GONDA JÁNOS*
ÖTVENÉVES A JAZZTANSZAK**
(A portré forrása: www.revizoronline.com)**
1965-ben
jazztanszak létesült a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Ez esetben
azonban nemcsak egy új tanszak megalapításáról volt szó. Egyrészt azért, mert a
jazz mint önálló zenei műfaj most először
kapott helyet a magyar állami zeneoktatásban, ami bizonyos mértékben ennek az
improvizatív alkotói és előadási gyakorlatnak szuverén művészetként
való elismerését jelentette. Másrészt pedig a jazz – éppen improvizációs
technikájából adódóan – a hagyományos képzéstől eltérő, újfajta
pedagógiai módszereket és mentalitást igényelt.
Az
alapítást megelőző körülmények azonban egyáltalán nem voltak
kedvezőek. Az akkori elfogult és egyoldalú kultúrpolitika a jazzt az
amerikai felsőbb rétegek kozmopolita zenéjének minősítette, s
hasonlóan a többi nyugati eredetű vagy kötődésű művészeti
megnyilatkozáshoz, radikálisan tiltotta. Ebből következőleg a hazai
közönség a műfajnak éppen azt a különösen értékes korszakát nem ismerhette
meg, amikor kialakult a pódiumrangú, modern jazzművészet. Így aztán, a
hatvanas években bekövetkezett enyhülés idejében, sok volt körülötte félreértés. A feladat tehát kettős volt:
felvilágosítani a széles publikumot arról, hogy a jazz jelentősen
különbözik a populáris könnyűzenétől, valamint meggyőzni az
illetékeseket, hogy nagy tévedés volt a műfaj korábbi minősítése,
hiszen az – bár a nyugati zenekultúra sokféle formában hatott rá –
elsősorban az afroamerikai folklórból alakult ki, amely az Amerikába
hurcolt feketék népzenéje volt és maradt.
Bár
nehézségek szép számmal akadtak, a hatvanas évtized első felében, ha
szerény keretek között is, de kialakult a magyar jazzélet. Együttesek, klubok
létesültek, kisebb koncerteket rendeztek, megindult a „Modern Jazz” c.
lemezsorozat, cikkek, tanulmányok jelentek meg a műfajról, majd két
szakkönyv is kiadásra került. Ezt a folyamatot erősítette meg a
jazztanszak létrejötte. Ennek jelentőségét fokozta, hogy Európában
ekkoriban csak a grazi Akadémián és alig néhány helyen működött ilyen
jellegű képzés. Engem bíztak meg a tanszak megszervezésével, majd pedig
vezetésével, s ennek a feladatnak évtizedeken át eleget is tettem. Hét szakon
kezdődött meg a képzés, hat hangszeres- és énekszakon. Természetesen
azokat a hangszereket választottuk, amelyeknek a jazzben meghatározó szerepük
van. A főhangszeres alapító tanárok közül azok neveit említem meg, akik
hosszabb ideig tanítottak a tanszakon: Berkes
Balázs (bőgő), Deák Tamás (trombita),
Kovács Gyula (dob), Selényi Dezső (harsona), Siliga Miklós (szaxofon), Vukán György (ének). A sok zongorista miatt ezt a főtárgyat Szakcsi
Lakatos Bélával ketten tanítottuk. Fontos melléktárgynak minősítettük a
jazzelméletet, jazztörténetet, a jazzimprovizációra
adaptált hallásképzést, a kis- és nagyzenekari gyakorlatot. Sokak meglepetésére
bevezettük a paralel képzést: a főtárgynak és néhány melléktárgynak a
klasszikus megfelelője is bekerült a tantervbe. Sokan kérdezték: miért
volt erre szükség? Szellemes
meghatározás szerint a jazz a rögzített és rögzítetlen zenei anyag „ravasz
kombinációja”. Ez a zene ugyanis nem
szabad fantáziálás, hanem belső kötöttségeken alapuló organikus improvizáció, amely tematikus komponált anyaggal társul.
Másfelől a jazz éppen improvizatív volta következtében minden irányba
nyitott: folyamatos, sőt egyre erősödő kölcsönhatásban áll a
modern kompozíciós muzsikával, a folklórral és bizonyos mértékben a populáris
zenével. A legjellegzetesebb mainstream jazz mellett tehát kialakult a
kompozíciós világgal érintkező kortárs
jazz, a folklór-elemeket adaptáló etnojazz és a rock-elemeket is integráló elektronikus fúziós irányzat. Egy mai, jól képzett,
kreatív jazzmuzsikusnak tehát tájékozottnak kell lennie a hagyományos és modern
komponált zene világában éppúgy, mint a magyar és nemzetközi folklórban.
Az
ad hoc alkotásnak felfogható rögtönzést, az előre rögzített elemeket,
valamint a gyakorlati zenei előadást sajátságosan egyesítő műfaj
a hagyományos képzés mellett újfajta pedagógiai módszereket is igényel. Csak
néhányat említek meg. Ilyenek például a jazz már kialakult, jellegzetes
dallami, harmóniai és ritmikai fordulataival való szerkesztési és rögtönzéses
gyakorlatok, ilyen a transzkripció: mesterek rögtönzéseinek lejegyzése,
elemzése és elsajátítása, valamint az igen kedvelt és hasznos play back
elvű „music minus one” játék: felvételen rögzített professzionális zenekari
kíséretre való rájátszás, rögtönzés. Elősegítette mindezt, hogy az
improvizáció korunkban az eddiginél nagyobb pedagógiai figyelmet kap. A múlt
században kialakult progresszív zenei nevelési rendszerekben - például az
Orff-, Dalcroze-, Willems-módszerben
– kivétel nélkül fontos szerepet játszik a rögtönzés, ugyanúgy, mint más
művészeti területeken, alternatív műhelyekben. Az a rögtönzéssel kapcsolatos pedagógiai
nézet, amely szerint „akinek van hozzá érzéke, csinálja, a többieket pedig
hagyjuk békén” – kifejezetten téves. A gyakran hangoztatott
kreativitásfejlesztés elválaszthatatlan az improvizáció pedagógiai
alkalmazásának és hasznosításának a gondolatától. Mindez
természetesen erősen érintette a jazzoktatás alakulását és fejlődését
is.
Az
elmúlt fél évszázad során nemcsak a képzés módszerei fejlődtek, de
jelentősen megváltozott maga a tanszak is. Új hangszeres szakok és tárgyak
kerültek bevezetésre:
gitárszak Babos Gyula, basszusgitár
szak Lattman Béla, zeneszerzés szak Faragó Béla vezetésével és a zongora főtárgy tanárok
közreműködésével. Újdonságot jelentett a jazzdob szakot kiegészítő
ütőhangszer – vibrafon tárgy, ennek Zsoldos
Béla lett a tanára. A jazztanszak azonban nem azért jött létre,
hogy a zeneoktatás „speciális színfoltja” legyen, hanem hogy elősegítse az
egész magyar jazzkultúra és ezen belül
a jazzoktatás szerveződését és kibontakozását. Ennek szellemében
kezdődött meg az oktatás mindenekelőtt az alsófokú
zeneiskolákban és művészeti iskolákban.
Mivel a jazztanszak a tanárképzésnek is jelentős helyet
biztosított, az új szakokra kivétel nélkül az itt végzett muzsikus-tanárok
kerültek. Később néhány szakközépiskolában is bevezették az újfajta
képzést. Az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy az alsó- közép- és
felsőfokú struktúrának megfelelően a „szakközépiskolai keretek között működő, főiskolai
jellegű” jazztanszak is átalakításra vár. A főiskolásítás
bizonyos változtatások és bővítések után 1990-ben kezdődött meg: a
tanszak előbb a Budapesti Tanárképző Intézethez került, később
pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rendes tanszéke lett. Sok minden
eredményezte ezt az örvendetes folyamatot. Az évtizedek során alapvetően
megváltozott a műfaj helyzete: a közönség és a muzsikus társadalom jobban
megismerte és elfogadta a jazzt, sokan felismerték jelentőségét, nem
kevesen meg is szerették a műfajt. Természetesen hozzájárult mindehhez a
tanszak tevékenysége, elért eredményei, melyeket az itt végzett növendékek
játéka, hazai és nemzetközi sikerei bizonyítottak. A magyar jazzélet közismert
szereplői, akiknek a munkássága az előző évtizedekben vagy
jelenleg meghatározó fontosságú, túlnyomórészt a tanszakról kikerült
muzsikusok. Valamennyi felsorolására hely hiányában sajnos nincs mód. Közülük azonban néhányan a hazai vagy külföldi jazzéletben olyan
kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, hogy nevüket feltétlenül meg kell
említeni: Binder Károly (a
jazztanszak jelenlegi vezetője), Gárdonyi
László, Oláh Kálmán, Pleszkán Frigyes, Süle László,
Szabó Dániel (zongora); Hárs Viktor, Lattman
Béla, Vasvári Pál (bőgő, basszusgitár); Balázs Elemér,Baló István, Dés
András, Mohay András, Németh Ferenc (dob,
ütőhangszerek); Gadó Gábor, Gyárfás István, Juhász Gábor, László Attila, Snétberger Ferenc (gitár); Bacsó Kristóf, Borbély Mihály, Csepregi Gyula, Dés László, Dresch Mihály, Tony Lakatos (szaxofon);
Fekete István, Fekete-Kovács
Kornél (trombita); Friedrich Károly, Schreck Ferenc, Szalóky Béla (harsona);
Berki Tamás, Bontovics
Kati, Harcsa Veronika, Micheller Myrtill,
Winand Gábor (ének).
A
fentiek jegyében 2015. március 8-án a Zeneakadémia nagytermében a jazztanszak
és általában a magyar jazzoktatás létrejöttének 50. évfordulója alkalmából
ünnepi hangversenyre kerül sor.