítvén a zenét a fiatalokhoz, megkönnyítvén a fiatalok közeledését a zenéhez, a hangversenyrendezők/szervezők (egykor leginkább a monopolhelyzetet élvező Országos Filharmónia) műsorvezetőről gondoskodtak, aki a szavak segítségével könnyíti meg a tájékozódást a zene birodalmának feltáruló területein.

A zenei ismeretterjesztés kényes műfaj.

Műsorvezetőként korszakos jelentőségű országjáró volt a rádiós riporterként hasonlóképp ismert Varga Károly (mindenki Karcsi bácsija, akit a pódiumról is csakhamar személyes ismerősének érezhetett valamennyi apróság), Friss Gábor (aki szívesen mesélt a kicsiknek is, de leginkább akkor volt elemében, ha – lévén főiskolai tanár is – nagyobbak ültek a nézőtéren), Lukin László (aki első megszólalásával, orgánumával magára, mondanivalójával pedig a zene értő szeretetére tudta felhívni a figyelmet) – hogy csak a legismertebbeket említsem.

Lukin László (A kép forrása: Fidelio)

Az ő „egyenes ági leszármazottjának” tekinthető Zelinka Tamás, aki jól bevált koreográfiát dolgozott ki: bejön – megáll – meghajol – köszön – köszönti a publikumot – bemutatkozik. Ennyi elég neki ahhoz, hogy felmérje a terem akusztikáját, s a továbbiakban akkor se jöjjön zavarba, ha elromlik a mikrofon (ha egyáltalán használ). És ettől kezdve: övé a közönség. A fiatalabb generációban megkülönböztetett a helyzete Solymosi Tari Emőkének, aki a zuglói „zenebirodalom” világában a legkisebbektől a fiatalok minden korcsoportjával kapcsolatban van (műsort vezet, operát ismertet, s mindenfajta kísérletezésben, projektben benne van).

A decentralizált fővárosi koncertéletben a zenekarok, együttesek szabadon választanak műsorvezetőket (ha úgy tetszik: moderátorokat), néha a tematikát, néha a közönséget tekintve döntő szempontnak. Ez kétségkívül nagy változatosságot eredményez, kiváltképp, ha valaki nem „szakosodott” egyetlen együttes rendezvényeire, és kirándulásokat tesz más zenei műhelyekbe is (egészen különleges atmoszférát kínálnak például a Concerto Budapest Zeneházának gyerek-rendezvényei, többségükben Lakatos György és/vagy Iván Gábor remek hangulatú műsorvezetésével).

De térjünk vissza a zenekari hangversenyekhez! Az újból üzemelő Zeneakadémián ismét van „Mesélő Muzsika”, amely természetesen teltházas közönséget vonz.

A Filharmónia Magyarország Nkft. legutóbbi rendezvényén Lakner Tamás volt a műsorvezető, a Duna Szimfonikus Zenekar szólaltatta meg a „Királyok zenéi” című összeállítást, melynek műsora Händel, Bach, Haydn és Verdi muzsikáját csakúgy felvillantotta, mint Kodályét és Ránki Györgyét (november 29-én, két alkalommal).

A Nemzeti Filharmonikusok „Meztelen igazságok – derűs koncertek komoly témákról” címmel rendezett hangversenysorozatot a Fesztiválszínházban, melynek első műsora a „Holdfény királyság” címet kapta. Afféle „szerelem – gyerekszemmel” programot ígértek, több előzetes beharangozó szerint „Benjamin Britten gyermekeknek írt műveiből összeállított interaktív zenekari koncertet”, énekes szólistákkal. E műsor nem igényelt műsorvezetőt, hiszen az egyes epizódokban szerepet kapott a beszéd- és énekhang is (sőt, tegyük hozzá, hogy a kórus is, a Nemzeti Énekkar tagjaiból alakult együttes, amelynek tagjai igényes szóló-produkcióra is lehetőséget kaptak – itt Lehőcz Andrea remek intermezzóját emelném ki). Ezt a produkciót Philipp György rendezte, aki több minőségben is közreműködött. E projekt legnagyobb értékét véleményem szerint az jelentette, hogy a Tóth Aladár Zeneiskola Zenekara fellépési lehetőséget kapott, s nem utolsósorban: együtt muzsikálhatott rangos művészekkel. Itt a beharangozott program csak annyiban sántított, hogy nem kizárólag Britten zenéje szólt (ami önmagában nem lenne baj), ráadásul a ténylegesen elhangzott művekről sem előtte, sem utána nem kaptunk kézzelfogható/konkrét információt. Így tehát már csak azért is megoszthatatlan lett az élmény, mert nem volt mit elmondani, konkrétumok híján. Amúgy a változatos látványvilág sem könnyítette meg annak a dolgát, aki el akarná mesélni, mit látott…

Ez a zenés-színházi produkció ébresztett rá arra, hogy nem mindig „rosszalkodik”, aki beszél az előadás közben. Bizony, koránt sem elítélhető az a gyerek, aki kísérőjétől szerette volna megtudni, mit is lát valójában… Rendkívül fontos, hogy a kicsik idejekorán megpróbálják értelmezni környezetüket. Mert nem hátrány, ha értik is azt, ami a szemük előtt történik…

És itt visszakapcsolódnék a Mesélő muzsikához. A zenére-figyelésre szoktatásnak a kiüresedett gesztusa, ha a műsorvezető nem jól választja meg „kérdéseit”.

Mindig hasznos, ha a páros és páratlan különbségének a megfigyelésére kínál alkalmat (a menüettek erre remek alkalmat kínáltak), ugyanakkor azok a „nehéz” kérdések, amelyeket nyilvánvalóan csak a kísérők tudnak megválaszolni, kár feltenni a gyerekeknek. Mindig van, akinek kisúgják a választ – és mindig lesznek a közelben, akik ezért egy pillanatra utálni fogják… Ha már aktivizáljuk a közönséget, ne restelljük megszólítani a kísérőket is, hiszen övék is a koncert – és akkor nem falsul megszerzett „tudással” kérkedhet valaki, hanem büszke lehet szüleire, akik tudták a választ.

A két koncert időben való közelisége még egy általános tanulsággal szolgált: a gyerek, ha leköti valami a figyelmét, tud csendben is zenét hallgatni. A Mesélő Muzsika esetében a leghosszabb számok adták kétségkívül a legnagyobb élményt a kicsinyeknek. (A Fesztiválszínház produkciójában a zene nem lényeg, hanem fontos alkotórésze volt csupán az „összművészeti” élménynek, ahol mindig eluralkodik a szem…)

Általánosságban elmondható, hogy az „utánpótlás-nevelő” projektekben (mennyivel másként hangzik, mint az ismeretterjesztő, vagy a szavakkal ritkán megfogalmazott, de szándékkal annál intenzívebben átélt élmény-adó, személyiség-fejlesztő, stb.) nincs gond a minőséggel – manapság is jót, s jól kapnak a fiatalok. A minőségre, mint olyanra, nemcsak nekik, de a kísérő felnőtteknek sem lehet panaszuk. Mégis, a közvetítés lehetne átgondoltabb – s főként, rendkívül kívánatos lenne, hogy minden egyes koncert tanulságainak figyelembevételével tervezzék a következőket. Hogy a virtuális jelenségeket evidenciaként kezelő apróságok ne veszítsék el érdeklődésüket a „megfoghatóság” iránt. Hogy mindig úgy hagyják el a koncerttermeket, hogy olyasvalamit kaptak, amire érdemes még sokáig emlékezni – és ne csak azért akarják újra felkeresni, mert jó volt a büfé, vagy mert olyan jót lehetett rumlizni a tágas előcsarnokban.

Fittler Katalin

zenetörténész, újságíró, szerkesztő, zenetanár